„Azt gondoltam, a csarnokból visznek majd el infarktussal” – Ormai László 90 éves

– Laci bácsi, szokott internetezni?
– Nem nagyon.

– De azért a Wikipédiáról hallott már?
– Igen. Amolyan lexikonféle az interneten.

– Miközben készültem a beszélgetésre, megnéztem, s megdöbbenve tapasztaltam, hogy a Wikipédián magyar nyelven nincs Ormai László és nincs Statisztika szócikk sem. Tudta?
– Igen. Én nem tudok ilyennel foglalkozni.

– Nem is arra gondoltam, hogy Laci bácsinak kellene, az viszont érthetetlen, miért nem jutott eszébe senkinek, hogy a világ legeredményesebb klubcsapata és annak szíve, lelke, motorja megérdemelne egy-egy Wikipédia-oldalt.
– Amikor 2016-ban bejelentettük, hogy megszüntetjük a Statisztika felnőttcsapatát, majd tavaly az egész klub bezárta a kapuit, a Facebookon az európai szövetség valami olyasmit kommentelt a hír alá, hogy megszűnik a csapat, amelynek olyan hatása volt az asztaliteniszre, mint az Aranycsapat londoni 6:3-as győzelmének a futballra. Ez az elismerés nekem fontosabb, mint a Wikipédia.

ELRONTOTT 11-ES A FRADI ELLEN

– Ha mégis valaki szánna rá kis időt, minek kellene szerepelnie Ormai László gyerekkoránál?
– Annak, hogy futballoztam. Erzsébeten laktunk, közel a pályához, tízévesen már az ESMTK játékosa voltam. A foci szeretete egyébként apámról ragadt rám, azt mondta, az első szavam nem az apa vagy az anya volt, hanem a Fradi. Óriási fradista volt, minden mérkőzésre elment, előfordult, hogy biciklivel indult útnak valamelyik vidéki helyszínre. Még nem voltam egyéves, amikor magával vitt, sokáig vele, később pedig már egyedül jártam Fradi-meccsre.

– Milyen poszton futballozott?
– Akkoriban úgy mondták, half és összekötő. Mindegy volt, hogy jobb vagy a bal oldalon kell játszanom.

– Tehetségesnek számított?
– Magas gyerek voltam, jól fejeltem, jól cseleztem, emiatt összevissza rugdosták a bokámat. Akkoriban az ESMTK az első osztályban szerepelt, válogatottközeli futballisták erősítették a csapatot, én pedig az ifik között játszottam. A Budapest-bajnokság döntőjében a Fradi volt az ellenfél, az utolsó percekben egygólos hátránynál tizenegyest kaptunk, de kapufára rúgtam és kikaptunk. Nagyon elkeseredtem, ráadásul a térdemmel is gondok voltak, az orvos azt mondta, vagy kés alá fekszem, vagy egy évet pihennem kell. Az utóbbit választottam.

– Miért?
– Mert nem akartam a műtétet. Pedig a Fradi-meccstől függetlenül számoltak velem, a Budapest-válogatottban is pályára léptem, de nem akartam kockáztatni. Közben megismertem egy lányt, aki pingpongozott, s hívott, menjek el vele az edzésre. Gondoltam, itt is labda van, csak kisebb, mit veszthetek. Néhány hónap múlva már Lotaller Henriette – aki később a Statisztikánál a játékosom volt – édesapja egy amatőr bajnokságon felfigyelt rám, beajánlott az NB II-es Hazai Fésűsfonó csapatába.

– Közben pedig egyetemista lett.
– Igen. A jogra jelentkeztem, de akkoriban nem úgy ment, hogy valaki kitalálja, hova szeretne menni, és oda vagy felveszik, vagy nem. Szóval a jogra jelentkeztem, majd jött az értesítés, hogy mehetek a Közgázra…

– A kettő azért elég messze áll egymástól. A reál tárgyakból milyen volt?
– Alapvetően jó tanuló voltam, szóval nem okozott gondot, hogy a jog helyett a számokkal kell foglalkoznom. Az egyetemen több vidéki is volt, akik hozzám hasonlóan a másodosztályban pingpongoztak, kellett valaki, aki összefogja a társaságot. Azt mondták, én vagyok a pesti csirkefogó, szervezzem meg a csapatot. Elkezdtünk a bajnokságban játszani, s idővel kiderült, hogy ebben a társaságban én vagyok a legjobb.

KÓCZIÁN UTÓDJÁNAK SZÁNTA A KAPITÁNY

– Milyen szinten játszott?
– A magyar ranglistán a tizenötödik–huszadik hely környékén voltam. Várkonyi László, az akkori szövetségi kapitány mindenáron válogatott játékost akart belőlem csinálni, úgy gondolta, ha majd Kóczián Jóska kiöregszik, én lépek a helyébe.

– De nem így történt.
– Nem. Talán az is benne volt, hogy az akkori szokásoknak megfelelően minden egyetemi csapatnak egy középiskolát kellett patronálnia, nekünk a Mező utcai lányiskola jutott, s az én feladatom volt, hogy megszervezzem az ottani sportéletet. A futball ugyebár nem jött szóba, így maradt a pingpong, s tulajdonképpen ott kezdődött az edzői pályafutásom.

– A focit akkorra már teljesen elengedte?
– Nem. Amikor az egyetem után a Központi Statisztikai Hivatalba kerültem, újra elkezdtem játszani. Egész jó kis csapat jött össze, NB III-asok voltunk, a korábbi válogatott játékos, Mészáros „Dodó” volt az edzőnk.

– Miért éppen a statisztikai hivatalhoz ment dolgozni?
– Mert azt mondták.

– Kik?
– Na, ez is jó történet. Az volt a szokás, hogy az egyetem személyzeti osztályának faliújságjára kiírták, kinek hol kell jelentkeznie munkára. Én a Duna Cipőgyárba akartam menni, ott voltam gyakorlaton, jól éreztem magam, a lapos tetős épület tetején egész nyáron napoztunk, de a statisztikai hivatalba küldtek. Próbáltam tiltakozni, mire az egyetem személyzetise azt mondta, próbáljam ott helyben az illetékeseket meggyőzni. Hármunkat küldtek oda, a másik kettő szívesen dolgozott volna ott, de a felvételi beszélgetés után őket elutasították, engem pedig, aki mindent kitalált, hogy ne alkalmazzanak, végül felvettek.

– Azért mai fejjel ez már nem olyan nagy tragédia, nem? Ki tudja, milyen lett volna a magyar női asztalitenisz elmúlt hetven éve, ha sikerül a Duna Cipőgyárba elszerződnie.
– Ez már sohasem derül ki. Amúgy a hivatal személyzetise is kellett hozzá, ő hagyta jóvá, hogy csinálhatok egy női szakosztályt. Először azt akarta, hogy a futball mellett a kerületi másodosztályban szereplő férfi pingpongcsapatban vállaljak szerepet, de én nem szerettem volna három osztállyal lejjebb játszani, inkább rábeszéltem, hogy csinálok egy női csapatot. Tulajdonképpen ezzel az engedéllyel kezdődött a Statisztika története.

AZ OTSH-BA VITTÉK VOLNA, DE NEM MENT

– A csapat az 1969-es első bajnoki cím után évtizedeken át a csúcson volt, alig-alig akadt, aki megszorította. Sokan akartak akkoriban pingpongozni?
– Persze. Nem is tudtunk mindenkit felvenni.

– Már a gyerekeknél látta, kiből lehet igazán nagy játékos, vagy volt akinél tévedett?
– Hazudik, aki azt mondja, az első pillanattól tudja, hogy ebből vagy abból világbajnok lesz. Ez nálunk éppen fordítva működött. Minden évben kiejtettük azokat, akikből biztosan nem lesz nagy játékos, aki megmaradt, azokból összeállt egy viszonylag jó csapat.

– Szigorú edzőnek számított?
– Igen. A szülők és a játékosok utólag sem győznek hálálkodni, amiért kemény kézzel bántam velük. Szegény Papp Angi – Isten nyugosztalja – a 60. születésnapján a nyakamba borult, és azt kérdezte, miért nem voltam vele még keményebb. Istenáldotta tehetség volt, de sohasem úgy edzett, ahogyan kellett volna, ezért hamar kikerült a válogatottból és 25 évesen már kisebb vidéki csapatban játszott.

– Lehet mondani, hogy ilyen szempontból ő volt pályafutása legnagyobb csalódása?
– Ő volt, aki a saját hibájából a tehetségéhez képest a legkevesebbet hozta ki magából. Pedig sokat tettem érte, a szülei ittak, az apja egyszer nagyon megverte, akkor hozzánk, a szoba-konyhás lakásunkba költöztettem. De mások is laktak nálunk, odahaza őrzöm a hálálkodó leveleket, amiket a mai napig kapunk a nejemmel.

– A bajnoki címek mellett sorra jöttek a BEK-győzelmek. Ezeknek milyen visszhangja volt idehaza?
– Elismerték a munkánkat, olyannyira, hogy Buda István, aki az OTSH elnöke volt, el akart vinni magához elnökhelyettesnek. Amikor felhívott, azt mondta, hozzám tartozik majd a sporttudomány és a versenysport.

– Miért nem lett semmi a kinevezésből?
– Eszem ágában sem volt elmenni a Statisztikától, nem akartam otthagyni a pingpongot, és nekem az is fontos volt, hogy a nejemmel együtt dolgozom. Nyitrainéval, a statisztikai hivatal elnökével jóban voltunk, könyörögtem neki, ne engedjen el az OTSH-ba. Amikor Buda őt is felhívta, hogy elvinne magához, kiabálva küldte el, mondván, Ormai nem megy sehova, itt marad, neveljen ki magának embereket, ha akar. Buda nagyon megharagudott, s végül Schmitt Pált nevezte ki arra a posztra, amit nekem szánt. Volt idő, amikor a hivatalban akartak belőlem elnökhelyettest csinálni, de az alól is sikerült kibújnom. Nem éreztem összeférhetőnek, hogy egyik nap rövidnadrágban ugrálok a teremben az asztalok körül, másnap pedig öltönyben, nyakkendőben ülök a kormányülésen.

– Nem biztos, hogy a többség nem az utóbbit választaná.
– Engem a külsőségek sohasem érdekeltek, mindig is munkásembernek tartottam magam.

IDEGES SÉTÁK A MARCZIBÁNYI TÉR KÖRÜL

– Könyvet is írt az asztaliteniszről, bár a legenda szerint ezt nem is Laci bácsinak kellett volna megírnia...
– Abban az időben minden sportágról készült ilyen szakmai könyv, az asztaliteniszre Berczik Zolit kérték fel, de hiába piszkálták két évig, nem csinálta meg. A nyomdába adás előtt egy hónappal szóltak, hogy tovább nem tudnak várni Berczikre, írjam meg én. A következő hetekben nappal edzést tartottam, éjjel pedig írtam a könyvet, aminek a vége az lett, hogy az Ezüstgerely-pályázaton nyertem vele. Később sok nyelvre lefordították, megjelent angolul, oroszul, Izraelben is találkoztam vele, németül pedig csak félhivatalosan. Az ottani fordító nem értett a sporthoz, a szakszavak helyett tükörfordítást alkalmazott, és hülyeségek jöttek ki belőle, ezért végül nem engedtem megjelenni, de a különböző tanfolyamokon jegyzet formájában így is használták.

– Mikor jött el a pillanat, amikor edzőként kissé hátrébb lépett, hogy jöjjenek a fiatalok?
– Hivatalosan az ezredforduló táján adtam át a stafétát Fülöp Istvánnak. Úgy voltam vele, kifelé nem mutat jól, hogy majdnem hetvenévesen még mindig az asztaloknál ugrálok. Megbeszéltük, hogy hivatalosan ő lesz a vezetőedző, én sportköri elnök maradok, de vegye tudomásul, hogy továbbra is én vagyok a főnök.

– És tudomásul vette?
– Nem nagyon volt más választása.

– Sokszor szólt bele a munkájába?
– Ha őt kérdezi, biztosan azt mondja, hogy igen, szerintem viszont nem eleget.

– A Laci bácsihoz köthető egyik legenda, hogy egy-egy éles meccs alkalmával, ha már nem bírta a feszültséget, kiment a teremből és körbesétálta a Marczibányi teret. Így volt?
– Igen, de mint velem kapcsolatban sok mást, ezt is félremagyarázták. Nem azért mentem ki, mert nem bírtam az izgalmakat, hanem mert úgy éreztem, eljött a pillanat, amikor már nem tudok segíteni. A játékvezető már figyelmeztetett kétszer, nem adhattam tanácsot a játékosnak, nem volt már szünet, szóval az én eszközeim elfogytak.

– Kár lenne tagadni, ilyenkor volt önben feszültség is, nem?
– Dehogynem. A nejem azt mondta, meglásd, egyszer infarktust kapsz!

– Emlékszik még, mikor volt az utolsó ilyen sétája?
– Amikor a negyvenedik bajnoki címet nyertük. A Postás volt az ellenfél, korábbi statisztikás játékosokkal állt fel ellenünk. Mindannyian nagyon akartuk azt a sikert.

– Visszagondolva a sportban, az asztaliteniszben eltöltött időre, van, amit mai fejjel másképp csinálna?
– Nem szoktam erről nyilvánosan beszélni, de most elmondom: lehet, hogy nem csinálnám végig, ha tudom, hogy ez lesz a vége, hiszen az a két terület, amiért éltem, az asztalitenisz és a Központi Statisztikai Hivatal is csalódást okozott. A mérleg másik serpenyőjében persze ott van, hogy nincs olyan karácsony, születésnap vagy bármilyen ünnep, amikor ne keresnének meg az egykori tanítványok, felhívnak, levelet írnak, hogy tudnak-e valamiben segíteni. Ha ezt nézem, mégiscsak érdemes volt mindezt végigcsinálni.

– Az asztalitenisz-szövetségben tiszteletbeli elnök, nem?
– De, csak éppen nem hívnak meg az elnökségi ülésekre, a meglátásaimra, a tanácsaimra, a véleményemre sem kíváncsiak.

NEM KÖNNYŰ ESET, DE ERRE NEM SZÁMÍTOTT

– Legalább követi még a sportág híreit?
– Nemigen.

– Gondolom, nem éppen erről álmodott, amikor elképzelte a csendes nyugdíjas éveket.
– Őszintén szólva, azt gondoltam, engem a csarnokból visznek majd el infarktussal, el sem tudtam képzelni, hogy valaha az asztalitenisz nélkül telnek majd a napjaim. Tudom, nem vagyok könnyű eset, mindenről van véleményem, semmit sem hagyok szó nélkül, ami bizonyára sokaknak nem tetszik, de erre akkor sem számítottam.

– Azért csak megdobban a szíve, amikor a Marczibányi téren járva meglátja, hogy a csarnok az ön nevét viseli.
– Az ember hiú, én sem vagyok kivétel, valóban jó érzés. De mint mondtam, a külsőségek nem vonzottak, mindig a munkában hittem. Kilencvenévesen talán a lábam már bizonytalan kissé, a fejem azonban tiszta, a benne lévő tudásra, tapasztalatra még sincs igény. Kérdezte, miért nincs Wikipédia-oldalam. Szerintem, valahol itt kell keresni a választ…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. március 12-i lapszámában jelent meg.)