Magyari Alda: Már most azt érzem, Nara a legnagyobb szurkolóm

–A Nemzeti Sportrádiónak januárban adott interjújában kiemelte, nagy álma volt, hogy fiatalon anya lehessen – tavaly augusztusban megszületett kislánya, Nara. Milyen érzés anyának lenni?
– Több álmom is volt, egyrészt hogy olimpiai bajnok legyek, másrészt hogy minél fiatalabban gyermekem szülessen – válaszolta Magyari Alda, aki egy hónapja a III. Kerület színeiben tért vissza a versenyszerű vízilabdázáshoz. – A világ legjobb érzése, nekem ez felér több olimpiai aranyéremmel. Szerencsés vagyok, hogy eközben visszatérhettem vízilabdázóként is, ami a családomnak köszönhető. Ennél nem is lehetne jobb: játszom, és közben Narus ott van a lelátón, mindig eljön a húgommal a meccsekre – igaz, nagyrészt még alszik, de szerintem annak is eljön az ideje, hogy élvezze, talán hangosan szurkolni is fog. Azt gondolom, a legtöbb nő álma, hogy anyuka legyen, örülök, hogy az én esetemben ez úgy teljesült, hogy közben nem kellett befejeznem a pályafutásomat, hiszen a vízilabda a másik szerelmem. Nehéz lett volna azt mondanom, a szülői lét mellett többé nem vízilabdázhatok. A kettő együtt óriási energiatöltetet ad a mindennapokban.

– Hogyan tudja összehangolni a gyermeknevelést a vízilabdával?
– Egyre jobban kialakul a rutinunk. Egyelőre reggelente nem, csak délután vagy este járok edzésre, így a nap nagy részét Narával tölthetem otthon. A legfontosabb szempont, hogy ne sérüljön, vagyis ne legyek távol tőle sokat, és azt a kevés külön töltött időt se nagyon vegye észre. Ha bármi történne vele, egyből jelezném, nem megyek tréningre, de ezt az edzőimmel megbeszéltem, ez még egy darabig így lesz. Mostanság szerda, szombat ritmusban voltak mérkőzéseink, meccsek előtt mindig igyekszem edzeni, de összességében távol vagyok attól a mennyiségtől, amennyit korábban elvégeztem. Heti négyszer tréningezem, régebben ennyit a pihenőheteken is edzettem. De természetesen nem szeretném Narát sokszor otthon hagyni, hiába tudom, hogy jó kezekben van. Ha délelőtt van edzőmérkőzésünk, arra úgy készülünk, hogy eljöhessen a húgommal.

– Miközben a legnagyobb mérkőzéseket játssza az olimpián, világbajnokságon, a klubjaival nemzetközi szinten és a bajnokságban, idővel egy másik fontos szempont, a családalapítás kerül előtérbe. Beszélne erről a mentális folyamatról?
– Egyszerű folyamat volt, mert az álmom, hogy fiatalon anya legyek, sokkal hamarabb kialakult bennem, mint az olimpiai bajnoki vágyak. Persze amíg edzettem, és lehetőségem nyílt olimpián játszani, addig csak ezzel foglalkoztam, de a párizsi olimpia előtt már elmondtam a környezetemnek: ha dobogóra állunk, ha nem, a játékok után inkább a családalapítással szeretnék foglalkozni. Igen megviselt, hogy Párizsban nem szereztünk érmet, és úgy kaptunk ki az amerikaiaktól, ahogy (az Egyesült Államok szoros meccsen 5–4-re győzött a negyeddöntőben – a szerk.), mindezek után azt éreztem, nagyobb szükségem van arra, hogy családot alapítsak, és kisbabám lehessen, mint hogy újabb érmet szerezzek, és belefogjak egy újabb felkészülési időszakba. Tokió után mindent annak szenteltem, hogy Párizsban dobogóra állhassunk, így viszont még jobban felértékelődött a tokiói bronzérem. Vannak, akiknek a karrier fontosabb, és ez teljesen normális, tökéletesen megértem, de nekem a gyermekvállalás is fontos volt, és annyiból könnyű dolgom volt, hogy a családom és a klubom, az UVSE is támogatott. Amikor Párizsból hazajöttünk, a szokásos pihenő után úgy mentem vissza edzeni, hogy már nem az számított, hogy továbbra is első számú kapus legyek, hanem akkor is szinte hasonló edzésprogramot állítottak össze nekem, mint amilyet manapság is végzek. Golopencza Szonjával is jóban vagyunk, megbeszéltem vele, hamarosan eljön az idő, amikortól már csak ő véd, de emiatt nem is aggódtam, tisztában voltam a képességeivel. Nem ellenezték az elképzeléseimet a csapatnál, és amikor megtudtuk, hogy várandós vagyok, velem együtt örültek, így sokkal könnyebb volt: mindenki látta, nekem most a gyermek a legfontosabb. Azt is mondták a klubnál, hogy visszavárnak, bár ez egyelőre még nem esedékes – nem érzem még magam a megfelelő szinten ehhez, és azt sem szeretném, hogy fele annyi munkát végezzek a többiekhez képest. Ez hosszabb folyamat lesz.

– De a tervei között szerepel, hogy egy napon újra az UVSE színeit képviseli?
– Igen, de ez függ az én helyzetemtől, és a csapatétól is. Úgy nem szeretnék visszamenni, hogy inkább hátráltatok, mint segítek.

– A párizsi olimpia után még játszott ősszel, az idei februári visszatéréséig nagyjából másfél év telt el vízilabda nélkül. Mennyire várta a visszatérést, és mennyire volt nehéz a kihagyás miatt?
– Már nagyon-nagyon vártam! Pocakos voltam, de még mindig jártam az UVSE-s lányok meccseire, időnként meg is említettem Szonjának, milyen szívesen beugrottam volna segíteni. Mint mondtam, Párizs után nagyon csalódott voltam, de rövidesen már úgy néztem a mérkőzéseket, hogy legszívesebben én is beszálltam volna – persze Narus volt az első. Nem is a maga az eltelt idő okoz nehézséget – néhány kiló plusztól még meg kell szabadulnom, hogy jobban menjen a játék, illetve ami ennél is lényegesebb, hogy sokszor elképzeltem: mi lesz akkor, ha beállok a kapuba, és nem találkozom a labdával, mi van, ha kiesett, amit tudtam. Szerencsére a képességeim nem vesztek el, csak a felszínre kellett hozni őket.

– Hogyan alakult, hogy a III. Kerületben tért vissza?
– Amikor Narus két hónapos lett, a Gödöllőnél kezdtem ismét úszni, majd nemsokára Gyöngyössy Anikó keresett fel azzal, ha szeretnék, a III. Kerületnél az ifjúsági csapat edzésein védhetek is. A középszakasz elején kölcsönszerződéssel csatlakoztam a felnőttekhez. Az első meccsemen a Trieste ellen játszottunk az Eurokupa csoportkörében, nagyon élveztem. Kicsit úgy érzem most magam, mint amikor ifiként kellett magam feltornáznom egy topcsapathoz, és a körforgás elölről kezdődik. Még ha mostanság nem is feltétlenül mi vagyunk az esélyesek egy-egy mérkőzésen, motiváltan állok oda minden meccshez, ki akarom hozni magamból, ami aznap bennem van. Továbbra is minél kevesebb gólt akarok kapni, és úgy szeretnék kijönni a vízből, hogy elmondhassam: amire adott nap képes voltam, azt végrehajtottam. Az lebeg a szemem előtt: ha éppen nem mi vagyunk előnyben, akkor is úgy akarjam kivédeni a következő lövést, mint ha az azt követő támadásból vezetést szerezhetnénk.

– Amíg távol volt a vízilabdától, követte a televízióban, nézte az Európa-bajnokságot? Kapcsolatban volt a csapattársakkal?
– Néztem, és nagyon szurkoltam a Funchalba kiutazó csapatnak. Örültem az eredményeiknek, illetve, hogy az elmúlt három világversenyen döntőt játszottak, és éremmel tértek haza – jobban szerettek volna aranyérmet ezüst helyett, de mindent elkövettek a győzelemért, reméljük, a következő világversenyen sikerül a csúcsra érni. Mondhat bárki bármit, az ezüstöt ugyanúgy meg kell nyerni, hiába elveszített döntőből származik, ugyanúgy meg kell dolgozni érte az edzéseken, a meccseken, az adott tornán. Büszke vagyok a lányokra, és azt is jó látni, hogy a fiatalok felnőttek a feladathoz, húzóemberekké váltak, ha pedig esetleg egyikük-másikuk nem kapott helyet a szűk keretben, és nem utazhatott, akkor sem adta fel, hanem még keményebben dolgozott. Ezt csak ilyen hozzáállással lehet csinálni. A kapusok közül Szonjával és Torma Lucával beszélek sokat a válogatottból, a funchali Eb-re Szonja mehetett – óriási eredmény volt, hogy a padról beszállva két ötméterest hárított a görögök ellen az elődöntőben. Sokszor játszottunk Szonjával az UVSE-ben, remekül adta az energiát a partról, ugyanígy Neszmély Boginak is, amikor pedig rá kerül a sor, maximálisan elvégzi a feladatot. Az edzők mindig úgy választanak, hogy a legjobb kapuspáros utazhasson, akikkel a legjobb eredményt lehet elérni – nehéz dolgom lesz, hogy visszatérhessek a válogatottba, mindenesetre rajta vagyok az ügyön!

– Említette, hogy a kislánya rendre ott van a mérkőzésekin a húgával. Mit jelent az ő jelenléte?
– Óriási motivációt. Rengeteg erőt ad a közelsége, csodás érzés azt látnom, hogy mosolyog a lelátón, vagy csak alszik, de nem sír, szóval nem szenvedés az uszodában lennie. Már most azt érzem, Nara a legnagyobb szurkolóm, és arra gondolok, amikor nagyobb lesz, még inkább segíti a pályafutásomat. Bármit érek el a későbbiekben a vízilabdában, az, hogy ő itt van velem, hatalmas győzelem, és közben arról álmodozom, úgy játszom az olimpián, hogy a helyszínen szurkol nekem a lelátóról, de azt semmiképp sem szeretném, hogy bármi az ő kis életének rovására menjen. Előfordult már, hogy azonnal hazamentem edzésről, mert a húgom telefonált, hogy jönnöm kell Narához, ahogy mérkőzéseken is ki-kinézek a lelátóra, hogy minden rendben van-e – szóval igen, ő a legnagyobb motivációm.