Mérnöki kreativitás, hosszú pályák, őrült tempó, feláldozható pilóták

Az osztrák klasszis monzai időmérőn bekövetkező tragédiája híven tükrözte az akkori állapotokat, hiszen az eszeveszett tempóhoz elenyésző biztonság párosult. Noha főként Jackie Stewart szívós munkájának köszönhetően az 1960-as évek közepétől legalább a szándék látszott a helyzet javítására, a technológiai fejlődés és a sebesség mániákus hajszolása sajnos messze-messze háttérbe szorított minden törekvést.

Bár ebben az időszakban is szinte minden évben hoztak néhány kötelező érvényű biztonsági módosítást a pályák korlátainak kialakításától kezdve a tűzálló overallokon át a szervizutak megépítéséig, mindez összességében nagyon kevésnek bizonyult.

Az eredményesség mindenekfelett állt, így a mérnöki kreativitás gyakran csapott át szinte „emberkísérletbe”, és a veszélyes technoló­giákat, aerodinamikai megoldásokat vagy könnyű, sérülékeny anyagok felhasználását gyakran csak egy-egy tragédia után tiltották be. F1-es nagydíjhétvégén vagy teszten a számtalan súlyos, maradandó sérülés mellett kilencen veszítették életüket, köztük olyan szépreményű tehetségek, mint a már említett Jochen Rindt, Francois Cevert vagy Ronnie Peterson.

A körülményekről mindent elmond, hogy az óvintézkedések ellenére még az évtized végén, 1977-ben is előfordulhatott olyan fatális tragédia, amelyet egy verseny közben a pályán átrohanó sportbíró okozott a Dél-afrikai Nagydíjon. A nagy tempóval érkező Tom Pryce autója cafatokra szaggatta a felelőtlen pályamunkást, akinek a kezében lévő tűzoltókészülék agyonvágta a versenyzőt is.

Hatalmas balesetek és végzetes bukások kellettek ahhoz is, hogy a kategória irányítói belássák, az olyan végeláthatatlanul hosszú pályákon, mint például a nürburgringi vagy a spái, a legalapvetőbb biztonsági normák sem tarthatók be. A több mint húsz kilométeres német aszfaltcsík nem véletlenül érdemelte ki a „zöld pokol” elnevezést, és sikerei ellenére Jackie Stewart is úgy utazott el évente az ottani versenyre, hogy „utoljára” még vetett egy pillantást otthonára és családjára.

A történelem egyik legnagyszerűbb versenyzője, Niki Lauda kis híján a lángokban lelte halálát a Nürburgringen, 1976-os balesete után aztán végre nem rendeztek több nagydíjat a hosszú szakaszon.

A nagydíjversenyzés ekkoriban egyfajta modern kori gladiátorharc volt, ami természetesen százezrével vonzotta a nézőket a helyszínre, a televízióban világszinten is egyre többen követték az eseményeket. Az embereket lenyűgözték mind a bivaly­erős gépszörnyek, mind az őket megzabolázó versenyzők, akiknek sikerei értékét tényleg növelte, hogy az autóba beülve minden egyes alkalommal az életüket kockáztatták.

Persze a tragédiák ellenére is csodálatra méltó, milyen leleményes mérnöki megoldásokkal próbáltak előnyt kovácsolni az istállók. A Lotust vezető Colin Chapman zseniális ötletek sorával kápráztatta el a világot, köztük a szívóhatású autókkal, amelyek 1978-ban földbe döngölték az ellenfeleket.

De a háromliteres Ford Cosworth szívómotorok egyeduralmának idején kezdte tökélyre fejleszteni a Renault is a turbó erőforrását, amely a következő évtized meghatározó technológiája lett. Niki Lauda nyers, kíméletlenül őszinte kritikái a Ferrari mérnökeit is olyan megoldásokra sarkallták, amelyek fellendítették a csapatot, vagyis kétségtelen, a fejlődés szempontjából lebilincselően érdekes volt a hetvenes évek időszaka.

Ezért is kár, hogy a tragédiák ennyire beárnyékolják ezt a nagyszerű évtizedet.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. január 18-i lapszámában jelent meg.)