Tragédia az F1 sötét korszakában – egyenes adásban

A Formula–1 első három évtizedében joggal nevezték a versenysorozatot a világ legveszélyesebb sportjának, 1978-ig több ember vesztette életét F1-es autóban elszenvedett baleset miatt (34), mint ahány világbajnokot avattak (29). A versenyzés valós kockázatot rejtett, a sebesség és a siker hajszolása férfias szenvedély volt, mágnesként vonzotta a közönséget, a futamok szervezői pedig élvezték a busás bevételt, és csak akkor fordítottak pénzt a biztonság javítására, ha veszélyben érezték a nagydíjuk megrendezését.

Az autók évről évre gyorsabbá váltak, a körülmények nagyon lassan javultak, s még a pilótákat is megosztotta a kérdés – a biztonságért lobbizókat a halálesetek ellenére is sokáig gyávának nevezték azok, akik meg akarták őrizni az F1 kemény, férfias imázsát.

E kegyetlen korszak egyik áldozata volt Roger Williamson, akit simán meg lehetett volna menteni, ha nem csak egy ember próbálja meg...

KÜLÖNLEGES KÖTELÉK A KÉT LEICESTERI KÖZÖTT

Roger Williamson 1948. február 2-án született a közép-angliai Leicester közelében. Tizenkét évesen kezdett el gokartozni, 19 volt, amikor 125 gokarttrófea megnyerése után szintet lépett, és 1970-ben egy Ford Angliával túraautó-bajnokságot nyert. Ezután jutott hozzá egy vadonatúj Formula–3-as géphez, abban a reményben, hogy az ő tehetségével néhány éven belül eljut az F1-be...

A szintén leicesteri, 26 évvel idősebb Tom Wheatcroft a második világháborúban harckocsivezetőként szolgált Ázsiában, Afrikában és Olaszországban is, a háború előtt szobafestőként, utána építési vállalkozóként dolgozott, az 1950-es és 1960-as években hatalmas vagyonra tett szert. Két hobbija volt, az egyik a háborús járművek gyűjtése (ma is a világ egyik legértékesebb privát gyűjteménye a Wheatcroft családé), a másik pedig az autóversenyzés. Amikor Williamson felhívta magára a figyelmet a brit túraautó-bajnokságban, földije nagy lehetőséget látott a közös munkában. Wheatcroft az első F3-as versenyein közelről figyelte Williamsont, majd idény közben felajánlotta neki, hogy kisegíti egy új versenymotorral.

„Elfogadtam az ajánlatát, bár azt sem tudtam, ki ő. Aztán lépésről lépésre haladtunk, és olyan lehetőségeket teremtett nekem, amiket magamtól nem tudtam volna elérni. Mindenki azt kérdezi, mikor jár le a vele kötött szerződésem, de ilyen nincs. Csak az adott szavunk” – mondta 1972 decemberében az Autosportnak adott interjúban Williamson.

Első Formula–3-as idényében három brit bajnokságban indult, az egyiket megnyerte, a másik kettőben második lett. 1972-ben két F3-as sorozat bajnoki címét szerezte meg, Wheatcroft az összes versenyén ott volt, segített neki, támogatta, menedzselte. Két év alatt begyűjtött három elsősége miatt már a királykategóriában is felfigyeltek Williamsonra, nemzetközi szinten az egyik legnagyobb tehetségnek tartották, és tesztelhetett egy F1-es BRM-et is.

EGY JÓ F2-ES HÉTVÉGE UTÁN IRÁNY A KIRÁLYKATEGÓRIA!

Az 1973-as évre az volt a terv, hogy F2-es és F1-es versenyeken is indul. A Formula–2-es idény közepén Wheatcroft szerzett egy ütőképes March-BMW-t, amellyel először június 29-én Monzában száguldott a fiatal angol. Olaszországban azonnal mindenkinél gyorsabb volt az időmérőn, és a pole-ból indulva, a leggyorsabb kört futva megnyerte a versenyt.

Két héttel később már a Formula–1-es mezőny büszke tagjának mondhatta magát, miután Wheatcroft meggyőzte a Marchot irányító Max Mosley-t, hogy a gyengén teljesítő Jean-Pierre Jarier helyén próbálja ki Williamsont. A March tökéletes gyakorlócsapatnak tűnt, kötelezettségek nélkül, az 1974-es teljes F1-es idény előtt.

Az angolok reménysége Angliában mutatkozott be az F1-ben, de nem jutott messzire, az első körben tömegbalesetbe keveredett, és kiesett.

„Minden nagyon gyorsan történt. A Wood­cote-ba fordulva nagy porfelhőt láttam, a fékre léptem, de a verseny elején a fékek még hidegek voltak, az autó pedig nehéz a sok üzemanyagtól. Nem tudtam hova menni, nekiütköztem Jody Scheckter autójának, aztán a bokszutca falának. Nagy mázlink volt, hogy mindenki megúszta, minden autó tele volt tankolva, könnyen lehetett volna tűzeset és tragédia” – mondta a július 14-én történtekről Williamson.

„Ha mások rajthoz mernek állni egy versenyen, nekem is ott a helyem – mondta a már idézett 1972-es interjúban Williamson, amikor az autóversenyzés veszélyeiről kérdezték. – Nem vagyok az a típus, aki azt mondja, »ha nem teszitek meg ezt vagy azt a biztonságért, akkor nem hajtok ki a pályára«. Ott kell menni, ahol a futamot rendezik, ebben nőttem fel.”

Egy kört sem tett meg első vb-futamán, de Williamson két héttel később Zandvoortban újra bizonyíthatott.

KÉPZETLEN, ROSSZUL FELSZERELT ÖNKÉNTESEK ZANDVOORTBAN

Az észak-hollandiai Zandvoort versenypályáján 1958 és 1971 között minden évben rendeztek F1-es vb-futamot, de az 1971-es idényre korszerűtlenné vált, gyakorlatilag az utolsó F1-es helyszín volt biztonsági korlátok nélkül. A kanyarok külső ívétől több helyen is csak drótkerítés választotta el a közönséget. Egy évvel korábban Piers Courage halálos balesetet szenvedett, nem volt váratlan, hogy a sportág biztonságáért rengeteget dolgozó Jackie Stewart leszögezte, így többé nem mehetnek vissza.

Zandvoortot bezárták, 1972-ben nem rendeztek rajta semmit, az aszfalt repedései között gaz tört fel, de két holland üzletember, Ben Huisman és Johan Beerepoot elég pénzt gyűjtött hozzá, hogy újraaszfaltozzák a pályát, bukótereket alakítsanak ki, szalagkorlátot húzzanak köré, és új főépületet emeljenek. Az F1 vezetősége örült neki, hogy újra a lelkes holland közönség előtt rendezhet futamot, és a szigorú Stewart sem talált olyan kifogást a pálya bejárásakor, amely megakadályozhatta volna a Holland Nagydíj visszatérését (bár Huisman elmondása szerint le sem volt nyűgözve).

A Holland Nagydíjat július 29-re írták ki, Huisman volt a versenyigazgató. Az ő feladata volt a szervezés, de arra már nem maradt pénz, hogy a pályán dolgozókat kiképezzék. Több száz önkéntest vettek fel mindenféle tapasztalat nélkül – kaptak egy-egy fekete-fehér kockás mellényt, meg kellett tanulniuk a zászlójelzéseket, a kompenzációjuk pedig két szendvics, egy alma és egy üdítő volt...

Három évvel Courage tűzesete után sem volt nyoma tűzálló felszerelésnek, a tűzoltókészülékek kezelését sem ismertették az önkéntesekkel.

Még az odautazásukat sem fizették ki, mint Huisman később elmondta, ő maga is ingyen dolgozott.

„Szenvedélyből csináltuk mindannyian. Ha a pályabírók megáztak az esőben, én is ugyanúgy megáztam, ha kellett, csak azért kimentem, hogy megázzak, lássák, egy csapat vagyunk, és minden egyes személy fontos, aki részt vesz a verseny lebonyolításában” .

Július 29-én nem esett az eső, tökéletes időben állt fel a rajtrácsra a 24 tagú mezőny, amelyből a 18. rajthelyet szerezte meg Williamson. Előle Emerson Fittipaldi és Graham Hill, két legendás világbajnok rajtolt, s ott volt a rajtrácson többek között Stewart, Niki Lauda, James Hunt, Ronnie Peterson és Denny Hulme is. Williamson készen állt rá, hogy a balul elsült silver­stone-i első kör után végre harcba szálljon a világ legjobbjaival.

Amióta 1971-ben elkezdődött az együttműködésük, ez volt az első versenyhétvége, amelyre Wheatcroft nem utazott el, távolról szurkolt versenyzőjének.

ÉLŐBEN ADTA A TELEVÍZIÓ PURLEY ERŐFESZÍTÉSEIT

Jól indult a versenye, 7 kör után már a 12. helyen haladt, minden természetesnek tűnt, úgy érezhette, átélheti az álmát, amiért gyerekkorában elkezdte az autóversenyzést.

Ám a 8. körben, egy nyújtott jobbkanyarban defektet kapott, a March-Ford nekicsúszott a külső íven húzódó szalagkorlátnak, és úgy pattant vissza, hogy közben fejre állt. Nagy sebességgel csúszott az aszfalton keresztbe a pályán, a súrlódástól keletkezett hőtől kigyulladt az üzemanyagtartály. A lángoló autó 300 méterrel arrébb, a pálya belső ívén állt meg.

Williamson nem szenvedett súlyos sérülést, de ahhoz, hogy kijusson a lángoló autóból, talpra kellett volna fordítani.

Az egyetlen, aki próbált segíteni neki, versenyzőtársa, a szintén elsőéves, beugróként az F1-ben versenyző David Purley, Williamson korábbi F3-as riválisa volt. A 28 éves brit a barátja mögött haladt, amikor a becsapódás történt, és azonnal megállt a külső íven, kipattant az autójából, és a pályán átrohanva igyekezett Williamsonhoz, aki az égő autóból kiabált, hogy segítsenek neki, mert egyedül nem tud kimenekülni.

Ezt követte a Formula–1 történetének talán legdrámaibb jelenetsora, amelyet élőben közvetített a televízió. Purley egymaga próbálta talpra állítani a közel 600 kilogrammos lángoló roncsot, a képzetlen pályabírók tűzálló felszerelés hiányában hozzá sem mertek nyúlni a forró kocsihoz. Amikor odaért egy önkéntes tűzoltó, Purley kikapta a kezéből a poroltót, és azzal próbálta elfojtani a lángokat, de nem járt sikerrel.

Integetett a többi versenyzőnek, de ők legfeljebb lassítottak. Pedig talán még egy ember tűzálló felszerelésben elég lett volna ahhoz, hogy kerekeire fordítsák a Marchot.

Utóbb kiderült, a füst miatt csak a belső ívet figyelték, nem látták Purley másik oldalon álló autóját, így azt hitték, az ő autója ég, és már kiszállt belőle. A külső ív feletti dombon nézők százai álltak, néhányan megpróbáltak bejutni, hogy segítsenek Purley-nek, de a biztonsági őrök kutyákkal a kerítés másik oldalán tartották őket – egy-két bátor próbálkozó így is eljutott a roncsig, de hiába nyúltak hozzá néhány másodpercre, a forró autóval ők sem tehettek semmit.

Hosszú percek hiábavaló próbálkozása után Williamson egyre halkuló kiabálása elnémult, Purley pedig feladta a reménytelenné váló küzdelmet.

Az egyik pályabíró áttessékelte a külső ívre, ahol fájdalmasan gesztikulált barátja elvesztése miatt – még ezt is láthatták a tévénézők, mint ahogy azt is, hogy újabb hosszú percek múlva odadöcögött egy tűzoltóautó, amelynek segítségével végül eloltották a lángokat.

De Williamson addigra már halott volt.

Miért nem állították le a versenyt? Erre Huisman azt a magyarázatot adta, hogy ő a bokszutca bejáratánál állva csak a toronnyal állt kapcsolatban – a tévéközvetítést egyik helyen sem nézték. Látták a füstfelhőt, így elkezdték figyelni a többi autót.

„Senki sem hajtott be a bokszba, hogy baj van. Néhány autó hiányzott ugyan, de a többiek köridői nem romlottak. Úgy gondoltuk, nem lehet baj, biztosan az erdőben gyújtott valaki tüzet, mert ha a pályán lenne gond, a versenyzők jelzik” – mondta a versenyigazgató, akinek aztán több kör elteltével egy odarohanó pályabíró elmondta, hogy bizony baj van.

Ekkor indították el a pálya másik végén álló tűzoltóautót, de a verseny megállítása szóba sem jött, Huisman évekkel később is tartotta magát ahhoz, hogy a többi pilótának kellett volna jelezni, mekkora a baj. Ám csak annyi jutott el a főépületig, hogy bár leégett egy autó, a vezetőjével minden rendben.

Az eset videón: megrázó jelenetek!

HIVATALOS JELENTÉS: ROGER WILLIAMSON HIBÁZOTT

A leintés után a pilóták felháborodtak, amiért nem állították le a futamot, mindannyian azt hitték, Purley autója ég, és az integető versenyzőt látva továbbmentek.

„Én tudtam, hogy ő megy előttem, láttam, ahogyan kisodródik, majd keresztbe csúszik a pályán, és mivel nagyon jó barátom volt, megálltam, de egyedül nem tehettem semmit. A versenyt meg kellett volna szakítani, hogy a tűzoltóautó időben odaérjen. Másfél mérföldre vagyunk a főépülettől, ahol a döntéseket hozzák, de ők csak a füstöt látták” – mondta a baleset másnapján Purley.

„Három ok miatt döntöttem a folytatás mellett. Először is, nem volt biztos információnk arról, hogy valaki súlyosan megsérült. Másodszor: hogy indíthatnánk újra egy versenyt?! Hetvenezer néző előtt ezt nem könnyű megtenni. Harmadszor: a köridők nem romlottak” – magyarázta Huisman, aki később sem akart a baleset helyszínére menni, mert versenyigazgatóként ezt csak akkor tehette volna meg, ha leállítja a futamot.

A győztes Jackie Stewart nemrég elmondta, azokban az időkben a nagydíjak szervezői feleltek a rendért, sok helyen esetleges volt a döntéshozatal, Hollandiában pedig az 1970-es tűzeset után sem tanultak az előző pályatulajdonos hibáiból.

„Sokat foglalkoztunk a pályák biztonságával, de ha már egyszer elindult a verseny, mi versenyeztünk, mert ez volt a feladatunk, ezért voltunk ott. Nyomtuk a gázt, mentünk por- és füstfelhőn át, nem volt kérdés. Zandvoortban is láttuk, hogy Purley integet, de mentünk tovább. Ez a korszak ilyen volt, ez a generáció ebben nevelkedett” – mondta Stewart.

A szervezők a futam után kiadtak egy technikai jelentést, amelyben a tragédia okaként Williamson vezetői hibáját emelték ki. Wheatcroft összetörten, egyben dühösen nyilatkozott.

„Ha a pályabírókban lett volna cseppnyi emberi tartás, megpróbáltak volna segíteni Purley-nek, hogy esélyt adjanak Rogernek a túlélésre – mondta Wheatcroft. – Roger halálának dátuma életem végéig kísérteni fog, sohasem bocsátom meg magamnak, hogy nem lehettem ott vele. Az volt az egyetlen versenye, amelyen nem voltam ott. Életem legszomorúbb napja, Roger szinte a fiam volt. A háborúban sok barátot elvesztettem, de az semmi volt ennek a srácnak a tragédiájához képest.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. július 29-i lapszámában jelent meg.)