Fenn az ernyő, nincsen kas – Malonyai Péter publicisztikája

Túlzásba esni már szinte lehetetlen napjainkban, mintha követelmény lenne, hogy mindenki minél nagyobbakat mondjon, de főképp mindenkinél hangosabban. Mindez persze jókora aránytévesztéshez vezet(het). Hogy az aktuálisat mondjam, mindenhol hallom, olvasom, hogy Mexikóvárosban az emberi jogok jegyében (tanárok, eltűntek) történő tüntetések a futball-világbajnokság árnyékában zajlanak, miközben fordított a helyzet, társadalmi jelentőségében mindenképpen. 

A futball persze mindig jó volt arra, hogy Potemkin-faluként, azaz szemfényvesztésként szolgálja a politikát a valóság háttérbe szorítására (lásd még: 1978, futball-vb, Argentína), ám maga a nagy játék is törekszik a fedezet nélküli urizálásra. (Fenn az ernyő, nincsen kas.) Korszakosnak eladva még azt is, hogy reggel felkel a nap. Ilyen túlzás nálam, hogy asszisztens lett a partjelzőből, amikor a még a korábbi titulus, a taccsbíró is a lényeget fejezte ki, főleg főszerepét tekintve. És persze ott van, hogy manapság már egy jó hátvédet (bekket) vagy csatárt sem lelni, csak ilyen-olyan védőt és támadót.

Miközben a posztok annyira elmosódtak, hogy már csak pozíciók vannak, beszámozva persze, az átlagdrukker pedig, hallva a felkent szakértőket, jöjjön rá maga, hogy ki mit játszik a csapatában. Itt jegyzendő meg, hogy a poszt (őrhely) és a pozíció (tisztség) között alapesetben ég és föld a különbség.

Akad azonban egy kitétel, ahol a lényeg sokkal egyszerűbb, mint azt a (nagyot) mondás sejteti. Ma már akármi is történik a pályán, nincs összhang, egyetértés a játékosok, a csapatrészek között, rendre működik közöttük – a kémia. Nem a pályán lévők tehetnek arról, hogy megy a játék, hanem egy tudományág. Amely egyébként valóban az egymással való reakciókkal foglalkozik, de az anyagok és nem az emberek között. Még akkor sem, ha néha megmagyarázhatatlan, hogy egyesek találkozásakor olyan erős és nehezen megfogható kölcsönhatás jön létre, mintha reakcióba lépnének egymással. Mintha – tehát feltételes mód, nem a valóság. 

A tudomány persze pontosabban fogalmaz. Miközben egyik-másik kutató elfogadja a kémia kitételt, hozzáteszi, hogy a kiindulópont a karakter, amely mindig egyedi, ehhez jön még az intelligencia, s nem utolsósorban a célok és a szerepek közös elfogadása. Ez inkább hétköznapi, mint tudományos oldal, még akkor is, ha az agyunk, amikor valakivel jól érezzük magunkat ingerületátvivő anyagokat szabadíthat fel, így a dopamint (öröm, motiváció), szerotonint (jóllét, hangulat) és az oxitocint (bizalom, kötődés). Kedveljük azokat az embereket, akiknek a viselkedését könnyen ki tudjuk számítani, de ez természetes, nem kell hozzá kémcső, lombik, lakmuszpapír. 

Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne munka az összhang kialakításában egy-egy futballcsapatnál, tanítható, tanulható, mindössze sok közös edzés, kölcsönös bizalom, ismétlődő helyzetek és siker kell hozzá. Magyarán: nívós edzői munka. A rengeteg korábbi tapasztalat alapján a játékos agya előre jelzi a másik viselkedését. A rossz kémiának is emberi oldala van, legjellemzőbb, amikor kívülről minden adva van a sikerhez (kiváló játékosok, jó edző, nagy költségvetés), még sincs diadal, mert például a légkör, a bizalom hiányzik.

Jó néhány példa akad arra, amikor tökéletes az összhang a futballban. Ilyen volt a Barcelonában Xavi Hernández és Andrés Iniesta, a Manchester Cityben Kevin De Bruyne és Erling Haaland közös produkciója vagy Lionel Messi és Luis Suárez esete előbb a Barcelonában, majd az Inter Miamiban. A hozzáértők leírása szerint Messi és Suárez nemcsak sok gólt szerzett, hanem rengeteg gólt elő is készített egymásnak, ösztönösen megsejtették a másik mozgását. De Bruyne és Haaland viszonyában pedig De Bruyne „látta” a passzlehetőséget, Haaland pedig „érezte”, hogy hova fusson. 

A The Times egy 2024-es FA-kupa-mérkőzést említ a Luton ellen (6–2), amelyen Haaland öt gólt szerzett, négyet De Bruyne készített elő. A példák jóvoltából szót kell ejteni Pep Guardioláról, aki a Barcelonában és Manchesterben is megteremtette az esélyt a jóra – aligha laboratóriumban. Ahogy Carlo Ancelotti sem Dmitrij Mengyelejev (1834–1907) periódusos rendszerét böngészve érte el, hogy most éppen a brazil válogatott futballistái nyilatkozzák vb-szerte, mekkora a kohéziós erő a csapatnál.

Nálunk is akad példa a látványos összhangra. A hatvanas évek Fradijában Albert Flórián számíthatott Rákosi Gyulára, mindent tudtak egymásról, hiszen gyerekként kerültek össze zöldben és fehérben, még 1952-ben. De a klasszikus újpesti csatársor tagjainak (Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó) sem volt futballtitkuk egymás előtt. A professzor Göröcs „Titi” volt, aki ösztönösen érzékelte, a pillanat törtrésze alatt felismerte, kinek kell a passz és hogyan. Kémiáról senki sem beszélt, hanem: „A labdarúgásban az, hogy a játékosok »egymás gondolatait is ismerik«, a csapatsportok egyik legmagasabb szintű, ösztönös megértését jelenti. A szakmában ezt vakszerencsének, vakbizalomnak, szavak nélküli összhangnak vagy »egymás gondolatai olvasásának« is szokták nevezni” – így a Népsport a hatvanas években. Persze nem csupán a futball szolgált példával. A melbourne-i olimpián (1956) győztes kardozónk, Kárpáti Rudolf a rajt előtt elmondta: „Tudom, hogy a legnehezebb csörtéim az elején lesznek. Kovács Palin és Gerevich Alin kell túljutnom. Tudom, hogy aki ebben a körben két csörtét nyer, az nagy lépést tesz előre a bajnokság felé. Csak az a baj, hogy nagyon is ismerjük egymást. Ismerjük nemcsak egymás mozdulatait, cseleit, hanem még a gondolatait is. Nemcsak a második, hanem még az ötödik szándékot is.” Aztán legyőzte mindkét fegyvertársát, s valóban ő lett az olimpiai bajnok.

A régiek nem használtak nagy szavakat, a kémia többnyire legutóbb az iskolában került elő náluk, mégis a lényegről beszéltek. Például arról, hogy nem jó, ha az edző a gondjaira bízott fiatalokat csak ilyen vagy olyan képességű játékosoknak tartja és nem embernek. Nem lehet annyira elfoglalt, hogy ne ismerje minden egyes játékosának gondjait, jellemét, a gondolatait is. 

Amikor 1972-ben Eb-negyeddöntőt játszottunk Romániával (1–1, 2–2, 2–1), Illovszky Rudolf szövetségi kapitány azért félt, mert az ellenfélnél két játékos kivételével valamennyien ott voltak a mexikói világbajnokságon (1970). Összeszoktak, megértik egymás gondolatait is a pályán, vannak közös élményeik, emlékeik, győztek és kikaptak egymás mellett, csapattá kovácsolódhattak – vélte.

A Népsport annak idején különösen sokat foglalkozott az asztalitenisz- és a teniszpárosokkal, kifogásolva, hogy lényegileg egymás mellett egyeseznek. Nincs meg közöttük a megfelelő összhang. Aztán amikor két világklasszis, Jónyer István és Klampár Tibor került egymás mellé, máris nem volt gond, hiszen 1971-ben világbajnokok lettek. A következő vb-n (1973) első kiemeltek voltak, de a Népsport még a verseny előtt is figyelmeztetett, hogy szükséges néhány közös edzés, hogy még jobban megszokják egymást, újból egymás fejébe lássanak, mozgásuk legyen összehangolt, folyamatos.

Volt nekem egy kémiatanárom, fura ember volt, az utcán például motorosszemüveget hordott, hogy ne menjen a por a szemébe, mert ugyebár mennyi energia elmegy a kipiszkálásával. A magyarázatai viszont plasztikusak voltak, a zagyra (nagyobb mennyiségű szilárd anyagot tartalmazó folyadék) a húslevest hozta fel példának, mondván, az egy háztartási zagy.

Azt tartotta, hogy a tudományt leegyszerűsíteni kell, s nem a semmin tudományoskodni. Igaz, a futballhoz köze sem lehetett, legyen elég annyi, hogy a diákjaiban Kukac becenévvel maradt emlékezetes.

A valódi kémia jegyében.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!