Határesetek – Mohay Gábor publicisztikája

A SPORTBAN és közvetlen közelében megélt hatvan esztendő számos élménnyel gazdagította átélőjét, közülük nem hiányozhatnak a határátkelések izgalmas esetei – ezekből nyilván sok-sok sorstársunknak kijutott, kisebb-nagyobb mennyiségben. Különös tekintettel arra a hosszú, „átkos” időszakra, amikor háromévente meghatározott, korlátozott mértékben szabadott vásárlás céljából valutát kivinni az országból. A nyolcvanas évek végi könnyebbítés, az azt követően jó ideig uralkodó Gorenje-korszak még nagyon sokáig nem csökkentette azt a furcsa, gyomortáji szorítást, amit az ország elsősorban nyugati határához közelítve érzett a halandó magyar utazó, sportoló.  

Jobb esetben kapcsolatok révén sikerült elintézni, hogy a csapat valamivel enyhébb ellenőrzésen essen át kiutazáskor, de az ilyesmi fordult elő ritkábban. Az autóbusz alsó rakterének rejtekhelyeit, az ülések hát­oldalának felfeszített, majd visszavarrt borításába varrt dollárok, márkák ideiglenes tartózkodási helyeit nagyon jól ismerték a vámosok is, mint ahogy a szivar-, a farzsebek és a zoknik sem számítottak számukra újdonságnak. Nagy vonalakban tapasztalható volt, hogy ha nem szembeszökő kereskedelmi mennyiségben próbálkoztak a sportolók, az apróbb „stiklik” felett hajlamosak voltak szemet hunyni. Emlékszem egy esetre, amikor kifelé menet ismert labdarúgó szakembert láthattam visszafelé tartva, szinte szétszedett kocsijával, a csomagtartón és a motorháztetőn temérdek bundával.

Hja, mondta a vámtiszt, mi előre szóltunk neki, hogy jobb a bevallás, de miután közölte, hogy nincs elvámolnivalója, viselheti a tételes vámvizsgálat és a várható büntetés következményeit.

Akkortájt előfordult, nem is kevésszer, az emberbarátinak egyáltalán nem nevezhető feljelentgetés. Megyei lapunk ismert bűnügyi krónikása már dél­előtt izgatottan várta a határról érkező telefont, vagyis a hírt, hogy megjött a delikvens, a kolléga máris száguldott Hegyeshalomba, és másnap megjelent a tudósítás, benne a jól ismert mondattal: „ám a vétkes az éber vámosok eszén nem tudott túljárni”. A hőskorban, a hatvanas évek orkánkabát- és nylonharisnya-behozatali dömpingje idején ismertem sportvezetőt, aki a „Mit hozott?” kérdésre csupán egy nagyobb gyufaskatulyányi dobozt mutatott fel, de abban háromezer varrótűt „importált” és értékesített idehaza jó áron a szabó kisiparosok között. Később hódított a Fa szappan, a negyven schillingért kapható kilós kávé, a falra szerelhető piros póttelefon és a kvarcóra a bécsi Mariahilfer Strasse környékéről, főként a kis Barnabitengasse emelkedő utcácskájában, az úgynevezett magyar zsidó boltosoktól. Láttam futballistát, aki egy óvatlan pillanatban csente el a reklámnak kint hagyott kétkazettás kisrádiót, amelyről csak itthon derült ki, hogy működésképtelen, a javítás többe kerülne, mintha itthon vett volna egy újat. Persze, nagyjából tudta mindenki, mire érdemes utazni, mit kell vásárolni, kiegészítve hazai jövedelmét. A még kezdetlegesnek mondható Commodore számítógépek mellett monitorok, csipek érkeztek és leltek gazdára az itthon erre specializált elektronikai üzletekben. Voltak, akik ezekből sokkal jobban kerestek, mint a sportolás ellenértékeként kapott schillingből, márkából. 

Az egyik futballcsapat vezetőjét sikerült beugratni azzal, hogy Pozsonyból érdemes kakukkos órát behozni, arra idehaza nagy a kereslet. Az illető lejárta a közeli nagyváros szóba jöhető boltjait, míg kapott kettőt, de csak darabokban, alkatrészenként, itthon aztán a kutyának sem kellett az egész szállítmány. Aztán hetekig, amikor az illető ment be az üzemi irodájába, felhívták, és ahogy felvette a kagylót, csak ennyit kiabáltak a pórul járt óratulajdonosnak: kakukk…! Egy Németországba utazó küldöttség a Walter ­Ulbricht bosszújának is nevezett NDK-s Robur busz alsó részében negyven karton pezsgőt próbált eldugni, a magyar részen átcsúsztak, az osztrák vámos azonban felszállt a kocsira, és közölte a döbbent hallgatósággal, hogy tilos holmit akarnak Ausztriába szállítani. Ám nem a pezsgő volt a kritikus áru, hanem tiltott élelmiszerként egy zsák napraforgómag, amelyet madáreleségként a csapat orvosa Bécsben élő testvérének szándékozott átadni. A visszaúton elromlott a motor három hengerének egyike, és a megállított márkás buszok vezetőiből harsány derültséget váltott ki, hogy a mieink a rossz szelepszár szimeringet mutogatva velük akarják kicseréltetni.  Egy ízben sehogy sem akadt gazdája az utastér hátsó ülésén éppen csak letakart, akkor menő Schneider hifitoronynak: kellemetlen közjátékként a vámosok mindenkit leszállítottak, átvizsgáltak, kiderült a tulajdonos kiléte és örülhetett, hogy megúszta írásbeli figyelmeztetéssel. 

Bécsbe szerződő tekézőként nyolc évig volt lehetőségem nagyjából hetente menni és jönni, az első időszakban még a manapság vitatott diplomata-útlevéllel. És kezdetben Trabanttal, amellyel egyszer GPS híján a Gürtelen addig szemléltem ölemben a térképet, amíg hátrafelé nekigurultam egy Porschénak, a környező autósok nem kis vidámsága közepette. A kötelező bécsi követségi bejelentkezésemkor addig tolattam a belvárosi egyirányú utcákban, amíg nekimentem a Belügyminisztérium kocsijának, a vezetője sírva panaszolta, hogy negyven esztendeje nem volt balesete. Az első magyar klubtársam az első évem végén elkérte a lejárt magyar hatósági engedélyemet, és olyan ügyesen alakította át a saját nevére, hogy abszolút illegálisan jó ideig szabadon utazgathatott a nyugati határszél és a császárváros között. Egy másik kollégával váltva jártunk, egyszer az én autómmal, máskor az övével. A karácsonyi évzáróra ő következett, és legnagyobb meglepetésemre utánfutóval indultunk neki. Mint kiderült, a mérkőzésekre átvitt orosz pezsgőkből jött össze egy teljes rakomány rokona bécsi pincéjében, amelyet azután korábbi vendéglős barátjának szállított, egészen Innsbruck mellé. A kivihető mennyiség általában egy pezsgő és egy karton Marlboro cigaretta volt, ha kettőt-kettőt vittél, azért még nem következett megrovás. Egyszer a legnagyobb forgalomban a szépszámú utazó figyelmét felkeltve labdarúgó ismerősöm tréfaként kiabálta a vámosoknak, hogy alaposan nézzenek át, mert megfúrt tekegolyókba rejtettem a valutát. Vajon mit gondolhattak a jelenet tanúi? Mert tekegolyót sohasem kellett vinni, azok a helyi pálya tartozékai voltak. De a magyar élelmességnek nem volt határa. Egy ízben volt válogatott futballista várt mögöttem az átlépésre, odajött az ablakomhoz és így szólt: száz karton cigi van a padlólemezemben, tedd meg, hogy tíz percet vársz a túloldalon, és ha addig nem érek át, szólj a gattendorfi kocsmárosnak, hogy lebuktam. Öt perc múlva elrobogott mellettem és már mosolyogva intett, hogy minden rendben, a cigaretta ott lesz a rendeltetési helyén.

Egy-két év alatt a vámosok mindkét oldalon megismerték az embert, tudták, hogy kitől mire számíthatnak. Nekem például nem volt könnyű visszautasítani a győri futballkapcsolatokból jól ismert nickelsdorfiak állandó vörösbor–Fanta kínálatát, hiába utaltam a mi zéró toleranciánkra az alkohol kapcsán.  Ha hiszik, ha nem, a későbbiekben nem is egyszer még botcsinálta vámtisztnek is érezhettem magam. A magyar oldalon tudták, hogy a tíz órakor véget érő tekemérkőzés után körülbelül tizenegykor érek Hegyeshalomba, úgyhogy vártak, barátságosan kiszállítottak a fejlődés fokán már Ladává nőtt utazási eszközömből és imigyen szóltak: mi bemegyünk az épületbe egy-két fröccsre, addig te itt állsz, és ahogy jönnek az autók, csak intesz nekik, hogy mehetnek át, tovább az óhaza felé. Na de mi van akkor, ha valamelyik autóból vámvizsgálatra jelentkeznek? – kérdeztem. Akkor oda szembe állítod őket, és közlöd, hogy kicsit várniuk kell. Majd jövünk. Sose felejtem, egy ízben már Schwechatnál lerobbant román rendszámú autósok kértek defekt miatt segítséget, kérésükre odaadtuk a pótkerekünket, és biztosak voltunk abban, hogy keresztet vethetünk a kerékre. Ám egy hónap múlva azzal vártak a szerkesztőségi portán, hogy valaki hozott a nevemre egy használt pótkereket. Ennél nagyobb csodának csak az számított, hogy Nickelsdorf túlsó végén, egy fészerben árultak vadonatúj szovjet Szamara autókat. Schillingben fizetve jóval olcsóbban, mint itthon. Ha utána valami probléma történt, a hazai szerviz a javítást ráírta egy nálunk vett, garanciális példányra.
A jelen fiatal utazói talán el sem tudják képzelni az akkori határeseteket. Pedig, ha a régi forgalom-ellen­őrző pontok kihalt épületei mesélni tudnának…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!