Népsport: száz éve született Sidó Ferenc

 

Ha létezik párhuzamos univerzum, érdemes lenne megnézni, milyen karriert futott volna be Sidó Ferenc röplabdázóként és futballistaként, merthogy a Szlovákia területén fekvő Vágpattán 100 évvel ezelőtt született kilencszeres világbajnok asztaliteniszező ebben a két sportágban is rendkívül tehetségesnek számított.

A múlt század húszas-harmincas éveiben a gyermekkorát Pozsonyban töltő Sidót a szaléziánus papok intézetében a művészet mellett a sport szeretetére is nevelték, így amikor tizenöt esztendős korában a Csehszlovákia felosztásáról szóló müncheni döntést követően a család átköltözött Magyarországra, több sportágban is kipróbálta magát.

Az alapnak tekinthető pingpong mellett a Diósgyőr futballcsapatának kapusaként az NB I-ben is bemutatkozott, röplabdázóként pedig a válogatottságig vitte. Ki tudja, miként emlékeznénk ma rá, ha Lakatos György 1947-ben nem állítja döntés elé. Az asztaliteniszezők akkori szövetségi kapitánya ultimátumot adott Sidónak: elmegy a röplabdázók albán túrájára, de akkor felejtse el a pingpongválogatottat, vagy gőzerővel készül a közelgő párizsi világbajnokságra. Szerencsére Párizst választotta.

Cserébe az első vb-aranyakra nem sokat kellett várnia, 1949-ben Stockholmban a csapattal és Farkas Gizivel az oldalán vegyes párosban is felért a csúcsra. Egy évvel később, a budapesti vb-t Sidó már a férfi egyes egyik esélyeseként várta, ám végül „csak” harmadik lett, miután az elődöntőben 3:1-re kikapott a későbbi győztes Richard Bergmantól. A mérkőzés után az angol rendkívül sportszerűen nyilatkozott, mondván, „Sidó kitűnő volt, megérdemelte volna velem szemben a győzelmet, de hát ilyen ez a sport... Nem mindig a jobbik győz”.

Az 1953-as bukaresti vb-n viszont már egyértelműen Sidó diadalmenetét hozta: egyesben, párosban és vegyes párosban összesen 27 mérkőzést játszott, s mind a 27-et megnyerte. Bár nem rajta múlott, ezzel csapatban „csak” ezüstérmes lett, párosban Kóczián Józseffel, vegyes párosban a román Angelica Rozeanuval aranyat szerzett, s csattanóként végre egyesben is a csúcsra ért. A bukaresti dobogó tetején állva gyaníthatóan maga sem gondolta, hogy – pedig többször is közel volt hozzá – az ott megszerzett kilencedik vb-aranyat már nem követi a tizedik. A legfájóbb vereséget talán az 1959-es dortmundi világbajnokság férfi egyes döntőjében szenvedte el, amire a későbbiekben így emlékezett vissza:

„Régi nagy ellenfelemmel, a japán Ogimurával játszottam az elődöntőben. Már 2:0-ra vezettem, amikor átlestem a mellettünk lévő asztalra, ahol az amerikai Miles és a kínai Jung Kuo-tan gyűrte egymást. Alig akartam hinni a szememnek, mert az abszolút esélytelen Miles szintén egyjátszmányira állt a győzelemtől. Nem mertem vigyorogni, de belül majd szétvetett a boldogság. Ott helyben kiosztottam magamnak a világbajnoki aranyat, mert olyan hatalom nem létezett, hogy Miles megverjen a döntőben. Túláradó örömömben gyorsan elvesztettem a következő két szettet Ogimurával szemben, és az ötödik játszmában 13:17-re álltam. Azt hittem, eljött a világ vége. Úgy látszik, az ijedség jót tesz nekem, összekaptam magam, és hihetetlen izgalmak között fordítottam. Nagy nehezen bekerültem a döntőbe, és már dörzsöltem volna a kezem, mire kiderült, hogy az amerikai még nálam is jobban elbízta magát. A kínai legyőzte őt 3:2-re, és az első helyért megvert engem is. Hát így nem lettem kétszeres egyéni világbajnok.”

Túlzás nélkül állítható, Sidót mindenki szerette, erről az „Atya” becenév – ami egyébként 1957-ben a fia születésekor ragadt rá – is árulkodik. Tényleg gondoskodó, amolyan atyáskodó típus volt, szinte bárkinek segített, aki hozzá fordult, ilyenkor az elvitathatatlan népszerűségét is felhasználta. Az egyik jellemző példa, hogy amikor nagy példaképe, a 22-szeres világbajnok Barna Viktor apósát és anyósát – akik az ötvenes években disszidálni próbáltak – az ő közbenjárására engedték ki a börtönből.

A pályafutását – félelmetes szám – 26 világbajnoki éremmel zárta le, az Európa-bajnokságokról viszont mindössze öt dobogós helye van, balszerencséjére ugyanis csak karrierje vége felé, 1958-ban rendezték meg az első kontinenstornát.

Sidó több szempontból is a sportág nagy újítói közé tartozott. Elsősorban utánozhatatlan fonákjával lógott ki a mezőnyből („Nem volt titka, de a fonákom gyenge volt, s meg akartam tanulni, végül addig gyakoroltam, amíg jobban, biztosabban, keményebben ütöttem, mint a többiek”), de a megjelenésével is különlegesnek számított. Az addig kifejezetten elegánsnak tartott sportágban fehér ingben, hosszú nadrágban játszó pingpongosok között ő volt az első, aki rövid nadrágban, sortban („Rájöttem, hogy így lényegesen kényelmesebb a mozgás”) állt asztalhoz. Bizonyos szempontból viszont inkább a konzervatív vonalat képviselte, az ötvenes években a japánok által kitalált, s az eredményességben látványos javulást hozó szivacsütőtől például mindvégig távol tartotta magát, amit később így indokolt:

„Nem szorultam rá. Megközelítőleg ugyanolyan eredményeket értem el a folytatásban is, mint korábban, a háromszoros egyéni világbajnok, kínai Can Ce-tung például soha életében nem tudott legyőzni. A szivacsütő mellesleg az 1952-es bombay-i világbajnokságon jelent meg először, a japánok egyik versenyzője, Szato játszott ilyennel. Az első pofon két évvel később, Londonban ért, amikor első kiemeltként már a legjobb tizenhat között kikaptam Ogimurától. Ő is szivaccsal játszott, megvert, de nem estem kétségbe. Vásároltam egy-két darabot az új ütőből, hazahoztam, és edzőpartnereim ezekkel gyakoroltak ellenem. Nem telt el egy év, és – már elnézést – hülyére vertem Ogimurát.”

Végül 1962-ben, 39 évesen, némi rábeszélésre vonult vissza, ugyanis szövetségi kapitányt akartak belőle csinálni, amire hosszas rábeszélés után igent mondott, ám ez a megbízás egy a korra jellemző „ügy” miatt nem tartott sokáig.

„Bécsben voltunk, az ott élő magyarok az itthoni rokonoknak küldtek pénzt, amit az egyik játékos elvitt valahova a Nyírségbe, a rokonok pedig miután átvették, képeslapot írtak Bécsbe, hogy köszönik, a tíz szál rózsát megkapták. Így üzentek, hogy megérkezett a tízezer forint. A csapatban persze volt beépített ember, így lekapcsolták a képeslapokat, s bár semmi közöm nem volt hozzá, de mivel én voltam a szövetségi kapitány, engem is beráncigáltak a rendőrségre. Szembesítettek, azt akarták tudni, ki volt még benne a buliban. Nem szedtek ki belőlünk semmit, de lemondattak a kapitányságról.”

Mindez nem akadályozta meg abban, hogy edzőként is maradandót alkosson, a hetvenes-nyolcvanas években az ő irányításával ért el fantasztikus sikereket a mások mellett Jónyer Istvánnal és Klampár Tiborral felálló Budapesti Spartacus. Csodájára jártak, amit a „Szpari” Szentkirályi utcai termében elért, az egyéb sikerek mellett az öt BEK-győzelem önmagáért beszél. Ezért is rázta meg, amikor 1989-ben 66 éves korában váratlanul nyugdíjba küldték.

„Ez nagyon megviselte az egészségemet. Fél évre rá olyan beteg lettem a szívemmel, hogy Németországban kellett megoperálni” – idézte fel a történteket. A szíve, amely a családja mellett mindvégig szeretett sportágáért, az asztaliteniszért dobogott, ezt követően már soha nem jött igazán rendbe, 1998. február 6-án pedig végleg megállt – azon a napon hagyott itt bennünket örökre a magyar asztalitenisz Puskás Öcsije.