Népsport: Petschauer Attila – zseni és áldozat

Tündöklő tehetséggel áldotta meg a sors, minden idők legeredményesebb magyar olimpikonja, a nála mindössze hat évvel fiatalabb csapattárs, Gerevich Aladár ezt mondta róla: „Petschauer mindenkinél jobb volt!”Az 1928-as amszterdami olimpián csapatban húsz asszót vívott, mindegyiket megnyerte, félelmetes formát mutatott a páston – egyéniben mégsem sikerült győznie. Emiatt itthon olyan nagy elkeseredés azért nem tört ki, hiszen Tersztyánszky Ödöné lett az aranyérem (aki még korábban hunyt el: 1929-ben motorkerékpár-balesetben veszítette az életét…), Petschauer viszont nem volt boldog az ezüstjével. Négy évvel később aztán hiába ismételt a magyar csapattal – ami akkoriban olyan természetes volt, mint hogy a nap süt, a szél fúj –, ha egyéniben csak ötödik is lett. A bajnok persze ismét magyar, Piller György (később Jekelfalussy-Piller), sőt a bronzérmes is, Kabos Endre, Petschauer pedig már a Los Angeles-i hazaúton közölte, hogy ennyi volt, 27 évesen leteszi a kardot.

Még a Monarchiában született Budapesten a kereskedő Petschauer Fülöp és Weisz Júlia Ilona gyermekeként. Bár jogot tanult, mégis banktisztviselő lett (állásából 1932-ben egy átszervezés miatt kitették, ekkor a filmszakmával kokettált, de a vívómesterség is érdekelte), és a polgári Nemzeti Vívó Club színeiben egyre feljebb került a ranglétrán. A nagy Italo Santelli, a magyar vívás szellemi atyja a maga utánozhatatlan stílusában így fogalmazott, amikor először látta: „Kerem fiu, volt a iskolas bajnoksag… látta egy gyerek, finomen…”Na, ő volt Petschauer.

Az úri és a polgári Magyarország örök versengésében kevésbé kívánatos elemnek számító Petschauer majdnem lecsúszott Amszterdamról, de későbbi legyőzője, Tersztyánszky Ödön azt mondta, akkor ő sem megy, így végül mindketten ott lehettek az 1928-as játékokon. A veretlenül végigvívott csapatverseny hőse kétségtelenül Petschauer Attila volt. Az olaszok elleni fináléban 8:4 után hárman is vereséget szenvedtek, a találatarányunk is csak eggyel volt jobb, így az utolsó, Renato Anselmi elleni asszó döntött az aranyról. Az elviselhetetlen izgalmak miatt a vezetők közül többen kimentek a teremből, Attila azonban halál nyugodtan vitte be a találatokat, 5:3-ra győzött, és ezzel megnyerte az olimpiát Magyarországnak. Így látta a korabeli Nemzeti Sport is, amely a döntőről ezt írta: „Petschauer legázol mindenkit, megnyeri a csapatversenyt.”

Érdekes, hogy egyéniben valamiért sohasem jött össze neki a nagy siker. Nem mintha egy olimpiai ezüst miatt szégyenkeznie kellene, és azt se felejtsük, hogy ötször állt Európa-bajnoki dobogón is – de egyszer sem a tetején. Bay Béla, a magyar vívás legendája szerint szólóban azért maradtak el a csapatversenyek során már-már könnyed, természetes sikerek, mert „borzasztóan nagy volt az önérzékenysége”, amíg a felelősséget a társakkal meg tudta osztani, nem volt gond, ám amikor egyedül volt a páston, a szorongása legyőzte őt.

Az 1932-es olimpiáról hazatérve Az Est Lapok munkatársa lett, sportot és színikritikákat írt, a korabeli fővárosi társadalmi elit népszerű alakjaként mások mellett Jávor Pálhoz, Karinthy Frigyeshez, mi több, ifj. Horthy Miklóshoz is baráti szálak fűzték.

Aztán 1942-ben – miközben olimpiai bajnokként, a legnagyobb hazai kitüntetés, a még Ferenc József által alapított Signum Laudis polgári tagozatának birtokosaként felmentést kellett volna kapnia – Petschauer Attila munkaszolgálatos behívóval, a 101/4. tábori munkásszázad tagjaként a Don-kanyarba került.

(A honvédelemről szóló, 1939. évi II. törvénycikkben szerepelt először a közérdekű munkaszolgálat fogalma, és miután a zsidótörvényeket kiterjesztették a honvédségre is, 1940 végétől létrehozták a zsidó munkaszolgálatos századokat, amelyekben a zsidó származásúak fegyvertelen szolgálatot teljesítettek.)

Halálának időpontja sem egyértelmű – még a hatvanadik évfordulón, azaz húsz éve is a január 20-i dátumra hivatkozva emlékeztek rá, aztán valahogyan, vélhetően egyszerű elírás következményeként, bekerült a köztudatba a január 30. is. Ez persze eltörpül amellett, hogy Petschauer végóráiról hány változat kering. Ha például tényként kezeljük, hogy a mai Oroszországban, az akkori Szovjetunióban fekvő Davidovkában hunyt el (márpedig ebben az önjelölt életrajzírók között mind a mai napig teljes a konszenzus), akkor eleve kizárható, hogy magyar keretlegények végeztek vele brutális kegyetlenséggel, hiszen Davidovka a Don túlpartján, majdnem a Volgánál fekszik, ott akkoriban még német katona sem járt, nemhogy magyar, ellenben a szovjetek hadifogolytábora éppen ott volt.

Stenge Csaba hadtörténész szerint Amszterdam és Los Angeles aranyérmese éppen itt, szovjet hadifogságban, kiütéses tífusz következtében hunyt el. „Petschauer Attila a 101/4. tábori munkásszázad által kiállított veszteségi jelentés szerint 1943. január 14-én esett szovjet hadifogságba Novij Gran Hresztikinél, az aznap a scsucsjei hídfőből is meginduló szovjet offenzíva következményeként” – áll a Petschauer halálával kapcsolatban a mind közül a legrészletesebb nálunk publikált munkában. Az pedig már szóra sem érdemes, hogy Davidovkát mifelénk Dávidfalvaként is emlegette a sajtó, holott az orosz földön fekvő településnek magyar neve sosem volt, miért is lett volna.

Húsz éve Várlaki György, a Munkaszolgálatosok Országos Egyesületének korábbi elnöke írásbeli dokumentumokat talált arra nézve, hogy Petschauer Attilát nem közös sírban temették el. Ekkor esett szó először az olimpiai bajnok hamvainak esetleges hazaszállításáról. Két évvel később a HVG arról írt, hogy Ukrajnában (!) megtalálták a földi maradványait, egyetlen akkor élő rokona, Josef von Dombovary-Treuenburg báró pedig kampányt indított azért, hogy a hamvakat megkapja és Izraelben végső nyugalomra helyezze. Petschauer unokatestvére azt is egyértelműsítette, hogy „Magyarországon nem nyugodhat, mert magyarok gyilkolták meg”.

A politika már a világháború után fasiszta gyilkosságként tálalta Petschauer halálát, eleinte verésről volt szó, zsidógyűlölő keretlegényekről és tisztekről (ez eddig valószínűleg igaz is), aztán addig alakulgatott a történet, amíg elnyerte végső, mai formáját. A napfény ízecímű 1999-es filmjében Szabó István is ezt mutatta be, hiszen Sors Ádám Hámori Ottó filmnovellája alapján megálmodott figuráját a kardzseni tragédiája ihlette. A kegyetlenül kivégzett Petschauer (a metsző orosz télben meztelenre vetkőztetve fához kötözték, jeges vízzel lelocsolták, és hagyták megfagyni) története egy másik olimpiai bajnoktól, az 1936-ban Berlinben győztes, 1996-ban elhunyt Kárpáti Károlytól eredeztethető, aki kvázi szemtanúként számolt be róla. Tény, hogy ő is munkaszolgálatos volt, de az is, hogy a határt át sem lépte, így a Donnál sem járt. (A két bajnok között kapcsolódási éppen Berlin, hiszen az addigra már visszavonuló Petschauer újságíróként tudósított a „náci” olimpiáról, ahol állítólag maga Hermann Göring is üdvözölte…)

„Tökéletes technikája és mesés pengevezetése mellett fő jellegzetessége a gyorsaság volt. (…) Lerohanással végrehajtott támadásai villámgyorsak és szinte védhetetlenek voltak. (…) Jó képességű ellenfelei ellen is képes volt arra, hogy egymás után ötször alkalmazott fless-fejvágással pillanatok alatt 5:0-ra győzzön. (…) Remekül kiiskolázott, klasszikus mozgású és igen gyors vívó volt”– így jellemezte őt a Magyar Vívószövetség, ennél kifinomultabban nem is lehetne megfogalmazni, mitől volt több a páston Petschauer Attila a kortársainál.

Az élete sem volt mentes a hullámvölgyektől, hiszen túlzott érzékenysége miatt rajongott sztársportolóként is több viszontagságon ment át. Korai, értelmetlen halála azonban mindörökre kiemelte őt a századelő nagy bajnokai közül. Kabos Endre a Margit híd felrobbantásakor veszítette életét, Csik Ferenc egy soproni légitámadásban, Garay János koncentrációs táborban halt meg, de az ő sorsuk nyitott könyv – Petschauer végóráinak nem maradt szemtanúja, természetes hát, hogy az ő történetét írták és filmesítették meg, tényként kezelve az ellenőrizetlen mendemondákat.

Ideje lenne ebben is rendet tenni, konszenzusra jutni!