Kun Anna: Az igazságtalanság feldolgozása nehéz volt

– De jó újra a vívóteremben látni!
– Köszönöm – válaszolta mosolyogva Kun Anna. – A visszatérésem elején még volt bennem valamiféle fura érzés: kerestem a helyemet. Bizonytalan voltam, mit is kell csinálnom, még abban is, milyen ruhákat kell bepakolnom a táskámba. Nem volt egyszerű visszaszokni a terembe, nemcsak a kihagyás miatt, hanem azért is, mert ebben a két évben másként alakultak a napjaim, mint korábban. De mostanra már eltűnt ez a fura érzés, jó újra itt lenni a teremben. 

– Fájdalmas lesz, de ugorjunk vissza két évet, amikortól elkezdődött az eltiltás. A holléti nyilvántartásra vonatkozó kötelezettség elmulasztása miatt kapta ezt, tudjuk. Sohasem használt tiltott szereket, az is egyértelmű, viszont a szabályok szigorúak – mi volt ebben a két esztendőben a legnehezebb? 
– Az igazságtalanság feldolgozása. Az, hogy volt egy tervem, egy elképzelésem a vívópályafutásom kapcsán, és akkor hirtelen kihúzták a lábam alól a talajt. Sok időbe telt ezt feldolgozni. 

– Ha már ezt a hasonlatot hozta: ilyenkor az ember csak zuhan, s nem is érdekli, mi történik vele, vagy azért észleli, hogy sokan nyújtják kapaszkodóként a kezüket? Egyáltalán hogyan lehet ebből felállni, ráadásul úgy, hogy egy meredeken felfelé ívelő pályát akasztott meg ez a vétség? 
– Talán még fájdalmasabb volt amiatt, hogy akkor jártam a pályafutásomban a csúcson. Valóban sokan álltak mellettem és mögöttem, mindenki mondta, ne hagyjam abba, ne adjam fel, éreztem is a támogatást, közben meg az is bennem volt, hagyjon békén mindenki, hadd maradjak egyedül, hadd dolgozzam fel a történteket. 

– Alapvetően is ilyen ember? Szereti egyedül megvívni a belső csatáit és egyedül meghozni a döntéseit? 
– Nem vagyok az az ember, aki könnyen kinyilvánítja az érzelmeit, eleve nehezen beszélek azokról, a negatív érzéseimről még inkább, és szeretem is magamban lerendezni az ilyen helyzeteket. Ehhez valamivel több idő kellett, mint bármi máshoz – és különbözött is minden mástól, hiszen ott volt Dávid, aki közben készült az olimpiára. Azért próbáltam őt támogatni. 

– Ezt hogyan tudta megtenni? És aztán hogyan tudta követni a párizsi vívóversenyeket és az egyéb eseményeket?
– Nem volt egyszerű, de talán tudtam őt támogatni. Az olimpiai vívóversenyeket nem néztem, csak a férfi párbajtőrcsapatot figyeltem, a győzelmüket egy baráti társasággal ünnepeltem. Ezt jó élményként éltem meg. 

– Ez az Anna ezalatt a két év alatt milyen lett, mennyiben változott?
– Érettebb lettem. Tapasztaltabb. Most, hogy visszajöttem, úgy érzem, mindaz, ami történt, erősebbé tett, minden, ami mögöttem van, segíti azt, aki lehetek. 

– A vívók között hol azt lehetett hallani, hogy Kun Anna visszatér, hol azt, hogy nem folytatja. A döntés ön hozta meg, de hogyan születik meg egy ilyen elhatározás? 
– Emlékszem a felismerésre: hazafelé mentem a munkából, ültem a buszon, s tudtam, hogy közeledik az idő, amikor be kell jelentenem a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökségnek, ha vissza akarok térni. Feltettem magamnak a kérdést: vajon erre az életre vágyom? Szeretem a munkámat, jó csapatban dolgozom – válaszoltam magamnak, de hozzátettem azt is, hogy nem erre vágyom. Otthon várt Dávid, neki elmondtam mindezt, koccintottunk egyet a döntésemre. 

– Mi veszett el ebben a két évben a vívást illetően? 
– A rutin mindenképpen, és azért a fizikumom is hiányos még. Futottam, erősítettem, de ebben a két évben vívómozgást nem csináltam, és ez meg is látszódott az elején. Meg persze hamarabb is elfáradtam. Két hónap elteltével sokkal jobb már a kondim, de mindig van hová fejlődni. Ami a technikát illeti: még számomra is meglepő volt, milyen pontos vagyok ahhoz képest, hogy két évig nem fogtam pengét a kezemben. Erre nem számítottam, és éppen emiatt voltam csalódott az első versenyem után, mert azt hittem, jobb eredményt érek el St.-Maurban. 

– Pedig milyen jól indult a világkupaverseny, hiszen a selejtezőben a csoportkörben hatból hat asszót nyert, így egyből főtáblára jutott. Másnap viszont sajnos már az első kanyarban kikapott. 
– A csoport még jól ment, az érzés azért még nem volt meg: az edzőimmel is azt beszéltem, hogy rendben van, hibátlanul vívtam a csoportkörben, de azt éreztem belülről, és ők is azt látták kívülről, hogy valami még nincs meg. Az átütőerő, az a könnyedség, nem tudom – próbálok erre rájönni, próbálom keresni, mi hiányzik, de valószínűleg nem is lesz ugyanaz, mint volt…

– Viszont legalább már átesett a tűzkeresztségen, nem feszíti a visszatérés, azon túl van. 
– Nagyon vártam már a versenyt, sokat készültünk rá. Ez most egy főtáblát ért. Visszanéztem azt a tizenötös asszómat, borzasztóan vívtam. Belülről teljesen mást éreztem, nem mozogtam jól. Jobb volt az ellenfelem. 

– Újra itt van nemcsak a teremben, hanem a válogatott keretben. Hogyan látja a következő időszakot, mennyire lesz nehéz útja a csapatba kerülésig?
– Eddig nem nagyon voltak eredmények, a szezon második felében viszont elkezdték hozni a lányok, ami nagyon jó, mert így legalább ők is elhiszik magukról, hogy jók, és így jobb edzőpartnerei lehetünk egymásnak. Valóban nem lesz könnyű dolgom. Fel kell zárkóznom, el kell érnem arra a szintre, ahová szeretnék eljutni. Azt hiszem, a hazai mezőnyben nem kell olyan sokat várnom egy jó eredményhez, de a csapat jól megy, vagyis kell a jó egyéni eredmény vagy a jó ranglistás helyezés ahhoz, hogy újra bekerüljek. De nem is várom, várnám el, hogy ezek nélkül engem bárki csak úgy betegyen a csapatba.