Puskás Ferenc harcban önmagával

A Népsport 1955. január elsejei számában cikk jelent meg: „Mi van és mi lesz Puskással?” Fekete Pál jegyezte az írást ravaszul szerkesztve, mert a szerző a France Football 1954. december 11-i számára hivatkozva feddi meg – azért finoman – Puskás Ferencet, a Bp. Honvéd és a labdarúgó-válogatott balösszekötőjét.

Gyorsan tegyük hozzá, a kritikus, ugyanakkor Puskással kapcsolatban bizakodásra okot adó cikk némiképpen szerencsétlen szövegkörnyezetbe került. Az 1954. december 31-én játszott Bp. Honvéd–Diósgyőr (6:1) találkozón a két gólt szerző csatár játékát így értékelte az NS ugyanabban a számban: „Elöl Puskás legjobb napjaira emlékeztetően játszott. Sokszor a saját térfeléről vitte fel ellenállhatatlanul a labdát, jól húzott kapura, veszélyesen lőtt.”

Ám ne feledjük, 1954 a nyugatnémetekkel szemben 3:2-re elvesztett berni vb-döntő éve, amely után – ha nem is rögtön – a közvélemény kikezdte a játékosokat. Pedig a válogatottnak nem ment rosszul: Romániát (5:1), Svájcot (3:0), Csehszlovákiát (4:1), Ausztriát (4:1) és Skóciát (4:2) legyőzte, a Szovjetunióval Moszkvában döntetlent (1:1) játszott. Puskás Ferenc az 1954. novemberi magyar–osztrákot leszámítva valamennyi találkozón pályára lépett, a „sógorok” ellen kihagyását Sebes Gusztáv szövetségi kapitány a következővel indokolta: mivel a futballista a Honvéd egyik mérkőzésén lement a pályáról (!), klubja eltiltotta, ezért ő sem vette figyelembe a válogatott keretben.

Sebes ugyanakkor az Örömök és csalódások önéletrajzi írásában védelmébe vette: érthető, hogy idegei felmondták a szolgálatot, egyesek képesek voltak az utcán és a meccseken provokálni, vagy azért, hogy eladta a meccset, vagy hogy sérülten miért vállalta a játékot. A kapitány elismerte, hiába próbálta megnyugtatni, Öcsi egyre inkább elvesztette az önbizalmát, sőt, a fejét is, amikor levonult a pályáról.

Puskás Ferenc 1954. december 8-án Glasgow-ban már ott volt a skótok elleni 4:2-es győzelem alkalmával. Az NS értékelésében ez állt: „Két világhírű játékosunk, Bozsik és Puskás betegség, illetve sérülés miatt erre a találkozóra nem érhette el legjobb formáját.” Sebes szerint mind a ketten a szokott formájuk alatt játszottak, más kérdés, hogy Bozsik Cucu még így is lőtt egy gólt, az elsőt… Az Evening News viszont a magyar játékosok közül elsősorban Puskást dicsérte, mi több, az NS is inkább erre erősített rá: „Puskás ezen a mérkőzésen elsősorban igen pontos, jól időzített átadásaival, kiugratásaival tűnt ki. Nagy része volt Hidegkuti és Kocsis góljának az előkészítésében is. Igen jó labdákat adott Fenyvesinek. Egyéni kitörésekre azonban csak ritkán vállalkozott. Kis területen játszott, nem volt mozgékony és gyors.” A banketten a második skót gólt szerző Robert Johnstone megjegyezte: „Tudja, mit furcsállottam? Azt, hogy Puskás és Kocsis aránylag keveset mozgott. Ha többet mozognak, az egész csapat teljesítménye javult volna…” A találkozó után Sebes beszélt Öcsivel, kérdezte tőle, miért játszott kedvetlenül. A válasz a következő volt: „Guszti bácsi nem veszi észre, hogy összefogtak a sajtóban ellenem, én is ember vagyok, nekem is vannak idegeim.” S még valami: Sebes tudomást szerzett a Honvédon belüli ellentétekről a régi kispestiek és az oda irányított futballisták között – amit a szakvezető nemes egyszerűséggel méregkeverésnek nevezett. Ezzel párhuzamosan a Politikai Bizottságtól is érkezett bírálat a labdarúgóknak, némi önkritikával: „Mi magunk nevelünk primadonnákat.” A vb évében szeptember 13-án napvilágot látott: „Az Országos Testnevelési Sportbizottság vezetői hassanak oda (…), hogy elsősorban a labdarúgóknál megszűnjön a külföldön vásárolt áruk túlzott mértékű behozatala és itthoni árusítása.” Magyarán a csempészés. (Grosics Gyulát éppen ekkor tiltották el emiatt egy évre.)

Machos Ferenc 1953-ban került a Bp. Honvédba, s ahogyan ő fogalmazott: „Volt két-három játékos a csapatban, akik úgy ittak, mint a gödény.” S futballistaberkekben az is köztudott volt, az edzőtáborban már a vacsora után késő este Puskás nemegyszer lecsós virslit csinált, amire jól csúszott a hideg kőbányai… A Honvéd északi túráján 1954 augusztusában a labdarúgók némi ital után az egyenlőtlen prémiumelosztás miatt egymásnak feszültek.

Mindezek ismere­tében érdemes foglalkozni az újévi Puskás-cikkel. A szerző mintegy maga előtt „tolja” a France Football írását: „Vajon a káprázatos magyar Puskás Ferenc valóban a hanyatlás útjára lé­pett-e?” Jacques de Ryswick újságíró a skót–magyar mérkőzés kapcsán leszögezte, Puskás már nem a „száguldó őrnagy”. Noha a szerző szinte magasztalta labdarúgóink skótok ellen nyújtott teljesítményét, feltette a kérdést: „Felvethető azonban, hogy Puskás csillaga nincs-e halványulóban.” De Ryswick már 1946 októbere óta figyelemmel kísérte a magyar válogatott és Puskás szereplését, amikor Eschben Magyarország 7:2-re legyőzte Luxemburgot, Öcsi ötödik meccsét játszotta a nemzeti csapatban, negyedik, ötödik és hatodik gólját szerezve.

Fekete a maga által (is) megfogalmazott kritikát üdvözli a francia kolléga soraiban: „A vékonydongájú, szerény, félénk összekötő alaposan megváltozott terjedelmében, felépítésében, állóképességében és a fejjátékban is. A betegségéből felépült Puskás Skóciában már nem volt az 1953. évi wembley-i »száguldó őrnagy«, sem az 1952-es helsinki olimpián szerepelt magyar csapat csodálatos kapitánya, ahol vagy a támadások zseniális elindítójának bizonyult, vagy ellenállhatatlan szabadrúgást lövőnek; nem volt az, aki egy ügyes húzás után mint a nyíl rázúduljon az ellenfél kapujára.”

A cikkíró elismerte, Puskás még mindig páratlan játékos, megmaradt benne a csodálatos játékösztön, amely csak keveseknek adatik meg. Voltak klasszikus csillogásai, ám mintha nehézkessé vált volna, apadó játékkedvvel. „Amikor valamelyik játékostársa nem játszott óhajának megfelelően, megjátszotta a sértett herceget” – írja a francia sportújságban De Ryswick, aki kérdéssel fejezi be cikkét: „Vajon Puskás Ferenc formája és jó kedélye kiderül-e majd a tavaszi szép napokra?”

Fekete finoman fogalmazva is álságos kérdést tesz fel, persze francia kollégájára hivatkozva – némi távolságtartással: „A cikk több olyan kérdést vetett fel, amelyek az egész magyar sportközvéleményt érdeklik. Nemcsak Puskásnak és sportkörének, de az egész magyar labdarúgásnak érdeke, hogy a cikkben felvetett tényekről beszéljünk, ha nem is olyan szenzációs tálalásban és stílusban, mint a cikk írója.”

Ezt az észrevételt hetven év távlatából illik kiegészíteni. Akkoriban a Magyarországon élők csupán néhány – amennyire tematikus, annyira didaktikus – cikkből szerezhettek tudomást, mi is történik az országban – vagy a sorok között olvasott, aki tudott. A futballisták elleni negatív hangulat eredendően az elvesztett vb-döntő következménye volt, a csempészés is ekkor derült ki – noha az utca emberének volt tudomása róla, mint ahogyan a labdarúgók sportszerűtlen életmódjáról szóló információfoszlányok is eljutottak hozzá.

Azt viszont rendkívül fontos megjegyezni: a korszellemnek megfelelően a cikk úgy boncolta az egyén és közösség viszonyát, hogy az előbbi sohase kerülhessen az utóbbi elé. Mert noha Puskás Ferenc sportéletünk legnagyobb értéke – „igaz, nincs pótolhatatlan játékos”. A Bp. Honvéd és a válogatott esetében is bebizonyosodott: „Már eljutottunk odáig, hogy az együttesek kollektív játéka a legfontosabb kérdés egy-egy mérkőzés sorsának az eldöntésében.”

A Honvéd 10-ese nyilatkozott De Ryswicknek az elvesztett vb-döntőről, továbbá nem titkolta, hajlamos a hízásra, de tisztában van vele, minden akarat kérdése. „Tudom azt is, hogy harcolnom kell magammal… De ez a harc már megindult, s úgy érzem, jó úton haladok…” Azt is cáfolta, hogy problémái lennének a társaival.

Aki nem tudná: a korszak egyik jellemzője volt az önkritika gyakorlása…

Fekete Pál szinte észrevétlenül fűzi a mondandót a francia kolléga szavait tovább öltve: „Puskás esetében nem csak néhány kiló súlyfeleslegről, az ízletes ételekről és italokról való lemondásról van szó. Hanem arról is, hogy Puskás életfelfogásában, modorában, viselkedésében is komoly változás történjék. Puskásnak példaképnek kell lennie a fiatal labdarúgók előtt, de nemcsak labdarúgótudásával, hanem egész magatartásával.”

Nincs leírva, de sugallva: ahogyan a szocialista embereszményhez illik.