A tragédia napján nem a versenyzés volt a legfontosabb Ayrton Senna számára

Ayrton Senna a Formula–1 egyik legnagyobb alakja volt, nemcsak három világbajnoki címe, 161 versenyen 41 futamgyőzelme, 80 dobogós helyezése, 65 pole pozíciója és 19 leggyorsabb köre miatt, hanem azért, mert személyével rengeteg új rajongót szerzett a száguldó cirkusznak. Alain Prosttal és Nigel Mansellel vívott csatái, szenzációs előzései és hibátlan, már-már emberfeletti szinten teljesített mért körei az időmérő edzéseken ugyanúgy hozzátartoznak a Senna-mítoszhoz, mint megkérdőjelezhető manőverei, amelyek ellentmondásossá tették megítélését.

A legnagyobbaknak járó „kiváltság”, hogy majdnem ugyanannyian utálják őket, mint ahányan bálványozzák.

Sennát 1994 tavaszán már nem lehetett nem szeretni. Nelson Piquet, Prost és Mansell már nem volt a mezőnyben, ő volt az utolsó mohikán a nyolcvanas évek második felének és a kilencvenes évek elejének világbajnokai közül, és csak szenvedett az új sztár, Michael Schumacher ellen. Két futam után vb-pont nélkül állt, a fiatal német viszont kétszer nyert.

Senna számára Imolában kezdődött a szezon, de nem sokáig foglalkoztatta a futam fontossága. Rubens Barrichello pénteki edzésbalesete és Ratzenberger szombati tragédiája teljesen más irányba terelte a figyelmét. Megingott a bizalma az autójában, legszívesebben nem rajtolt volna el a versenyen. Korábban fontolgatta, hogy a pilóták biztonsága érdekében szervezetet alapít, és ezt nem halogatta tovább, Imolában életre keltette a máig működő testületet (GPDA).

A verseny előtt, a rajtrácsra vezető körében üzent egykori versenyzőtársának – aki néha inkább ellensége volt, nem ellenfele –, Alain Prostnak, üdvözölte a franciát. Luca di Montezemolóval közölte, hogy egyszer majd a Ferraritól szeretne visszavonulni. A Williams-Renault-ba maga mellé pedig betett egy osztrák zászlót, amelyet győzelme esetén a feje fölé emelt volna Ratzenberger emlékének tisztelegve.

Ám a verseny – amely egy súlyos rajtbaleset után biztonsági autós időszak után folytattak – hetedik körében a Tamburello kanyart máig vitatott ok miatt kiegyenesítve a betonfalnak csapódott, és szörnyethalt. Az orvosok a szívverését visszaállították, és klinikai halál állapotában szállították a bolognai kórházban, ami miatt rengeteg vád érte a verseny szervezőit – az olasz törvény szerint ugyanis ha valaki életét veszíti egy versenyen, azt félbe kell szakítani, és tilos folytatni. Két órával az újraindított futam leintése után jött a borzalmas hír.

A Formula–1-et teljesen megváltoztatta a két tragédia, a pályákat és az autókat is átalakították, és máig fokozzák a biztonságot. Ennek hála, az olyan balesetek is minimális sérüléssel megúszhatóak, mint Robert Kubicáé tavaly Kanadában. (A GPDA ma is működik, a jelenlegi elnökséget Mark Webber, Fernando Alonso és Pedro de la Rosa alkotja.)

Egyszer néhány barátommal eljátszottunk a gondolattal, mi lenne Sennával, ha még élne. Nemcsak arról, mi lett volna más az F1-ben vele 1994 májusa után, hanem hogy mivel töltené az idejét ma. Brazíliai farmján élne visszavonultan, és csak a Brazil Nagydíjakon látnák a pocakot eresztett, őszes göndör hajú embert; netán a brazíliai fiatalokat segítené saját felügyelete alatt futó gokart- és F3-as bajnokságában Dél-Amerikában; vagy – immár félig kopaszon – ő is kapna az alkalmon, és minden versenyen, amelyen összejönnek a régi nagyok (Speedcar, Formula Masters) autóba ülne, hogy összemérhesse erejét azokkal, akikkel egykor az F1-ben versenyzett; esetleg kizárólag a jeges Andros Trophyn ülne a volán mögé, hogy tovább csatázzon Alain Prosttal…

Valaki azt mondta, hülyeségeket beszélünk. Pedig talán ez is csak megerősíti azt a cseppet sem üres frázist, hogy Ayrton Senna bennünk, egykori csodálóiban tovább él.