Felül kell írni az életösztönt – Törőcsik Zsófia útja egy hajóroncstól a világcsúcsig
– Mindig is természetes közege volt a víz?
– Régóta biztos voltam benne, hogy feladatom van a vízzel. Mindig ünnepként tekintettem rá, amikor anyáék kisgyerekként levittek az uszodába. Még a felszínen sem tudtam folyamatosan úszni, de már a medence aljáról összeszedtem a beleesett fülbevalókat meg nyakláncokat. Rövid ideig lejártam az uszonyos úszókhoz, majd triatlonozni kezdtem, amelyet aztán kisebb-nagyobb megszakításokkal tíz éven keresztül űztem versenyszerűen. Miután abbahagytam, akkor is mindig sportoltam valamit, aminek az lett a vége, hogy a vízben találtam magam. Azt tudtam, hogy a sima úszás már annyira nem vonz, mert eléggé unalmasnak találtam folyamatosan róni a hosszakat, miközben az összes dalt elénekeltem magamban.
NÉZZE MEG VIDEORIPORTUNKAT TÖRŐCSIK ZSÓFIÁVAL!
– Milyen alapokat kapott a triatlonnak köszönhetően?
– Sokkal stabilabbat, mint elsőre gondoltam. S nemcsak a fizikai, hanem a mentális erőt is idevéve. Nagyon hálásan gondolok vissza azokra az évekre, sokat segítettek abban, hogy azzá az emberré váljak, aki most vagyok. A triatlonversenyt elnyújtott szenvedéshez tudnám hasonlítani, amely során többször lehet mélypontra kerülni, ebből elsajátítható, hogyan kell túljutni rajtuk. Ez a tudás pedig más sportágban és tágabb értelemben a hétköznapi életben is kamatoztatható. Amikor a freedivingban másokhoz képest könnyebben jön az eredmény, hajlamos vagyok elfelejteni, milyen brutális alapra tettem szert a triatlonnal.
Született: 1988. május 8., Tatabánya  |
– Hogyan jött az életébe a szabadtüdős búvárúszás?
– Három évvel ezelőtt októberben Máltán jártam a barátaimmal, és egy kint élő magyar búvár egyesületvezető elvitt minket hajóval különböző szigetekhez merülni palack nélkül – egyébként soha életemben nem próbáltam még azóta sem a palackos merülést. Szóval kaptunk tőle egy gumiuszonyt, egy pipát meg egy szemmaszkot, és megmutatta, hol érdemes úszkálnunk vele. Utólag visszagondolva vicces, hogy nem éreztem magam komfortosan a nyílt vízben, amikor ott tátongott alattam a borzasztóan sötétkék tenger. Az első gondolatom az volt, hogy mit nézelődjek lefelé a sötétben, aztán csak rávettem magam, és alámerültem. Egyszer csak megpillantottam egy hajóroncsot a víz alatt, és ebben a pillanatban mintha egy kapcsolót átkattintottak volna bennem, mert minden addigi félelmem elillant a cápáktól, mindenféle vízi „szörnyektől” és a mélységből előbukkanó veszélyektől. Onnantól csak arra tudtam gondolni, hogy ezt a hajót meg kéne néznem közelebbről is. Ahogy leértem, megfogtam a korlátot, miközben palackos búvárok keringtek körülöttem, az egyikükkel összenéztünk, és láttam az arcán a meglepetést, hogy mégis mit csinálok ott?!
– Tudatosult önben, hogy van érzéke a merüléshez?
– Megkaptam, hogy nem mindennapi, hogy valaki kezdőként leússzon egy hajóroncshoz, és összeintegessen a palackos búvárokkal. Viszont engem inkább az kezdett el foglalkoztatni, hogy ha létezik ilyen sportág, és lehet is űzni, akkor szeretném legalább kipróbálni. Hazatérve találtam rá az interneten a nOxygen Apnea Clubra és a mostani edzőmre, Sopronyi Andrásra, akinél a következő év februárjában jelentkeztem a tanfolyamra.
– Erre szokták mondani, a többi már történelem. Miként néznek ki az edzések?
– Sokrétűek, de alapvetően úgy kell elképzelni, mint egy úszóedzést, csak mi víz alatt csináljuk. Nekünk is megvan a szakaszos évi edzésprogramunk, tehát van alapozó időszakunk és van a verseny előtti periódus, amikor már inkább arra koncentrálunk, hogy az idegrendszerünk ki tudja pihenni magát. Vannak persze speciális gyakorlataink, csinálunk az oxigénhiányos állapot tűrésére feladatokat. Például kombináljuk a statikus levegő-visszatartást a víz alatti dinamikus úszással. Ilyenkor először a falnál a fejünket a vízbe téve lebegünk egy helyben másfél percen keresztül, és utána levegővétel nélkül indulunk el a víz alatt dinamikus úszással. Az egyesület lehetőséget ad szinte minden nap edzeni, általában heti három-négy medencés tréningen veszek részt, emellett külön is eljárok háromszor edzőterembe súlyzós szárazedzést végezni.
– A fizikai vagy a mentális felkészültség a fontosabb?
– A sportágnak a régi hulláma azt mondja, hogy az egész a mentális felkészültségről szól, amely egyébként igaz, de én azt szeretném hinni, és a saját példámból az a tapasztalatom, hogy az egyik a másik nélkül nem működik. Tehát igazán komoly, hosszú távú eredményt nem lehet elérni, ha valamelyikből hiányt szenvedsz. Egyfelől borzasztóan erősnek kell lenned mentálisan, gyakorlatilag felül kell írnod a saját életösztönödet. Viszont ha nincs meg a fizikai erőd mellette, akkor nem fogsz tudni hosszút úszni Így is eltolhatod magad egy ideig, de meghatványozza a teljesítőképességedet, ha a fizikai felkészülésre is odafigyelsz.
– Hogyan lehet oxigénhiányos állapotban ellentmondani az agyunk diktálta parancsnak, és tovább a vízben maradni?
– Az edzéseken nagyjából kitapasztalja az ember, hogy melyik az a pillanat, amikor már tényleg fel kell jönni, és mikor van, amikor csak az elménk próbál játszani velünk, rábírva arra, hogy végre vegyünk levegőt. Ez nagyon összetett és sohasem sablonosítható folyamat, minden alkalommal kissé más, talán ezért is nehéz eltalálni a határvonalat, de azért körülbelül be lehet lőni. Általában egy ideig erősödnek a kontrakciók, aztán, ha mentálisan el tudsz lazulni, vissza tudod fordítani valamennyire, és ezáltal felülírod az agyadnak azt a kérését, hogy most már gyere fel a felszínre. A sportág egyik lényege, hogy megpróbáljuk kitolni addig, amikor már tényleg fel kell jönni, mert az a sáv viszont olyan, hogy három-négy méteren belül lehet jó és rossz is a vége. Tehát ha ennek a sávnak az elején még feljössz, teljesen tiszta vagy, és meg tudod csinálni a szükséges protokollt, amiért kapsz egy fehér lapot, viszont ha meggyőzöd magad, hogy még egy kicsit bírod, néhány méterrel később már elalszol.
– Mi a saját módszere a víz alatt?
– Nagyon meg kell tanulni koncentrálni a semmire. Az én receptem, hogy nem kavargok színes gondolatok között, mert az nem segít abban, hogy messzebbre jussak a víz alatt. Egy-egy úszás szakaszokra osztható, az elején tudatosítom magamban, hogy erre a pillanatra vártam, ezt vizualizáltam rengetegszer, amikor elképzeltem a csempét, a színeket, a fényeket. Tudom, hogy nem lesz kellemes ez a néhány perc, de ezért dolgoztam. Mire ezt végiggondolom, már legalább egy hosszt le is tudtam. Utána kezdem saját magamat figyelni, és megpróbálom a testemet meg az elmémet valahogy úgy összekapcsolni, hogy az egyik felügyelni tudja a másikat, és ha kell, felül is tudja írni. Igyekszem eltalálni, mikor jött el az a pont, amikor már „megengedem” magamnak, hogy kijöjjek a vízből, mert tudom, hogy fizikailag kihoztam, amire biztosan képes vagyok. A fájdalom kiszűrése még nehezen megy. Van ugyanis az a típusú fájdalom, amikor már közel vagy az elalváshoz, ilyenkor az agyad lekapcsolja a testedet, a maradék kis oxigént megtartva magának. És van az a fájdalom, amely teljesen természetes, elkezd savasodni az izomzatod, hiszen amellett, hogy nem veszel levegőt, közben még elég erős testmozgást is végzel az úszással. Amikor az utóbbi szakaszban vagyok, mindig azt szoktam magamnak mondogatni, hogy ez a fájdalom teljesen normális, majd ha végzek, idővel elmúlik.
– Ismerje magát valaki bármennyire is jól, előfordulhat, hogy túlfeszíti a húrt. Ájult már el a vízben verseny közben?
– Két alkalommal is, az egyik két éve volt a belgrádi világbajnokságon, a másik pedig idén, szintén vébén, Görögországban. Mind a kettőnél hajszoltam a falat: az elsőnél a kétszáz métert akartam megérinteni uszony nélkül, a másodiknál pedig a háromszáz méteres falat uszonnyal. Tisztában voltam vele mindkét esetben, hogy közel vagyok a teljesítőképességem határához, de valamiért nem azt a megoldást választottam, hogy inkább hamarabb feljövök, hanem úgy voltam vele, nézzük meg, hol a vége. Hát, megnéztem…
– És mire emlékszik, mi történt?
– Szó szerint elálmosodtam, kissé olyan volt, mint amikor szalonspiccesen tudod, hogy fizikailag jelen vagy, mégsem vagy ura saját magadnak. Persze utóbbit csak a barátaim elbeszéléséből hallottam. Ez az érzés volt az utolsó mindkét esetben az ájulás előtt. A következő snitt pedig már az, hogy a biztosító búvár tart a karjában, és mosolyogva konstatálja, hogy jól vagyok, visszatértem. Mielőtt először megtörtént velem, sokat gondolkoztam rajta, vajon milyen lesz, és ha átesek rajta, mennyire fog bennem maradni. Utána megnyugodtam, mert nem okozott rossz élményt, és az égvilágon semmiféle visszatartó erővel nem hatott rám.
– Eddig főleg a medencés szakágról beszéltünk, ehhez képest mennyiben ad más élményt a mélységi merülés?
– Nagyon nehéz leírni azt a fajta szabadságot, amelyet akkor érzel, amikor fejjel lefelé haladsz a vízben. Csak a mozdulatlan kötelet látod és a sötétkék tengert magad körül, miközben zuhansz lefelé. A szabadeséshez tudnám talán hasonlítani. Persze közben vannak dolgok, amikre figyelni kell, mert megakaszthatják a merülést, egyúttal viszont csodálatos élményt jelent.
– Hogyan történik a nyomáskiegyenlítés a gyakorlatban?
– Rengetegen elbuknak itt, mert nem olyan könnyű, amilyennek tűnik. Tízméterenként egy barral nő a nyomás, és egy idő után már nincs annyi levegőtartalék a tüdőben, amivel ki lehet egyenlíteni. Van egy speciális technika, amivel feltöltjük az összes létező üreget levegővel a szánkban 15-20 méter mélyen, majd „lezárjuk”, és ezzel próbálunk egyenlíteni. Sokaknak több év gyakorlás, amíg elsajátítják. Érdekesség, hogy két-három éves koromban mumpszos lettem, amelynek következtében megsüketültem a jobb fülemre. Az orvosok annyit kértek, hogy ne búvárkodjak, merüljek a jövőben – tehát sikerült kiválasztanom azt a sportágat, amit anno nem ajánlottak…
– Mennyire figyelnek oda a versenyeken a biztonságra?
– Ez az egyik legfontosabb szempont. Nyilván a medencében valamivel egyszerűbb, ott két biztosító búvár követ minket, ők felosztják az ötvenméteres medencét maguk között két szakaszra. A mélységinél van egy ellensúlyos rendszer, karabinerrel rá vagyunk kapcsolva arra a kötélre, amelynek mentén haladunk. Ezáltal nem vihet el minket a sodrás, de kamerával vagy kisebb versenyeken szonárral is követnek minket, és ha a mélyben elájulnánk, az ellensúlyt belökik a vízbe, a kötél pedig felhúz minket.
– Voltak buktatók abban a két évben, amíg eljutott az idei sikerekig?
– Nem szeretek energiát pazarolni a panaszkodásra, azzal foglalkozni, hogy mik a hátráltató tényezők. Ha belegondolok, volt törött kulcscsontom, egy hosszú kapcsolat lezárása a magánéletemben, a mélységi vébét pedig – mint utóbb kiderült – csont- és porcsérült térddel csináltam végig. Nem engedtem, hogy ezek az edzésmunkámra a szükségesnél nagyobb hatást gyakoroljanak, és nem is gondolkoztam rajta, hogy a nyilvánosságra hozzam, nem foglalkoztam velük, csak edzeni és fejlődni akartam.
– Ha most a névjegykártyájára odaírjuk a neve alá, hogy az első nő a világon, aki 300 métert leúszott egy levegővel, az mindenért kárpótolja?
– Természetesen minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Semmilyen sérülést vagy döntést nem bánok, mindenből tanultam, és a végén világossá vált, hogy mindennek oka volt. Még tanulom a folyamatot, hogy minden helyzetben magamat kihúzva ki tudjam mondani az eredményeimet. Pedig büszke vagyok rájuk, nemcsak a világcsúcsra, hanem hogy az első vagyok a világon, aki összetett világbajnoki címet szerzett medencében és mélységiben egyazon szezonban. Ez talán az első alkalom, hogy valakinek a szemébe nézve ezt kimondtam.
– Fel tudja idézni a 300 méteres világcsúcsot jelentő úszás részleteit a világjátékokról?
– Még tíz perccel a rajt előtt sem határoztam el magamban, hogy meg fogom próbálni a háromszázat. Azt mondogattam csak, hogy folyamatosan monitorozom majd a testem, és ha jól leszek, el fogok menni addig a pontig, amíg még tiszta elmével tudok róla dönteni, hogy ennyi elég volt. Akkora volt a tét, hogy arról szó sem lehetett, hogy az ájulást megkockáztassam. Mégis egy ilyen versenyen sikerült azt az eredményt elérnem, amiről álmodoztam. Miután elrúgtam magam a faltól, akkor döntöttem el, hogy nézzük meg. Azért minden fordulónál csekkoltam magam, és ahogy közeledtem a háromszáz méterhez, azt éreztem, hogy még mindig jól vagyok. Fejben annyira tiszta voltam, hogy a vége előtt harminc-negyven méterrel már tudtam, meg fogom csinálni, majd amikor a szokott módon rágyorsítottam a hajrában, már biztos voltam benne, hogy senki sem veheti el tőlem az eredményt. Az a pillanat is megvan még, ahogy megérintettem a víz alatt a falat.
– Nem motoszkált önben a kisördög, ha ilyen jó állapotban van, csinál még egy fordulót?
– Tényleg eszembe jutott, milyen szép kerek szám a háromszáz, de mennyivel nehezebb lenne megdöntenie másnak a rekordot, ha ráteszek még egy fordulót. Utóbbi nagyon sokat számít, ha valaki már a határon mozog. Aztán szerencsére a kisangyal és a kisördög megegyezett bennem egymással, hogy ilyesmit nem játszunk, megérintem a falat, aztán irány a felszín.
– Mennyit számít, hogy horvát párja testközelből tudja támogatni a mélységi versenyeken?
– Sokat jelent, hogy végig ott vagyunk a másik mellett. Petar kétszeres világcsúcstartó mélységi merülésben. A vébén egyik nap a férfiak, a másikon a nők versenyeznek, és van olyan lehetőség, hogy edzőként ott lehetsz a másikkal a felszínen, folyamatosan segítve őt. Amikor a feljövünk, az AIDA által szervezett világbajnokságon szóban lehetséges instrukciót kapni az edzőtől. Tehát kiabálhatnak nekünk, hogy mit csináljunk, hogy ne fussunk ki az időből és jól végezzük el a protokollt. Mi ezt a szerepet egymásnak vittük, ez is plusz biztonsági faktor volt, tudtam, amikor felérek, ott fog várni.
– Miért hagyták ott idő előtt a CMAS által szervezett mélységi vb-t?
– Történt egy baleset a férfiak hivatalos edzésén, amely előfordul ebben a sportban, viszont a szervezők minősíthetetlenül kezelték. Az érintett versenyzőnek, Andrejnek keszonbetegsége lett, amely a palackos búvároknál szokott előfordulni, amikor túl gyorsan jönnek felszínre, és egy gázbuborék képződik a véráramban vagy jut be oda. Viszonylag ritkán fordul elő freedivingban, de van rá egy nagyon jó és egyszerű megoldás, amivel ezt gyakorlatilag tíz-húsz perc alatt vissza lehet fordítani. Nála nem történt meg ez a kezelési forma, de több szinten is el lett szúrva a helyzet. Kiderült, hogy a legközelebb lévő kórház nem tudott a világbajnokságról, az orvosoknak fogalmuk sem volt róla, hogy mi az a freediving, vagy hogy milyen balesetek fordulnak elő benne. Teljesen felkészületlenek voltak, dekompressziós kamrával sem rendelkeztek. A lefkadai kórházban mindenki csak fogta a fejét, sok órás huzavona után végül Athénba kellett átszállítani Andrejt. Egyébként már a kimentése is hagyott kívánnivalót maga után, majd a rendezők utána is távolságtartóan kezelték a helyzetet, semmit nem intézkedtek. A párom és a csapata voltak azok, meg még pár másik versenyző, akik gondoskodtak róla és ott voltak vele a kórházban, majd elintézték az átszállítását. Miközben nem a sportolóknak kellene megmenteniük a társukat. Ők megtették, mert jó emberek, mert nem kérdés, hogy egy ilyen helyzetben nem az a fontos, hogy ott van egy világbajnokság, hanem hogy van egy sporttársunk, aki segítségre szorul.
– Ebből nekem úgy tűnik, egy összetartó közösséget alkotnak a versenyzők.
– Sajnos azt kell mondjam, nem feltétlen. Amióta én benne vagyok ebben az egész közegben, azt látom, hogy nagyon elindult egy mesterséges széthúzás. Ennél az esetnél is voltak, akik átlátták, megértették a helyzetet, és mellénk álltak, míg mások ebből is azt hozták ki, hogy a reflektorfényt szeretnénk magunkra vonni. Az eset miatt a párom kilépett a CMAS-ból, kijelentette, hogy ennek a szövetségnek a versenyein és rendezvényein többet nem fog megjelenni. Mindez azt jelenti, hogy egyúttal már nem tagja a szervezet doppingellenes rendszerének sem, amelyet valakik úgy magyaráztak, csak jó indokot talált rá, hogy ne lehessen ellenőrizni, miközben az AIDA-versenyeken is folyamatos a doppingkontroll... Emellett rengeteg csodálatos embert ismertem meg a sportágból, akikért hálás vagyok, és rájuk gondolva elhalványul minden rossz élmény.
– Meglepte magát is azzal, hogy az AIDA által szervezett mélységi vb-ről három éremmel tért haza, ezzel összetettben is az élen zárt? Ráadásul az egyik számban Korok Fatimával együtt két magyar állhatott fel a dobogóra, ilyenre sem volt még példa.
– Szintén a triatlonra tudom visszavezetni, hogy nagyon hamar akklimatizálódom a különböző versenyhelyzetekhez, ez is segített nekem abban, hogy négy-öt hetes felkészülés után ilyen jól sikerült a vébé. Fatima maga is említette, őt is motiválja, hogy megjelentem a színen. Egymást ösztönözzük, hogy tovább és tovább toljuk ki a határunkat. Van olyan versenyszám, amelyben aktuálisan enyém a magyar csúcs, egy másikban visszavette, a vébén pedig egyszerre álltunk a dobogón.
– Hogyan tudja összeegyeztetni a civil munkáját az élsporttal?
– SAP-tanácsadó vagyok, IT-területen dolgozom, főleg a BCS nevű cégnek. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy támogatnak a sportolásban. Néha nem könnyű és feszített a tempó, de idén például elengedtek két hónapra úgy, hogy megígértem, a rám szabott feladatokat elvégzem. Rendkívül hálás vagyok nekik, amiért ez így működhet. Talán itthon sem lenne lehetetlen, hogy csak a sportból éljek meg, de ehhez az összes hozzá köthető tevékenységet kombinálnom kellene, beleértve az oktatást.
– Mik a következő céljai?
– Először is szeretném tovább csinálni a medencés szakágat és világcsúcsot elérni mélységi versenyszámban is. Az eddigiek alapján úgy tűnik, megvan rá az esélyem, ehhez viszont megint arra lesz szükség, hogy olyan külföldi edzőtáborba utazzak, ahol tudok merülni. Még nem látom, miként fest majd a megoszlás a két terület között, de a rövid távú terveim között mindenképpen hangsúlyosan szerepel, hogy a mélységire is kellő edzésidőt tudjak fordítani.
Sopronyi András, a nOxygen Apnea Club alapító tagja és szakmai vezetője nem egészen három éve kezdte el a közös munkát Törőcsik Zsófiával. Az edzőt elsősorban arról faggattuk, miben látja tanítványa berobbanásának titkát.
 „A sportágunk attól is izgalmas, hogy van benne egy felfedezetlen rész, valakiben vagy megvan az a bizonyos X-faktor, vagy nincs: Zsófinak biztosan különleges érzéke van hozzá – magyarázta Sopronyi. – Lenyűgöző a mentális rátermettsége, nem láttam még mást ennyire transzszerű állapotba kerülni a versenyek előtt és alatt. Korábban én is korlátoltan gondolkodtam, de ebből ki kellett törnöm, miután már az első évben olyan falakat döntögetett, amiről mindenki azt gondolta, lehetetlen. Amit pedig 2025-ben véghez vitt, arra még soha senki nem volt képes. Senki sem úszott még a nőknél háromszáz métert egy levegővel a medencében, ezzel fantasztikus világcsúcsot állított fel. Abban is egyedülálló, hogy ezt a szezont világcsúcsokkal, világbajnoki aranyérmekkel, világjátékok-elsőséggel zárta a medencében, majd elment négy-öt hetes mélységi edzőtáborba, amely után az összetett vb-címet is megszerezte. Innentől a határ a csillagos ég!”
Sopronyi kiemelte, hogy Zsófi eredményeinek köszönhetően az egész hazai freediving sportág nagyobb médiafigyelmet kapott, amelyből csak profitálhatnak. A klub november 15-én és 16-án rendezi meg a Duna Arénában a nOxyCup elnevezésű nemzetközi versenyét, amely a jövő évi, hazai AIDA-vb-nek is kiváló főpróbája lesz. Aki pedig kedvet kapna a szabadtüdős búvárúszás kipróbálásához, a nOxygen Apnea Clubnál szívesen fogadják. |
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. november 8-i lapszámában jelent meg.)
