Ha leszáll a zacc – Csinta Samu publicisztikája

Valamikor július derekán a Paks és a vajdahunyadi Corvinul labdarúgó Európa-liga-selejtezőjével kapcsolatban kockáztattam meg ezeken a hasábokon némi jövőbe pillantást. Azazhogy inkább némi tapasztalatba ágyazott reménykedést, hogy a hazai pályán elszenvedett letaglózó vereség után a paksiak most hosszú ideig kijózanodtak önnön, talán egyetlen pillanatra túlméretezett nagyságukból. Ama meggyőződésből kiindulva, hogy 0–4-ről a tündérmesékben is csak elvétve van visszatérés, kijelentettem: nincs más hátra, mint a nagyszebeni visszavágón bizonyítani, hogy a magyar első osztályú bajnokság második helyezettje és a Magyar Kupa győztese józan körülmények között képes bárhol legyőzni a román másodosztály legjobb csapatát. Az általam kötelezőnek deklarált feladatot a Paks teljesítette, a visszanyert önbecsülés pedig azóta szárnyaira vette Atomváros zöld-fehéreit.

E sorok írásakor még nem tudhattuk, hogy Bognár György csapatának sikerült-e túllépnie a cseh Mladá Boleslav jelentette akadályon, és története során első alkalommal egy európai kupaküzdelem – jelesül a Konferencialiga – főtáblájára jutnia. Mondhatnám, hogy innen szép vátesszé válni, de persze zuhanni is jókorát lehet. Némi védőhálót azzal próbáltam magam alá feszíteni, hogy igyekeztem távol tartani magamat a tippeléstől – miközben persze őszintén reménykedtem a Paks továbbjutásában. Kicsit úgy vagyok vele, mint meggyőződésem szerint a túlnyomó többség: még sokáig hinni akarok a népmesei hősök iránti rajongásban, világuk valóságosságában.

Ettől persze még változatlanul megválaszolatlan – de legalábbis nehezen megválaszolható – a kérdés: milyen mozgatórugók működtetik egy csapat teljesítőképességét, siklatják ki vagy éppen korrigálják a pályáját? Miközben többségünk bizonyára azt gondolta, hogy a józan, megfontolt csapatépítés és -menedzselés iskolapéldájának tekintett Paks nem eshet a nagyképűség, a papíron gyengébb ellenfél lenézésének hibájába. Mégis ez történt, ilyenkor pedig az égiek is rendre dacosan hátat fordítanak, az egyiknek minden sikerül, a másiknak semmi. És hasonlókat követően történik meg tíz esetből nyolcszor, hogy fél szezonokra szétesik az önsorsrontó csapat. Hatalmas darabokban hull ki az a titokzatos kötőanyag, amely addig egybeforrasztotta a társaságot, szörny méretűre dagadó sérelmek bújnak elő a szőnyeg alól, a sok esetben megállíthatatlan szennyes áradat pedig elsöpör edzőt, csapatot, szélsőséges esetben akár klubot is.

Nem így történt, sőt, úgy tűnik, a Paksnak a kettős igénybevétel kihívásával is sikerült szembenéznie, az eredetileg nem feltétlenül kétfrontos szereplésre kalibrált játékoskeret nem rokkant bele a főtáblaküszöbig jutás megkövetelte erőfeszítésbe, a bajnokságban is lebegési szinten van. A Mladá Boleslav elleni visszavágó előkészítése során aligha került szóba ama „félelem”, hogy jaj, istenem, mi lesz, ha főtáblára jutunk, hogyan fogjuk bírni azt a sorozatot is. A tapintható hangulat, a Bognár Györgyből és játékosaiból áradó, néha széles mosolyt fakasztóan őszinte és szókimondó önkritikus önbizalom azt a várakozást erősíti a közvéleményben, hogy itt van ez a történelmi teljesítmény érdekében minden emberit megtevő gárda, amellyel érdemes azonosulni, amely a létező legjobb formában jött ki egy véletlenszerűen bekövetkezett frontális ütközésből – lásd a Corvinul elleni 0–4-et.

Az ellenük játszott visszavágón való talpra állás értékét az is növeli, hogy a vajdahunyadiakról nem igazolódott be ama mondás, miszerint a kupaküzdelmek során vak tyúk is talál szemet. Ugyanis a Rijeka elleni második körben is tartották magukat, mindössze 1–0-s összesítéssel maradtak alul a horvát bajnokság meghatározó klubjai közé tartozó HNK-val szemben. Jött aztán a kipukkadás is, a Konferencialigában már 8–2-es összesítéssel intézte el a dél-erdélyi csapatot a kazah Asztana, mindent egybevetve azonban a Corvinul nem sorolható az európai futball egén éppen csak átsuhanó árnyékok közé. Arról a „szolgálattételükről” nem is beszélve, hogy újra bizonyították ama pszichológiának az elpusztíthatatlanságát, hogy egy első osztályú csapat számára egy másodosztályú rivális mégiscsak másodosztályú marad, szinte akárhonnan érkezzen is. És ezt a leckét Pakson vélhetően hosszú időre megjegyezték.

Hogy mivel és hogyan kikövezett utak vezetnek fel-, illetve lefelé, arra majd minden idénykezdés kínál példákat. Mondhatni, világszerte, de maradjunk inkább a házunk táján, legalábbis a magyar érdek és érdeklődés vidékén. A Sepsi OSK bravúros felfutása, megkapaszkodása a román futball­élvonalban, majd sikerei a magyar közérdeklődés homlokterébe helyezték a háromszéki formá­ciót. Elnöke, Diószegi László közvetlen kommunikációja is folyamatosan emberközelben tartja a piros-fehéreket, nem csoda hát, ha a mindennapok rezdüléseit is közvetlen érintettként élik meg a szurkolók, szimpatizánsok. Ebből fakadóan némi túlzással minden rossz átadás elképesztő érzékenységű reagálást von maga után, két egymást követő vereség után sokan máris kiesést vizionálnak, akárcsak mostanság, holott pillanatnyilag hét forduló után nyolc ponttal a tabella tizedik helyén található az együttes.

A lakodalom és temetés közötti távolságot oda-vissza gond nélkül átívelő szurkolók elsősorban a csapat szellemiségét, harci attitűdjének hiányát róják fel. Mindenekelőtt a játékosoknak, de immár Bernd Storck is célkeresztbe került. Ami azért okoz pluszfájdalmat, mert ő „magyar”, legalábbis azzá alakult azáltal, hogy a magyar válogatottat ő vezette vissza az európai futballszínpadra. Ezért aztán hatalmas (volt) a vele szemben megfogalmazott elvárás, akárcsak a csapat magyarországi futballistái esetében. Most már a csalódás verdesi az eget, miután kiderült, hogy Varga Kevin és Kecskés Ákos a bulizást választotta a pihenés, illetve az edzésre való pontos érkezés helyett. Hiszen elsősorban azok képesek a legnagyobb csalódást okozni, akikben a leginkább bízunk.

Sepsiszentgyörgyön kétségtelenül aggasztóan kezdődött az évad Storck irányításával, akit az előző idény eredményei – leginkább a nagy szerencsével, de mégiscsak elért rájátszásos helyezés – tartottak meg a helyén. Miközben állítólag többen is figyelmébe ajánlották Diószeginek, hogy Storck tűzoltónak kiváló, hosszabb távú építkezésre azonban kevésbé alkalmas. A zuhanyhíradó mindenesetre arról beszél, hogy a nézőriogató produkció egészen addig tart, míg a német szakember sétálgat rezzenéstelen arccal az oldalvonal mellett. Hogy addig mennyire maradandó károk keletkeznek a csapat helyezésében és megítélésében, azt ma még senki sem tudja, tény azonban, hogy nem mindig érvényes az állítás, mely szerint az az igazi jó bokszoló, aki pofonból ébred.

A Paks esetében igaznak bizonyult az állítás, és mire ezek a sorok megjelennek, azt is tudni fogjuk, folytatódik-e a zöld-fehérek szárnyalása. Ha nem, biztosan okoz majd pillanatnyi csalódást, de bízzunk benne, hogy mától inkább a csoportszereplés kellemes szakmai és pénzügyi feladatai foglalkoztathatják Bognár Györgyöt és munkatársait. Addig is érdemes felemlegetni, ahogy mérhetetlen józansággal fogalmazott az ominózus 0–4-es kilométerkőnél: „Szerintem a játékosaink többet gondoltak magukról, mint amik, és a probléma ott van, hogy én is.” Mert a történet valahol a hasonló gondolatoknál kezdődik, a végét pedig egyelőre nem látni. És ez akkor is igaz lehet, ha a továbbiakban már csak az NB I küzdelmeire kell koncentrálnia a csapatnak.

Addig is nem kell fölösleges dolgokkal zavarni a játékosok fejét, menjenek fel és futballozzanak. Ezt is Bognár mondta. Szakmaiatlan? Nem, csak egyenes, közérthető.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!