A DNS-ében van a futball, karrierjéért mégis anyjának lehet hálás: Lucas Hernandez

Lucas Hernandeznek már van egy franciákkal megnyert világbajnoki aranyérme, méghozzá úgy, hogy jó eséllyel spanyol válogatott lett volna, ha nincs Didier Deschamps hívása mindössze három hónappal a 2018-as oroszországi torna kezdete előtt, és a védő nem ül le beszélgetni akkori atléticós csapattársával, Antoine Griezmann-nal.

Griezmann öt éven át játszott együtt Hernandezzel a madridiaknál, és nem tagadja, „nyomást helyeztem rá, újra és újra elmondtam neki, mondjon igent”, sőt azt is elárulta, az akkori spanyol szövetségi kapitány, Julen Lopetegui már megkereste a védőt, az érdeklődés pedig több mint komoly volt.

Hernandez végigjárta a francia korosztályos válogatottakat az U16-os csapattól egészen az U21-esig, ám ez jelentette a sorsfordító pillanatot a céljait illetően.

„Jó ideje, hogy inkább spanyolnak, mint franciának éreztem már magam – magyarázta Hernandez. Spanyolországban megkaptam mindent, amit emberileg és játékosként kaphatok. Még a nyelvet is jobban beszélem. A hazám mégis Franciaország maradt. Amikor megkaptam a behívót Deschamps-tól egy pillanatig sem haboztam, mielőtt azt mondtam volna, kész vagyok mindent beleadni a francia címeres szerelésért.”

A következő pillanatban már világbajnok is volt – mindössze 22 évesen. Hernandez mind a hét mérkőzésen kezdő balhátvéd volt, két gólpasszt is kiosztott Oroszországban, az egyiket Benjamin Pavard emlékezetes, Argentína elleni találatához a legjobb tizenhat között, a másikat pedig a Horvátország elleni döntőben Kylian Mbappénak. Az élete pedig visszafordíthatatlanul megváltozott.

Marseille-ben született, ahol édesapja, Jean-Francois, az agresszív ballábas középhátvéd 1995 és 1998 között futballozott. Ezután került Spanyolországba, ott is nőtt fel, miután apja ott fejezte be a karrierjét. Apja a kétezres évek közepén egyik pillanatról a másikra elhagyta őket – a család hirtelen bizonytalanságba és adósságtengerbe került. Lucas ekkortól édesanyjával, Laurence-szal, anyai nagyszüleivel és öccsével, a szintén futballista, az Atlético Madrid ifjúsági csapataiban, később a Real Madridban, jelenleg pedig az AC Milanban játszó Theóval osztotta meg a világát.

„Szép, de nehéz idők voltak. Emlékszem, anyánk minden áldott nap túlórázott, hogy etetni, ruházni és edzésekre vinni tudjon. Theóval együtt mindent neki köszönhetünk. Az egyetlen módja annak, hogy megháláljam mindazt, amit ezeket a nehéz napokat átvészelve tett értünk, az az, hogy folytatom a magam harcát, és mindent megteszek azért, hogy elérjem az álmaimat.”

A futball gyerekkora óta az élete egyik fő mozgatórúgója, amikor 11 éves korában az Atlético Madrid felderítői felfigyeltek rá, egy kis elővárosi csapatnál, a Rayo Majadahondánál játszott. A „matracosok” filozófiája, valamint Diego Simeone vezetőedző befolyása örök nyomot hagyott a játékstílusán, karakterén.

„Szeretek védekezni, szeretem a versenyhelyzeteket, az agresszív stílust a pályán. Az egy egy elleni párharcokat, a szereléseket, labdaszerzéseket. Fiatalabb koromban rajongtam Fabio Cannavaróért és Carles Puyolért, különböző karakterű, mégis kemény, erős fizikumú védők voltak. Úgy érzem, az, ahogyan az Atlético futballozott – jó védekezésre épül a jó támadás, sosem fordítva –, passzolt hozzám. S nagyon-nagyon hasonló a francia válogatott megközelítése a játékhoz. Valójában Deschamps-ban és Simeonéban sok a közös: csak egy dolog foglalkoztatja őket igazán, az pedig az, hogyan nyerhetnek. Egy percig nem éreztem elveszettnek magamat a válogatottnál, gyorsan tudtam alkalmazkodni.”

Ösztönösen jó középső védő volt, ez jó eséllyel apja DNS-éből fakad, de az áttörést mind Madridban, mind a francia válogatottnál megalkuvás nélküli balhátvédként érte el.

„Már megszoktam, hogy balról játszom, de mindkét pozícióban tudok játszani, nem jelent gondot a váltás a két szerepkör között, akár adott meccsen belül sem. A testvérem tiszta balhátvéd, ő a támadásoknál sokkal erősebb nálam. Én viszont jobb vagyok védekezésben. Nincs verseny!”

Ahogyan Griezmann leírta a legutóbbi világbajnokságot követően: „Lucas az én katonám”.

Amikor Hernandez 2019-ben elhagyta Madridot a Bayern München kedvéért, „még egyetlen vb-győztes játékosa sem volt az Atléticónak, szóval elég büszke voltam magamra”, új kihívást keresett, ahogyan ő fogalmaz, szerette volna egy új helyen „veszélybe sodorni” magát. Ám a bemutatkozása előtt még két műtét várt rá, a jobb térdét és a jobb bokaszalagjait kellett operálni. Ezek és egyéb, kisebb sérülések miatt végül a vártnál kisebb szerep jutott neki Münchenben: a Bajnokok Ligája lisszaboni nyolcas döntőjében csupán hat percet kapott a Barcelona 8–2-es megsemmisítésekor.

„Abban az idényben Alphonso Davies volt a világ legjobb balhátvédje, nincs rossz érzésem, örülök, hogy részese lehettem egyáltalán a kalandnak” – tekint vissza. Hernandez ugyanazt a mezt, a 21-est választotta magának Münchenben, mint amit a francia válogatottban is hord. A mezt, amit akkor már évek óta nem mert elkérni senki, a korábbi csapatkapitány és klubikon, Philipp Lahm 2017-es visszavonulása óta. Hernandeznek alkalmazkodnia kellett az új környezethez és egy olyan stílushoz, amelyben a csapat sokkal többet birtokolja a labdát, támadóbb futballt játszik, így pedig magasabban is védekezik – szinte az ellentéte az Atléticónak. „Tehát javítanom kellett a passzjátékomon” – vallja be.

Tizennyolc évnyi spanyolországi lét után új életmóddal találkozott. „Hiányzott a tradicionális spanyol sonka, a jamón. És azok a remek barátságok, amelyeket Tommal (Lemar) és Antoine-nal (Griezmann) kötöttünk.”

Hamarosan újra találkozott három francia társával, az azon a nyáron szintén Münchenbe szerződő Pavard-ral, Kingsley Comannal és Corentin Tolissóval, és velük csakhamar hasonló kapcsolatot alakított ki – a közös szabadnapokhoz, túrákhoz a közeli erdőkben és pecázásokhoz a helyi tavaknál.

„Gyerekkorom óta horgászom, apám és nagyapám tanított. Imádom, és meg is találtam a saját kis paradicsomom. Felfedeztem több csodás helyet a környéken, csukában, süllőben, pisztrángban és helyi különlegességekben gazdag vizeket.”

Hernandez elismeri, „zenei és konyhai ízlésem – kivéve a sajtokat, amelyeknek franciáknak kell lenniük – inkább spanyolos. A feleségem, Amelia spanyol, a fiam, Martin pedig Madridban született, két héttel a világbajnokság után. Amikor Spanyolországban vagyok, spanyolnak érzem magam. De amikor Franciaországban vagyok, akkor franciának.”

Amikor pedig Németországban van, a Bayern München játékosa. Egy újabb vb-győztes játékos megannyi közül a keretben. Mégsem hétköznapi futballista: 80 millió eurós átigazolási díjával a bajorok történetének valaha volt legdrágább játékosa. Lucas Hernandez még mindig csak 25 éves, de úgy tűnik, jól elköltött pénz lehet.

Fordította: Kocsmár-Tóth István