Négy gárda, négy domináns korszak – egy csapat mind fölött

A V6-os hibridek bevezetése óta megrendezett hetvenhat Grand Prix-n Mercedes-versenyző hatvankilenc (90.8%) alkalommal várhatta az első rajtkockából a piros lámpák kialvását. Ez szezonokra lebontva bár két esetben is megközelítve a 95%-os arányt idézte a McLaren-Honda 1988-ban és 1989-ben mutatott szignifikáns időmérős-teljesítményét, a németek mégis képesek voltak arra, amelyre Ron Dennisék nem: átlépni a bűvös számot. Persze, ehhez nagy mértékben hozzájárult az egy idényben lebonyolított futamok számának a növekedése, azonban az eltérő százalékos arányokon felülemelkedve, a Mercedes három ízben is csak egyetlen elsőséget bukott, mialatt a McLaren erre „csak" kétszer – 1988 és 1989 – volt képes.

* „+" előny

A százalékos viszonyszámok összevetésén túlhaladva ugyancsak a két fent említett gárda tűnik ki, annak ellenére is, hogy a négy alakulat közül csak a Ferrari nem tudta egyeduralma minden évét előnyben zárni az időmérős átlagokat alapul véve. Míg a Red Bull szombati fölénye a négy kiírás középértékét tekintve „csupán" 0.271, addig a McLaren és a Mercedes alkotta duó – kivéve az 1991-es és a jelenleg is futó 2017-es idényt – szezononkénti lebontásban mért előnye minden alkalommal meghaladja a „vörös bikák" által felállítottat.

Viszont, ha az összevetésnél az átlagok nagyságát és alakulását állítjuk középpontba, akkor a McLaren emelkedik ki a „kvartettből", mivel az általuk meghatározott korszakban a 0.657-es középérték átlépi a Mercedes összes évében prezentált fölényét. Ezzel szemben a németek sokkal következetesebben hozták a szombati differenciát, miközben az angol istállóhoz mért hátrány noha az első két esztendőben csak kis mértékben hanyatlott, mégis utána kétszer is majd' harmadjára csökkent.

Ezen felül érdekes szempont megvizsgálni, hogy az adott érák alatt hány másik konstruktőr tudott pole pozíciót szerezni. Ebből a megvilágításból a legnagyobb szórást a Ferrari-korszak engedte meg, hiszen volt olyan szezon, amikor öt különböző gárda pilótája kaparintotta meg az első rajtkockát. Ellenben az „ezüstnyilak" trónra lépésével ez a szám egyetlen kihívóra korlátozódott, amelyhez hasonlót csak a McLaren produkált, igaz az ő esetükben 1990-ben három istálló négy versenyzője iratkozott fel a kvalifikáció-győztesek közé.

Az időmérőről áttérve a versenyekre szintén sokatmondó adat, hogy összesen hány csapat nyert az adott ciklus alatt. A németek átmentve szombati erőfölényüket, vasárnap is csak kevés alkalommal találtak legyőzőre. A Hamilton, Rosberg alkotta kettős egy évben csak egyetlen másik gárdának nyitott lehetőséget arra, hogy a legfényesebb trófeával térhessen haza, miközben a 2014 és 2016 között lefutott ötvenkilenc futamból csupán nyolcon (86.44%) nem valamelyikük szelte át elsőként a célvonalat.

A fenti – három idényre levetített – százalékos arányt emellett csak a McLaren és a Ferrari volt képes elérni, előbbi 1988-ban, utóbbi 2002-ben. Ha pedig mind a négy konstruktőr legnagyobb mértékben uralt szezonja szolgáltatja az összehasonlítás alapját, akkor a McLaren 1988-as éve számít az etalonnak. Ayrton Senna és Alain Prost huszonkilenc esztendővel ezelőtt együttesen 16-ból 15 alkalommal álltak fel a dobogó legfelső fokára.

Az 1988-as kiírás emellett a GP-ken tapasztalt átlagos differenciát átszámolva is kitűnik a négy alakulat domináns periódusait megfigyelve. Az adott versenyen a McLarenhez legközelebbi ellenfél lemaradásának középértéke akkor 37.809 másodperc volt. Ez a következő szezonban bár több mint a felére (15.607) redukálódott, még így is meghaladja a Ferrari, a Red Bull, illetve a Mercedes – leszámítva 2014-et, akkor a németek átlagosan 18.664 szekundumot adtak a másodiknak – összes idényben elért előnyét.

* "-„ hátrány

Az egyeduralom átlaga ellenben azt mutatja, hogy az adott év kimagasló fölénye kevésbé számít, mint négy kiírás kissé „rosszabb", de annál konstansabb teljesítménye. A Mercedes a négy alakulat közül egyedüliként tudott minden szezonban pozitív mérleggel zárni, miközben a „vörös bikák" átlagos különbsége hátrányba fordult át.

A kvalifikáció és a Grand Prix elemzésén felül a versenyeken futott leggyorsabb körök is izgalmas plusz információkkal szolgálnak. A szórás ebből az aspektusból a Ferrari esetében a legkisebb, hiszen az idényenkénti lebontásban három csapat volt csak képes ilyen fordulót teljesíteni. A differencia középértéke viszont – az előző két fő irányvonal mellett – a Mercedest hozza ki nyertesként, mivel a gárda bár ugyanúgy kétszer végzett előnnyel, mint a McLaren, annak aránya mégis a németek felé billenti el a mérleg nyelvét, igaz csak egy árnyalatnyival.

Ennek ellenére mialatt a két utóbbi alakulat az egyeduralom átlagának színterén vív csatát egymással, addig a szezonok szintjén a maranellói istálló neve mellett szerepel a legnagyobb százalékban és mértékben megszerzett versenyen futott leggyorsabb kör.

A három perspektívát összevetve végül kijelenthető, hogy habár a Formula-1 legdominánsabb szezonja feltehetően a McLaren-Honda 1988-as idénye volt, és a más-más oldalról megközelített mutatókban is különböző csapatok tudtak jeleskedni, mégis az egyik gárdát a maga következetessége emelte a többi felé. A „száguldó cirkuszban" eddig tapasztalt, legalább négy évet felölelő egyeduralmak közül így a Mercedes jelenleg is futó korszaka tekinthető a legkiemelkedőbbnek, és a legkevésbé megismételhetőnek.

McLaren-Honda (1988-1991)

*a szór. (szórás) azt jelzi, hogy adott mutatóban hány különböző csapat, illetve versenyző tudott a legjobb lenni az egész évet tekintve

** lgy. kör. (leggyorsabb kör)

Ferrari (1999–2004)

Red Bull (2010–2013)

Mercedes (2014–2017. Amerikai Nagydíj)

­*Hamiltonnak nagy esélye van arra, hogy holnap – két versennyel a vége előtt – bajnok legyen.