A Partizan-ölő szerint a mai Belgrád már nem olyan erős

„Miért kell lejátszani a meccset? Már ott van a falon minden!” – érvel az egyik törzsvendég az Akác sörözőben. S valóban: Partizan-zászló, festett eredményjelző, több relikvia utal az 1984-es mérkőzésre.

Tikkasztó a hőség, a székesfehérvári vendéglátóipari üzemegységben, a Vidi-szurkolók egyik kedvenc helyén, az épülő stadiontól nem messze, a műfüves pályájú csarnok mellett nem sokan oltják a szomjukat. Érthető, épphogy elmúlt dél, meccsnap sincs, de ha mégis,nehézkes lenne a találkozó után itt koccintani, hiszen a csapat Felcsúton játszik albérletben. A másik törzsvendégen látszik: már túl van a kiszáradás elkerüléséhez nélkülözhetetlen mennyiségen, de kérdésünkre készségesen feleli, nem látta a helyszínen a „jugók” elleni mérkőzést, akkor még nagyon fiatal volt, arra viszont jól emlékszik: előtte nem sokkal a PSG-vel szembeni megismételt visszavágó miatt elmaradt a tanítás.

A magyarországi első meccsen óriási köd ereszkedett a Sóstóra, másnap délben játszották újra a csapatok.

„A félbeszakadt találkozón kettő-nullára vezettünk, a második gólt én szereztem – mondja Szabó József, az 1984–1985-ös UEFA-kupa-menetelés egyik székesfehérvári hőse. – Az újrázáson már nem találtam a kapuba, így egy gólom elveszett, de nem baj.”

Persze hogy nem baj, hiszen a Videoton Párizsban is nyert, Szabó két gólt ért el, és a sorozat végén kiderült: hét góljával a „Tyantyi” becenévre hallgató csatár lett a gólkirály. Már az első fordulóban, a Dukla Praha elleni hazai találkozón gólt szerzett, a francia fővárosban, ugye, kétszer volt eredményes, míg november 28-án a Partizannak mesternégyessel „kedveskedett”.

A futballtörténelem ismétli önmagát: 1984-ben, mielőtt a Vidi a nyolc közé jutásért játszott volna, francia ellenfelet búcsúztatott el, másfél hét óta szintén egy francia gárda, a Bordeaux játékosainak rémálmaiban az a feladat, hogy kimondják helyesen a számukra kimondhatatlan Székesfehérvár nevet, különben… Másképpen, a Videoton az Európa-ligában egy francia együttes kiejtése után ismét a Partizannal játszik, ezúttal a csoportkörbe kerülésért. Azzal a csapattal, amelynek drukkereit a Szabó név hallatán még ma is kiveri a víz…

– Előtte, utána ért el mesternégyest?
– Egy Intertotó-kupa-mérkőzésen Fehérváron1983-ban a lengyel Cracovia ellen hat-nullára győztünk, és szintén négyszer voltam eredményes.

– Ha nem sértődik meg, fantasztikus, hogy négy góllal küldte haza a jugoszlávokat, de ott lévén anno a stadionban, újra és újra megnézve a videofelvételeket, túl nehéz dolga nem volt, akárcsak Gerd Müller, mindig jó időben érkezett.
– Azért nem volt ilyen egyszerű. Tény, az első két gólnál kis túlzással csak bele kellett tennem a lábamat a labda útjába. A tizenegyes külön téma: lelkileg még jobban felhozhattuk volna a Partizant, ha kihagyom. A negyedik gól előtti időszakban rettenetesen nyomott az ellenfél. Kontratámadás során Burcsa Győző remek labdával ugratta ki a bal szélen Novath Gyurit, aki beadott középre, én pedig előrecsúszva, „dropiból” lőttem a hálóba. Nem tagadom, jólesett a szurkolók éltetése.

– A tv-ben ekkor mondta Gulyás László: „Szobrot kap Székesfehérvárott”! Mintha nem készült volna el az említett műalkotás…
– Valóban nem, de nincs is szükség rá, minden télen felállítom én a saját szobromat. Szeretek hóembert építeni… Viszont hihetetlen az a szeretet, ami a meccs után körülvett. Másnap reggel én vittem a két lányomat az óvodába, az ott dolgozók szó szerint a nyakamba ugráltak, puszikat adtak, úgy örültek a győzelmünknek. Vagy például, amikor felcsengettek a lakásunkba, s feljött három fiú, hogy adjak nekik Vidi-kitűzőket, majd ugyanez a jelenet néhány perc múlva megismétlődött, akkor már tízen voltak, mert egyszerre nem mertek kérni.

– Itt, az Akácban is méltó a megemlékezés.
– Valóban. Néhány évvel ezelőtt készültek el a falborítások. Váratlanul ért, de nagyon kellemes meglepetés volt a szurkolók részéről. Mostanában, hogy nem itthon játsszuk a meccseinket, értelemszerűen nincs meg az a hangulat, mint amikor a találkozók után tele volt a drukkerek törzshelye.

– Apropó, törzshely. A fantasztikus öt-nulla után hol ünnepeltek?
– Túl nagy buli nem volt, hiszen szerda-szombat ritmusban játszottunk. Rendszerint a Hági étterem különtermébe mentünk családostul. El kell mondanom, rendkívül összetartó volt a társaság. Gyakran eljártunk egymáshoz, közösen kirándultunk. Ma már értelemszerűen kevesebbet találkozunk, de ha szükséges, nyolc-tíz csapattársat bármikor össze tudok rántani. Rengeteget számított, hogy mindannyian nagyon kötődtünk Székesfehérvárhoz, mind itt laktunk, még edzőnk, a budapesti illetőségű Kovács Feri bácsi is. Manapság már az ingázás a divat… Akkoriban sokan nem akartak hinni a szemüknek, látva a menetelésünket. Sokkal esélyesebb csapatokkal szemben jutottunk tovább. Nem lehet elfelejteni Wittmann szabadrúgásból szerzett gólját, Vadász tizenegyesét idehaza a Manchester United ellen, Csuhay továbbjutást érő szépítését Szarajevóban az utolsó pillanatokban, Májer győztes gólját, Disztl Peti tizenegyes-hárítását Madridban. Nagyon együtt voltunk akkor, és a fantasztikus közönségnek is köszönhetően szárnyaltunk. Amit sajnálni lehet, bajnokságot nem nyertünk, kétszer lettünk bronzérmesek. Fájdalom, csatártársam, Májer Lajos már nincs köztünk. A Partizannak ő lőtte az ötödiket. Fantasztikus volt! Becselezte magát a bal oldalról a kapu elé, majd közelről két védő között talált a kapuba. Omerovics kapus és a jobb oldali kapufa között szinte nem volt hely, „Kicsi” mégis megtalálta a rést.

– A visszavágó ezek után ujjgyakorlatnak számított, de nem volt könnyű meccs.
– Valóban nem. A drukkerek rémisztő hangulatot teremtettek. A stadionba vezető úton végig két kezükkel hatost mutattak, mondván: „kiestek majd, srácok”. A meccs alatt is mindent megtettek, hogy ne játszhassunk nyugodtan. Ha összeszedjük azt a rengeteg bedobott öngyújtót, boltot is nyithattunk volna, s az aprópénzt sem sajnálták behajigálni a pályára. Bevallom, mindez bénítólag hatott ránk, többször szinte halálfélelmünk volt. Szerencsére nem lett semmi baj, ha csak a kettő-nullás vereséget nem tekintjük annak, de az is belefért, az eredményt tekintve simán továbbjutottunk. Bár az ellenfél már a félidőben kettő-nullára vezetett, és a szünetben az öltözőben az is megfordult a fejünkben, hogy gyerekek, nagyon vigyázzunk, mert ki is eshetünk. De továbbjutottunk! Meg kell azonban jegyeznem, ha fordított a pályaválasztói jog, és Belgrádban kezdünk, egyáltalán nem biztos, hogy mi várhatjuk a következő forduló sorsolását. De a sok zavaró körülmény ellenére fantasztikus futballhangulat volt a stadionban, és ez is örök emlék marad.

– Talán jól is jár a mostani csapat, hogy augusztus tizenhetedikén, csütörtökön zárt kapus lesz az odavágó.
– Így van, bizonyosan könnyebb lesz koncentrálni, ugyanakkor nagyon kell figyelni, mert igaz, hogy ez a Partizan az utóbbi években talán már nem olyan erős, a pikáns helyzet miatt is mindent megtesznek a győzelemért.

– Arra gondol, hogy Marko Nikolics, a Videoton vezetőedzője az előző idényben még a belgrádiak kispadján ült, Marko Scsepovics és Danko Lazovics pedig ott futballozott?
– Igen. S természetesen arra is, hogy rég volt ugyan1984, de a maiakat is bizonyosan fűti a visszavágás vágya.

– Továbbjut kedvenc csapata?
Nagyon remélem. Mint már említettem, a Partizan mostanában már nem olyan erős, nálunk ugyanakkor több olyan labdarúgó is van, aki nem ijed meg a nagy téttől. Jó lenne 2012 után ismét ott lenni az Európa-liga csoportkörében.

– A több mint harminc évvel ezelőtti párharc hőse ott lesz Belgrádban és Felcsúton?
– Az első meccsen valószínűleg igen, a másodikon pedig természetesen a Pancho Arénában a helyem.

– S remélhetőleg újra szerepet kap. Tavaly ugyanott, éppen a Partizan elleni felkészülési találkozón, amelyet Feczesin góljával egy-nullára nyert meg a Videoton, ön végezte el a kezdőrúgást. Hasonló felvezetés most is megalapozná a hangulatot, amit nagymértékben emelne még, ha az öt-nulla további hőseit is köszönthetné a publikum.
– Ön mondta. Rajtunk nem múlik. Ha felkérnek, szívesen megyünk.