Mert ilyen a boksz! – Novák Katalin és a sport

– Amennyiben eltekintünk az óvodai csetepatéktól, az első személyes találkozásom a boksszal 2008-ban volt – mondta Novák Katalin családokért felelős miniszter, aki a Madárfészek Nemzeti Ökölvívó Akadémián egy kis iskolázásra is vállalkozott a korábbi profi bokszvilágbajnok Erdei Zsolttal. – Abban az időben a családommal Németországban, egy Frankfurt melletti faluban éltünk. A településen összesen egy sportiskola, konkrétan egy bokszsuli működött; arrafelé ez volt az egyetlen szervezett sportolási lehetőség. Egyik este letévedtem, s aztán ott is ragadtam, sőt a férjem és a fiaink is. Naponta jártam bokszolni, illetve kick-boxolni. Nem voltak küzdelmek, erőnléti edzéseken vettünk részt és a zsákokat püföltük. Nagyon megszerettem, a boksz izgalmas, klassz sport, ráadásul remek eszköz a feszültség levezetésére.

– Akadnak ökölvívók, akik legnagyobb riválisaik képét ragasztják a bokszzsákra...
– Nekem célpontként bőven elég a zsák.

– Mielőtt lement az edzőterembe, mennyire ismerte a sportágat?
– Természetesen a távolból figyelemmel kísértem a magyarok pályafutását. Erdei Zsolt, Kovács István és Balzsay Károly sikereinek nagyon örültem, de sohasem voltam szakértője a sportágnak.

– Egy szegedi, ízig-vérig orvoscsaládban milyen szerepe volt a sportnak?
– Mindig is része volt a mindennapjainknak. Alapélményem, hogy apu reggelente úszni jár, anyu pedig fut. Ez a mai napig így van. Noha anyukám már hatvankilenc esztendős, mindennap lefut legalább tíz kilométert, apu pedig biciklivel kíséri. Én kicsi korom óta síelek. Négyéves lehettem, amikor először álltam lécre. Igaz, Szegeden legfeljebb a Tisza-töltésen lehetett gyakorolni a csúszkálást, mégis szenvedélyesen megszerettem. Telente Csehszlovákiába jártunk át. Kezdőként olyan pici voltam, hogy az ósdi felvonók néha megforgattak, felemeltek. Igazi kaland volt feljutni a hegytetőre. De ez sem szegte kedvemet, s később, már egyetemistaként azzal kerestem egy kis pénzt, hogy én voltam a síutak szervezője, illetve oktatóként síleckéket adtam.

– Az egyetemi években. Az egyik nagynéném – édesanyám húga – maratoni távot futott, s az ő példáján felbuzdulva vettem részt az első utcai futóversenyemen. Nagyon megkedveltem, hiszen rendkívül praktikus sport. Elég hozzá egy pár jó futócipő és egy egyszerű felszerelés, aztán bárhol, bármikor, bármilyen időben lehet futni. Én is futottam már éjszaka, télen fagyban és forró nyárban, extrém időjárási körülmények között is. Szenvedélyemmé a két fiunk és a lányunk megszületése kapcsán vált, mert az három gyermek mellett is belefért az életembe, hogy kora reggel, mielőtt felébredt a család, fussak egy jót. Németországban erdőben laktunk, csodás volt úgy kezdeni a napot, hogy a fák között, gyönyörű környezetben kocoghattam, ahol rendszeresen találkoztam őzekkel, szarvasokkal. Futás közben teljesen ki tudok kapcsolni, csakis a mozgásra, az élményre koncentrálok. De nem csupán a futást szeretem, hanem azt a kellemes érzést is, amely a sportolás után eltölti az embert.

– Milyen távval kezdett?
– Az első versenyem öt kilométeres volt, majd rögtön utána következett egy tizenkét kilométeres Budapest belvárosában. Azon borzasztóan szenvedtem. Egyre nagyobb csábítást jelentettek az egymás után következő metrólejáratok – mindegyiknél arra gondoltam, mi lenne, ha leszaladnék a lépcsőn, s beszállnék az első szerelvénybe, mert ezt a tizenkét kilométert biztosan nem bírom végig. Aztán persze ellenálltam a kísértésnek. A titok szerintem az, hogy érdemes egészen rövid távot kitűzni magunk elé. Noha már egy maratonin is túl vagyok, sokszor előfordul, hogy az első néhány kilométeren szenvedek. Szerintem mindenki hosszútávfutó, csak a többség nem jut el odáig, hogy ez kiderüljön róla, mert előbb feladja... Amikor nagyon kínlódik az ember, érdemes mondogatnia magának, hogy „még elmegyek a következő lámpaoszlopig, a következő sarokig” – s ha ez sikerül, jöhet a következő szakasz is. Ilyen módszerrel meglepően messzire el lehet jutni.

– Csak a táv jelenti a kihívást, vagy az időeredményt is számontartja?
– Mostanában kezdtem elengedni az időt. A közelmúltig el nem indultam volna a telefonom nélkül, mindig néztem az időket, küzdöttem saját magammal a percekért, másodpercekért. Most már nem foglalkoztat. Hozzáteszem, eleve nem vagyok iramfutó, nagyjából ötvenöt perc alatt teljesítem a tíz kilométert, rövid távon pedig egyáltalán nincsenek jó eredményeim. Öt-hat kilométernél rövidebb futásba nem is szívesen kezdek bele. Hat-nyolc kilométernél viszont már úgy érzem, képes lennék a világ végéig elfutni. Sokszor teljesítettem úgy a félmaratoni távot, hogy egyszerűen csak nekiindultam, s aztán huszonegy kilométer futás lett belőle. Egyszer Párizsban menet közben kifordult a bokám. Leültem, próbálgattam, s úgy éreztem, ha sétálva is, de tovább tudok menni. A sétából futás lett, bejáratódott a bokám, s futottam még húsz kilométert.

– Mit szól a családja a futószenvedélyéhez?
– Természetesen nem erőltetem a gyerekeknek, hogy velem tartsanak, de mivel minden reggel azt látják, hogy edzek és a férjem is sportol, hiszem, hogy később jó szívvel követik a példánkat. S nem csupán gyerekként, hanem majd felnőttként is, ahogy nekem is a szüleim hatására lett életformámmá a sportolás. Egyébként mindegyiküknek megvan a maga sportága. Tamás remek adottságokkal rendelkezik, most éppen falat mászik és parkourozik. Ez az az extrém sport, amelyben akadályokon keresztül kell minél hatékonyabban eljutni egyik helyről a másikra. A versenyző lényegében mindenre felmászik, s úgy ugrik, szaltózik le, ahogy azt egy anyuka nem biztos, hogy szeretné látni. Bárhová megyünk, Tomi fél perc múlva felbukkan egy magaslaton, s onnan a legelképesztőbb módokon jut vissza a talajra – ezt meg kell szokni, s ki kell bírni, hogy nem szólunk rá. Hozzáteszem, mindent nagyon tudatosan begyakorol, hogy minimalizálja a kockázatot; némi vakmerőségre persze így is szükség van. Ádám a Dunára jár kajakozni, Kata pedig kosarazik.

– S összejön-e még olykor a nagymama, lánya, unokája-futás?
– Előfordul. Az fix, ha találkozunk édesanyámmal, a közös reggeli futás nem maradhat ki. Apu ilyenkor is biciklin kísér minket, néha a bátyám is csatlakozik.

– Korábban e rovatban Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter arról mesélt, hogy őt kerékpáron követi egy biztonsági ember. Ön, immár miniszterként, milyen kíséretet kap?
– Legfeljebb az örökbe fogadott kutyusunk jön velem... Nekem nincsenek efféle kötöttségeim, külföldön kerültem is izgalmas helyzetekbe. Rómában egyszer a Tiberis partján futva annyira lendületbe jöttem, hogy végül egy zűrös környéken kötöttem ki, és nem voltam benne biztos, hogy épségben visszajutok a szállásra. Hasonlóan jártam Bogotában, ahol egy kóbor kutya szegődött a társamul. Nem hiszem, hogy a nagykövetünk repesett volna az örömtől, ha tud a magányos futásomról a kolumbiai fővárosban. Ugyanakkor arra is többször volt példa, hogy ha olyan városban jártam, ahol sportos a nagykövet, beiktattuk a programba a közös futást.

– Futnak együtt is a külügyminiszter úrral?
– Erre nem vállalkoznék, mert mire körülnéznék, ő már valahol távol járna. Gulyás Gergely kancelláriaminiszterrel viszont már többször futottam együtt, igaz, ő is gyorsabb tempót diktál, mint én. Egyébként büszke vagyok rá, hogy a mostani kormányban milyen sokan sportolnak: Varga Mihály maratoni futó, Rogán Antal is rendszeresen fut, Varga Judit igazolt futballista és kosaras volt, Palkovics László pedig fekete öves karatemester.

– Szokott még íjászkodni?
– Egyik rokonunk révén ismerkedtem meg a sportággal. Ő készített íjakat, s nekem is gyártott egyet, aztán megtanított a használatára. A futással ellentétben ez a sport komolyabb szervezést igényel. Például találni kell egy olyan terepet, ahol senkire sem jelent veszélyt, ha elkezdek lőni. Emiatt ritkán íjászkodom, noha nagyon klassz sportág.

– Közösségi oldalára gyakran tölt fel sportos vagy családi kiránduláson készült fotót, az ősz eleji győri látogatásáról pedig felkerült egy közös kép az ETO női kézilabdázóival is. Milyen sporteseményeket néz meg?
– Tisztelem a sportolókat, s nagyon büszke vagyok a magyar sikerekre. Igyekszem figyelemmel kísérni az eredményeket. A négy évvel ezelőtti futball Európa-bajnokság nekünk is örök emlék, ha volt rá lehetőség, a gyerekekkel, barátokkal, ismerősökkel közösen néztük a meccseket. Óriási élmény volt végigizgulni a csütörtöki, Izland elleni meccset, látni a magyar válogatott küzdelmét; büszkeség, hogy újra részt vehetünk az Európa-bajnokságon. Alig várom, hogy júniusban a Puskás Arénában szurkolhassunk a fiúknak, magunk mögött hagyva a koronavírust, és megélve azt a nemzeti összefogást, amelyben négy éve volt részünk. Szegediként közel áll a szívemhez a kajak-kenu és a kézilabda is. Édesapánkat hetvenedik születésnapján a londoni ATP-világbajnokságra vittük el a bátyámmal. Életre szóló élmény volt testközelből látni az O2 Arenában a tenisz elitjét. Lelkes vitorlázóként követem a minap rajtolt Vendée Globe-ot is. A Föld körüli szólóversenynek idén nincs magyar szereplője – korábban Fa Nándor vett részt a viadalon –, viszont van egy magyar építésű hajó, a L'Occitane, amelynek így külön is lehet szurkolni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. november 14-i lapszámában jelent meg.)