Szívzavarok – Csinta Samu publicisztikája

A JÓ HÍR, hogy csütörtökön elhagyhatta az intenzív osztályt Edoardo Bove, a Fiorentina Romától kikölcsönzött labdarúgója, aki a futballvilág rémületére a múlt vasárnapi, Internazionale elleni bajnoki mérkőzésen szívrohamot kapott és összeesett a pályán. A 22 éves futballista az intenzív osztályon töltötte az azóta eltelt napokat, ezért aztán mindenképpen örömteli fejlemény, hogy állapota lehetővé tette a „civilebb” helyre szállítását. Általános hogylétéről egyelőre mindössze ennyi árulkodik, a klinika vezetősége részletekkel nem szolgált, így arra vonatkozóval sem, milyen esélyek kínálkoznak Bove pályafutásának folytatására.

A sportolók esetében ugyanis a közvetlen életveszély elhárulása után szinte azonnal megfogalmazódik a kérdés: vajon láthatjuk még a pályán? Hogy ez kimeríti-e az önzés kategóriáját, vitatható, én inkább afelé hajlanék, hogy ama empátia megnyilvánulása, amely egy sportoló fiatal álmainak megvalósulását övezi. Az élsportolók esete amúgy is minden tekintetben alapvetően különbözik az átlagemberétől, miért lenne hát kivétel gyógyulásuk üteme és dimenziója. A jelenséget táplálja „a sport egészség” tézisének meglehetősen fekete-fehér értelmezése is. A teljesítménysport elképesztően nagy terhelésnek veti alá az emberi szervezetet, amire persze bizonyos mértékig fel lehet készíteni, de a hasonló, szinte folyamatos szakítópróba bármikor felszínre hozhatja azt a bizonyos gyenge láncszemet, amelynek létéről hétköznapi esetekben talán sohasem szereznénk tudomást.

Bove szívizomgyulladását – orvosi titoktartás ide vagy oda – az olasz sajtó a futballista 2020-as Covid-megbetegedésétől eredezteti. Onnan származik az az információ is, miszerint a játékos pályafutásának folytatása csakis egy defibrillátor beültetése után elképzelhető. Az ijesztőnek hangzó, ugyanakkor életmentő jelentőségű beavatkozás viszont gyakorlatilag száműzi a játékost az olasz futballból, az itáliai törvénykezés ugyanis megtiltja a defibrillátorral élők számára a szereplést az országban. Márpedig e szomorú eset ebbe az irányba mutat, miután – legalábbis a La Repubblica értesülése szerint – Bove már belegyezését is adta a műtét végrehajtásába.

Az ügy kísérteties hasonlóságot mutat Christian Eriksenével. Örökre emlékezetes, amint a dán futballista szívinfarktust szenvedett a 2021-es Európa-bajnokság nyitó mérkőzésén, az azonban kevesebb publicitást kapott, hogy a defibrillátor beültetése után ott kellett hagynia addigi csapatát, az Internazionalét. Azt követően szerződött a Brentfordhoz, majd került a Manchester Unitedhez, ahol a jelek szerint jól működő „ketyegő” újra főszerephez juttatta. Természetesen Bove szempontjából is a teljes felépülés az elsődleges fontosságú, de azért abban is reménykedünk, hogy a pályán is viszontláthatjuk az olasz korosztályos válogatottakat végigjáró középpályást.

Térjünk azonban vissza az alapkérdéshez: hogyan lehetséges, hogy az átlagosnál jóval nagyobb terhelésnek kitett sportolók közül – a kivételes orvosi odafigyelés és ellenőrzés ellenére – egyre többen kerülnek életveszélyes helyzetbe? A halálos kimenetelű esetek száma pedig egyenesen elviselhetetlenül magas. Az ember teherbíró képességének végességét már említettük, az acélosra edzett sportolói szervezet törékenységét azonban az isteni akaratba vetett hitünk erőssége ellenére is nehezen tudjuk elfogadni. A történések számának növekedését bizonyára olyan módon kell kezelnünk, akár a világ különböző pontjain végbemenő tragédiákat: aligha a számuk nőtt meg ennyire, sokkal inkább arról van szó, hogy a kommunikációs csatornák számának, áteresztőképességük emelkedésének köszönhetően jóval több esetről szerezhetünk tudomást, mint korábban.

Mindenesetre frászt kapunk, ha egy játékost hosszabb ideig látunk mozdulatlanul feküdni a pályán. Az utóbbi időben két esetben is kénytelenek voltunk átélni rettenetes perceket. Bizonyára mindannyiunkban élénken él az emlék, amint a labdarúgó Európa-bajnokság skót–magyar meccsén egy magyar szabadrúgás során történt ütközést követően Varga Barnabás terült el a skót tizenhatoson belül. A mozdulatlan csatár körül egyre több volt az ijedt, aggódó arc, és az is súlyos sérülésre utalt, hogy ápolás közben az orvosok végig takarták a Ferencváros csatárát. A támadó szerencsére azóta újra teljes értékű ember, mint ahogy Szalai Ádám állapota is megnyugtatónak tűnik, aki a kispadon ájult el a holland–magyar Nemzetek Ligája-csoportmeccs közben.

Természetesen nem tekinthetünk el a szomorú véget ért esetek felett sem. Harmincegy éve edzésen lett rosszul, néhány nap múlva pedig pontosan nem azonosított okokból elhunyt Zsiborás Gábor, megemészthetetlen a tragédiája; szörnyű dráma Fehér Miklósé is, aki csaknem 21 esztendeje hirtelen szívmegállás következtében a pályán esett össze, majd a kórházban meghalt. Hasonlóan felfoghatatlan módon távozott 2008-ban edzés közben a sokszoros olimpiai, világ- és Európa-bajnok kenus, Kolonics György, nem egészen egy évvel később pedig heveny szívelégtelenségben a jégkorongozó Ocskay Gábor. A lista sajnos korántsem ér itt véget, a sport közelmúltbeli, kevesebb publicitást kapó áldozatai is megrendítő módon illusztrálják az ember mérhetetlen törékenységét.

Ezek után talán konklúzióként is leszűrhető: a kérdést, miszerint megelőzhetők-e a sportolói tragédiák, aligha életszerű ennyire sarkított módon megfogalmazni. Legfeljebb arra kell kötelező módon törekedni, hogy ha egy egészségügyi probléma kiszűrhető, azt időben ki is szűrjék. Esetleg kicsivel többre: a legapróbb gyanú esetén is távol tartani az érintettet az élsport kockázataitól. Természetesen ez sem lenne garancia a hosszú életre, hiszen a sportolás egyéni döntés kérdése. Nyílt titok, hogy alacsonyabb szinteken szinte a formaságig lepusztított a sportorvosi engedélyek beszerzésének rendszere, holott egy időben fel nem fedezett rendellenesség bombaként ketyeg egy határait feszegető fiatal életében.

A folyamatba szinte lehetetlen beavatkozni jogszabályi szinten, miután a személyiségi jogok területe roppant nehezen körülhatárolható. Korlátokat állítani legfeljebb a hivatalos versenyzési rendszer keretein belül lehetne, a megelőzés eredőjét azonban akkor is a sportorvosi kabinetekben kell lokalizálni. Többnyire egy-egy tragédia, vagy ahhoz közeli eset aktualizálja annak szükségességét is, hogy a sportarénák kötelező felszerelései között kell lennie a defibrillátornak. Ami nem pótolja ugyan az újraélesztést – e tudás fontosságát sem lehet eléggé hangsúlyozni –, de életmentő eszköznek számít a rászoruló állapotáról szállított információk révén is. Miután a legtöbb sportolói tragédiát a szív- és érrendszer működési rendellenességeire lehet visszavezetni, a tudatosítás is fontos elem és eszköz, annak egyértelműsítése is, miszerint a ritmuszavarnak nagyon kevés genetikus formájára lehet veszélyes a sportolás. De még ilyenkor is érdemes gyógytornász vagy orvos által felügyelt mozgást végezni – természetesen alapos kardiológiai kivizsgálást követően. Nem beszélve arról, hogy az orvostudomány szerint a szívritmuszavarok döntő többségében a fizikai aktivitás nemcsak megengedhető, de kifejezetten ajánlott.

Edoardo Bove újabb esélyt kapott az élettől, a defibrillátor beültetése pedig ismét előtérbe helyezi az élsportolás művi segítésének egészségügyi-etikai szempontjait. Esete bizonyára hivatkozási alappá alakul át a kérdés különböző vonzatainak tárgyalásához, de addig is egyfajta vészcsengőként figyelmeztet mindannyiunkat fájdalmas kitettségünkre. És talán álmaink megvalósításának észszerű korlátaira is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!