Nekem halhatatlannak tűnt – Csisztu Zsuzsa búcsúzik Keleti Ágnestől

Keleti Ágnes apró és törékeny tüneményként kezdte el pályafutását a tornasportban, viszonylag későn. Első magyar bajnoki címét is csaknem húszévesen szerezte meg, aztán még negyvenhatot, amit hét csapatbajnoki arannyal tett teljessé.

Ági nénit mintha a tornasportra formálta volna a Teremtő, pedig sokáig csellóművész szeretett volna lenni, s abban is hatalmas tehetségnek számított – ahogy ebbéli vágyait Oláh Kata filmrendező nemzetközi díjakat is elnyerő, rendkívül bensőséges, Keleti Ágnes életét történelmi perspektívából is részletesen bemutató gyönyörű dokumentumfilmjéből mélységében is megismerhettük. Óriási elismerést jelentett, amikor 2023-ban ez az alkotás a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség, az AIPS globális sportmédiaversenyében a történelem és sport kategóriában különdíjat érdemelt ki, mert Ági néni sorsán keresztül egy kicsit mi, magyarok is elismerést kaptunk.

Én azonban nem csak a történelmi hőst, az életigenlés élő szobrát láttam benne. Nekem kicsi tornászlány koromtól Ági néni maga volt a tornaikon. A kitartás, a bátorság, a szorgalom mintaképe, aki – emlékszem – a régi filmhíradós felvételeken gyerekkorom tornászszemével is szíjasnak, erősnek, ugyanakkor mégis ruganyosnak tűnt. A spárgáiban kellően laza, deréktájban pedig hajlékonynak tetsző BAJNOKNŐ figura volt ő, aki olyan sportági magasságokban járt, ahová – edzőtábori csevegéseinkkor megállapítottuk – sohasem juthatunk el. De nem csak nekünk nem sikerült, a világon is csak nagyon keveseknek, ráadásul irigylésre méltó éremgyűjteménye még gazdagabb lehetett volna, ha az 1948-as olimpiáról nem marad le egy szalagszakadás miatt. A Nemzet Sportolója címmel kitüntetett ötszörös olimpiai bajnok tornász, sportágunk valaha élt legeredményesebb magyar versenyzője, akinek olyannyira lételeme volt ez a sport, hogy a második világháborús golyózápor közepette is képes volt edzésre járni, egészen addig, amíg származása, üldöztetése miatt nem kényszerült hamis papírokkal bujkálni.

A kor modern női tornájának egyik úttörője volt, már egyesítette a meghökkentőnek számító akrobatikus és a sportágra még nagyon is jellemző művészi jegyeket. Nem csupán az 1956-os melbourne-i olimpia aranyérmes kéziszercsapatának volt oszlopos tagja, de felemás korláton, gerendán és talajon is olyan gyakorlatokra volt képes, amelyeket a kor forradalminak számító, újító mozdulataival színesített. Az egykori (Nemzeti) Sportcsarnok kemény parkettáján harmincévesen bemutatott rundel-flikflak sorozata – a korabeli filmhíradó felvételei szerint – például az 1951-es mesterfokú bajnokságon a kor nemzetközi tudását messze meghaladó kunsztnak számított. Ráadásul nemcsak azt illik perspektívába helyeznünk Keleti Ágnes tornásztudásával kapcsolatban, hogy mi mindenre volt képes, hanem azt is értékelni kell, milyen „minőségű”, ma már szinte iskolai tornatermekben sem fellelhető tornaszereken gyakorolta eme veszélyes elemeket nap mint nap.

Nem csupán ezt a tökéletességre törekvési igényt, hanem a torna iránti kifogyhatatlan szeretetét is elköltöztette magával Izraelbe, amikor 1957-ben letelepedett a közel-keleti országban, hogy aztán főiskolai tanárként és edzőként megteremtse az ottani tornasport alapjait, persze úgy, hogy nemzetközi bíróként is képezte magát. 1983-tól 1988-ig izraeli klubokban edzősködött, én is ekkor találkoztam vele először a híres vingate-i edzőtáborban. Teremtő asszonyként tekintettek rá, hiszen a nulláról épített fel egy több szakágban is sikeressé váló műfajt. Elképesztő erőtér vette körül mindig, amely még hajlott korában sem apadt: 2021-ben, amikor a 100. születésnapján köszöntöttük, a Nemzeti Színház folyosóján a rá jellemző kifogyhatatlan energiától vezérelve rávett, hogy együtt dobjuk fel a jobb lábunkat vízszintesbe egy vicces fotó erejéig.

Ági néni! Januárban, a soron következő Év sportolója gálán már nem kaphatod meg a legnagyobb tapsot, de lélekben velünk leszel – nekünk halhatatlan maradsz!