A magyar asztalitenisz első 100 évének sikersztorija

Részlet a Nemzeti Sport 1924. december 29-én, hétfőn megjelent száma 8. oldalán lévő beszámolóból:

„A Magyar Országos Asztali Tennisz Szövetség megalakulása
Az a nagy népszerűség, aminek az asztali tennisz játék örvend a főváros egész társadalmában és a sportegyesületeiben egyaránt, arra vezetett, hogy a ping-pongot kultiváló egyesületek önálló szövetségben tömörültek. A szövetség eszméjét leginkább a BBTE, MAC és Hitelbank sportegyesülete karolta fel, de a magalakulásban csatlakoztak hozzájuk a többi egyesületek is. Előzetes értekezlet után, most tartotta meg az új szövetség alakuló ülését a Hitelbank büfféjében. A kiküldött bizottság előterjesztette az alapszabálytervezetet, amit a belügyminiszternek küldtek meg jóváhagyás végett.
Az alakuló ülés másik fontos pontja a tisztikar megválasztása volt, amely így alakult:
Elnök: baranyavári Ullmann György báró. Alelnökök: Kehrling Béla MAC, Sándor Alfonz FTC, dr. Horváth Kornél BBTE, Faragó Lajos NSC, Sulyok János KISOSz…
Ullmann György báró köszönetét fejezte ki megválasztásáért. Hangoztatta a szövetség szükségességét s rámutatott a további feladatokra.
Az illusztris elnök éljenzésével ér véget a közgyűlés.”

Mivel a múlt század húszas éveiben még nem napilapként jelent meg a Nemzeti Sport, nem is lehetett cél, hogy korabeli kollégáink a legfontosabb történésekről azonnal beszámoljanak, a fenti dátum ezért kissé félrevezető, de ma már pontosan tudjuk, hogy a Magyar Általános Hitelbank Budapest V. kerületében, az akkori József tér 3. szám alatt lévő épületében éppen ma száz éve, azaz 1924. december 23-án alakult meg a „Magyar Országos Asztali Tennisz Szövetség”.

Az első elnök, a megválasztása idején 33 esztendős, neves műgyűjtő hírében álló baranyavári Ullmann György báró, a Hitelbank ügyvezető igazgatója gazdag családból származott, aminek minden bizonnyal köze volt a megválasztásához, a sportág képviselői a leendő mecénást láthatták benne. Nem is ok nélkül, a múlt század húszas éveiben a Hitelbank gyaníthatóan Ullmann báró által támogatott csapata idehaza az elithez tartozott, legjobb eredménye az 1925-ben megszerzett csapatbajnoki harmadik hely volt. Persze azért a szakma is helyet kapott a vezető testületben: Kehrling Bélát nyugodt szívvel nevezhetjük a kor polihisztorának, hiszen teniszezőként, labdarúgóként és asztaliteniszezőként is kiemelkedőt nyújtott, a pingpongtudásáról talán elég annyi, hogy két évvel később, 1926-ban tagja volt a sportág első világbajnokságán első helyet szerző válogatottunknak, míg Mechlovits Zoltán oldalán párosban másodikként zárt. S ha már szóba került Kehrling Béla, jegyezzük meg, néhány évtizeddel később, a hetvenes években Európa egyik legjobb női asztaliteniszezőjének számító Kisházi Beatrix az unokája – az alma tehát ez esetben sem esett messze a fájától.

Érdekesség, hogy Angliában 1902-ben alakult meg az első „Ping-Pong Egyesület” majd az új divat lassan beszivárgott Közép-Európába, elsősorban Németországban, Csehszlovákiában, Ausztriában és persze Magyarországon terjedt el. Az említett országok – kiegészülve a svédekkel, a dánokkal, a walesiekkel és az indiaiakkal – 1926-ban megalapították a nemzetközi szövetséget, s kiírták az első világbajnokságot, amelynek „természetesen” London adott otthont. Büszkék lehetünk rá, hogy az asztalitenisz első világbajnoki címe Jacobi Roland révén hozzánk került, igaz, időben nem sokkal előzte meg a hölgyeknél győztes Mednyánszky Máriát. Ezzel egyszersmind elkezdődött az első magyar aranykorszak, hiszen olyan zseniket adtunk a sportágnak, mint a 22-szeres világbajnok Barna Viktor – ennyi elsőséggel gyaníthatóan nemcsak a sportágon belül, hanem a sport világában is egyedülálló a teljesítménye –, de a 18-szoros vb-győztes Mednyánszky Máriát sem valószínű, hogy bárki utolérné. Persze rajtuk kívül is számos klasszisunk volt akkoriban, Mechlovits Zoltán, Szabados Miklós, Bellák Lajos, Kelen István, Pécsi Dániel vagy éppen Sipos Anna mind-mind a kor legnagyobbjai közé tartoztak. Nem csoda hát, hogy az első hét világbajnokságból négyen (1926, 1930, 1931, 1933) úgy szerepeltünk, ahogy mostanság a kínaiak szoktak, vagyis az összes első helyet megszereztük, s akkor még a második-harmadik helyekről nem is beszéltünk.

Kellett néhány év, míg a II. világháború okozta sokkból a hazai sportélet és ezen belül az asztalitenisz magára talált, ám rövidesen világossá vált, hogy ebben a műfajban továbbra is jók vagyunk. Már a világégést követő első, 1948-as vb-n Farkas Gizella révén volt első helyünk, a következő évben viszont az ifjú szupertehetség, Sidó Ferenc vezérletével már a miénk volt a legjobb férficsapat, s ezzel el is kezdődött a második aranykorszakunk. A következő években Sidó kilenc világbajnoki címet szerzett, s mellette olyan klasszisok hoztak még aranyakat, mint Kóczián József, Soós Ferenc, Várkonyi László, majd feltűnt Kóczián Éva, Simon Ágnes és Berczik Zoltán is. A sportág első Európa-bajnokságát 1958-ban Budapesten rendezték meg, s tekinthetjük sorsszerűnek, hogy férfi és női egyesben is mi adtuk az első Eb-aranyérmest, Sidó Ferenc és Kóczián Éva állhatott fel a dobogó tetejére.

Közben azért szép lassan Ázsia is megjelent, sőt egyre inkább helyet követelt magának az asztalnál. A japánok 1953-ban olyan újítással lepték meg a mezőnyt, amire senki sem számított: az ütőkre vastag szivacsborítást ragasztottak. Kína és vele a kicsit furcsa, evőpálcikák használatára emlékeztető tollszárfogás is 1953-ban jelent meg a vb-n, hat évvel később pedig már elvitték a férfi egyes aranyát. A kínaiak kezdtek elhúzni a mezőnytől: 1963-ban Prágában fordult elő először, hogy kizárólag ázsiai, négy japán és három kínai aranyérem született, két évvel később ezt a különmeccset pedig már Kína nyerte meg 5–2-re. Mielőtt azonban a távol-keletiek végképp átvették volna az irányítást, beköszöntött a harmadik magyar aranykorszak, amely elsősorban a nagy hármas, Jónyer István, Klampár Tibor és Gergely Gábor nevéhez köthető. A hetvenes években Jónyer egyesben, majd párosban Klampárral és Gergellyel is világbajnok lett, hogy aztán az évtized csodálatos eredményeinek megkoronázásaként 1979-ben Phenjanban csapatként is a világ legjobbjai legyenek. Persze mellettük is voltak bőséggel Európa- sőt világklasszisaink ebben az érában, Rózsás Pétertől kezdve Kisházi Beatrixon, Magos Juditon, Oláh Zsuzsán át egészen Szabó Gabrielláig.

A nyolcvanas évektől viszont világszinten már nem tudunk dominálni, s ugyan Európában elsősorban Bátorfi Csillának, Tóth Krisztinának és Póta Georginának köszönhetően akadtak szép eredményeink, a férfiaknál évtizedek óta alig van közünk az elithez, s a hölgyeknél is egyre távolabb kerülünk a legjobbaktól. Legyünk őszinték, a negyedik magyar aranykorszak egyelőre még a kanyarban sincs, ám az elvitathatatlan, hogy az egész magyar sport történetében is ritka az olyan sikertörténet, mint a magyar asztalitenisz első száz éve.

Ha élne, minden bizonnyal baranyavári Ullmann György báró is elégedetten csettintene, mondván, megérte belevágni…

A sportág első világbajnokságának 1926. december 6. és 11. között London adott otthont. Az angol fővárosban öt számban rendeztek versenyeket, s mind az ötben magyar győzelem született: a férficsapat mellett egyesben Jacobi Roland és Mednyánszky Mária, férfi párosban a Jacobi Roland, Pécsi Dániel, vegyes párosban pedig a Mechlovits Zoltán, Mednyánszky Mária kettős győzött. A Nemzeti Sport 1926. december 13-i számában így ünnepelte az újdonsült világbajnokokat: „Győzelem!! Tapsoljunk most magyarok, örüljünk és legyünk büszkék és boldogok. A londoni klubpalota hatalmas termét egy estére a magyar tudás, a magyar akarat, a magyar diadal mindent lebíró, mindent legyőző dicsősége járta keresztül-kasul, s a világ centrumából egy éjjen át a magyar világbajnokok nevét röpítette szét a föld minden kultúrországába a telefon, a rádió. Magyar győzelem tette számunkra glóriássá a legelső asztali tennisz világbajnokságot s ez a győzelem oly hatalmas arányú, oly tökéletesen impozáns, hogy úrrá lesz rajtunk az öröm és feltámad bennünk a hála! Köszöntjük a magyar nemzet reprezentánsait – s köszönjük ragyogó teljesítményüket! Nemcsak a magyar ping-pong sport nevét, a magyar nevet is öregbítették!”

Az első asztalitenisz Európa-bajnokságot (1958. március 3–9.) Budapesten rendezték, s hazai pályán négy aranyat szereztek a mieink, a férficsapat, egyesben Berczik Zoltán és Kóczián Éva, valamint a Berczik Zoltán, Lantos Gabriella vegyes páros állt fel a dobogó tetejére. A Népsport az Eb után, a március 14-én megjelenő számában így értékelte a sportág első férfi és női egyes kontinensbajnokát: „Az egyéni teljesítmények élén feltétlenül Kóczián Éva áll. Bár a csapatbajnokság idején – részben egészségi okokból is – nem tudta teljes tudását nyújtani, az egyéni számokban már egészen kiváló volt a teljesítménye. Három számban került döntőbe, s a részére legfontosabban, a női egyéniben győzött is nagynevű ellenfelével szemben. Ez a mérkőzés volt a döntők közül messze a legszínvonalasabb… A férfiak mezőnyéből igen magasan kiemelkedett Berczik. Igazi tudását tulajdonképpen nem is lehetett ellenőrizni a verseny alapján, annyira biztosan győzött a csapatbajnokság során a szovjet Paskiaviciustól elszenvedett vereségétől eltekintve mindenki ellen. Jellemző, hogy a férfi egyesben összesen egy játszmát vesztett.”

Az eddigi utolsó magyar vb-aranyérmet a phenjani világbajnokságon (1979. április 25.–május 6.) ünnepelhettük, Hámori Tibor, lapunk akkori munkatársa így írt a helyszínről: „Megvan a 73. magyar asztalitenisz világbajnoki aranyérem! 53 éve nyertük az elsőt, 27 éve az utolsót férficsapatban. Hát kérem, én már aludtam egyet erre az egészre, nem esek túlzásba, ennek a sportágnak a legöregebb rókái sem láttak még ilyen produkciót. Ez a három fiú a világon mindent tud, nincs olyan játékelem, aminek bemutatásában ne járnának az élen. Másképp hogy is nyertek volna kenterben aranyérmet?! Klampár hat ázsiaival játszott és mindegyiket legyőzte. Gergely a kritikus első mérkőzéseken önbizalmat adott a csapatnak. Jónyer megmutatta a mezőnynek a kifli-fonákpörgetést. Nagy dolog, ugye? Gondoltak volna erre? (… ) A szálló 14. emeletén pedig egy kis rögtönzött ünnepség. Jókedv, felszabadult kacagás (most már nemcsak mosolyogni volt szabad!). Egyszer csak jön valaki a 18. emeletről, hogy jöjjön már fel a magyar csapat egy pillanatra. „Most?” „Persze!” Hát jó, a fene egye meg, már ünnepelni sem hagyják az embert. Tudják, mi volt a 18.-on? Legalább huszonöt ország versenyzői kórusban kiáltották: .,MAGYAROK! MAGYAROK!”. És koccintani kellett. És mesélni kellett. És rosszul mondtam. Ezen a napon nemcsak Bérezik könnyezett…”