Eb 2020: hőssé válnak a kapusok a tizenegyeseknél

Zajlik a nagy sakkjátszma. A kapus a rúgó szemét figyeli, a rúgó a kapusét. Vajon ki találja ki a másik gondolatát? Hiszen a tizenegyest csak rosszul rúgni lehet, védeni nem. Vagy végre végleg megdőlt ez a bugyuta a közhely?

Az látszik, hogy a 2021-es Eb-n a tizenegyespárbajok során többet hibáztak lövők, mint öt éve Franciaországban. Akkor három alkalommal volt szükség szétlövésre a mérkőzések végén, és mindannyiszor legalább öt értékesített tizenegyessel lehetett nyerni. Ezúttal a négy orosz rulettből egyszer volt szüksége egy csapatnak öt találatra, a svájciak gyűrték le így Franciaországot. A másik három párbajban a kapusok léptek elő főszereplővé, a rúgók körében pedig már nem a Táncoló talpak című mesefilm lehetett a legnépszerűbb, talán inkább annak lehetséges folytatása, a Remegő lábak...

ÓRIÁS A GÓLVONALON

No de ki nem remegne meg egy olyan pillanatban, amikor hatvanezer néző szeme láttára sétál a tizenegyespárbajra kijelölt kapu felé, ahol látszólag hatalmas nyugalomban tornázgat, vagy csak kővé meredten bámul egy kétméteres óriás, és próbál olvasni a vele szemközt álló gondolataiban. A tét óriási, ahogy a kapus is, ráadásul a végtagjai olyan hosszúak, mint a pókéi, és ha irányt fog, jó eséllyel bele is tud érni a labdára.

Amikor a vasárnap esti döntő utolsó rúgója Bukayo Saka a tizenegyesponthoz állt, az arcvonásai nem sugároztak mást, csak félelmet, önbizalomhiányt és a hibától való rettegést. Ez nem meglepő, elvégre az angol támadót úgy küldték a vágóhídra, hogy előtte klubjában sem lőtt még büntetőt, nemhogy az Eb-döntő 11-es párbajának utolsó párjában. Vele szemben pedig Gianluigi Donnarumma állt, akiről addigra már kiderült, posztján a torna legjobbja, ráadásul a spanyolok ellen nyert már hasonló párbajt, amivel megadta a lehetőséget csapattársának, Jorghinhónak, hogy lezárja az összecsapást és fináléba lője Olaszországot.

És ha még ez sem lett volna elég, Saka azzal a tudattal bandukolt tizenegyest lőni, hogy előtte az ítélet-végrehajtásra becserélt Marcus Rashford és Jadon Sancho is hibázott gyors egymásutánban, vagyis neki kellett volna életben tartania az angolokat. Donnarumma közben végiggondolhatta, mit él át szegény srác a harmincméteres séta közben és valószínűleg tudta, a labda a bal kezéhez fog érkezni, mivel a kiélezett helyzetekben a Sakánál rutinosabb játékosok is a tutit választják, vagyis bal lábbal a kapu bal, jobbal a jobb oldalát célozzák. Saka ráadásul összeroskadt a teher alatt, a nekifutása inkább volt kapkodós, mint megfontolt, mintha már túl szeretett volna lenni az egészen. Lövése nem volt erős, nem ment eléggé oldalra, ráadásul sikerült valóra váltania a kapusok álmát, a labda félmagasan szállt.

APRÓLÉKOS ELEMZÉSEK

Persze a kapus nem mindig hagyatkozhat a statisztikákra. A modern technikának köszönhetően egy-egy sorsdöntő ütközet előtt a hálóőrök órákon át elemzik edzői segítséggel az ellenfél büntetőlövőit, a mozgásukat, futási sebességüket, a lépésszámukat. Vizsgálják, milyen szögből futnak neki a labdának, a lábtartásuk miről árulkodik a lövés pillanata előtt, és egyáltalán szoktak-e cselezni, megtorpannak-e a lövés előtt, esetleg bemutatják a lábfejükkel az irányt, majd az utolsó pillanatban változtatnak-e rajta. Mindezt nagyon alaposan fel lehet térképezni, persze néha érdemes megérzésekre is hagyatkozni.

Az angolok kapusa, Jordan Pickford például nagyon okosan tartotta versenyben az övéit a döntőben, pedig a világ egyik legjobb büntetőlövője, Jorghinho készülődött vele szemben, hogy eldöntse az aranyérem sorsát. Az elődöntőben láttuk, az olasz középpályás a sajátos stílusában nagyon lassan, kicsit szökdelve fut neki a labdának, a végtelenségig kivár, és amikor látja, hogy a hálóőr valamelyik irányba elmozdul, elgurítja a labdát a másik sarokba. Pickfordnak vélhetően nem járt más az agyában az ominózus tizenegyes előtt, mint a lehető legtovább talpon maradni, és kivárni a lövés pillanatát, mert tudta, Jorghinho a nekifutás lendületéből, a rúgás előtti lassításból már nem tud akkora erőt belevinni a labdába, hogy erőteljes elrugaszkodással és vetődéssel ne lehessen odaérni rá. Az angol kapus nem követte el azt a hibát, mint az elődöntőben spanyol kollégája, Unai Simón: Jorghinho kísérleténél szinte kiugrott a kapuból, és a kapufa segítségével hárított, csak éppen a társaknak a teljesen más stílusban védő Donnarummával gyűlt meg a bajuk, így semmit sem ért a bravúr.

ATLÉTÁK A KAPUBAN

Manapság már elképzelhetetlen, hogy egy kapus, aki a világ legjobbjai közé tartozik, 190 cm-nél alacsonyabb legyen. Ez a magasság sokaknál egyébként lomhaságot, a reakcióidő lassulását is jelentheti, de nyilván azok a hálóőrök jutnak el a legmagasabb szintre, akik a testi adottságok mellett kiváló atléták, azaz gyorsak, dinamikusak, a lábuk helyén pedig rugók vannak. Donnarumma a tökéletes prototípusa a modern kor ideális kapusának, és azt is látjuk, hogy 22 éves kora ellenére végtelenül higgadt. A tizenegyeseknél ragaszkodik a hagyományos módszerhez, nyugodtan beáll a kapu közepébe, figyel, hogy a lába a gólvonalon legyen, majd tökéletesen bízik abban, ha irányt talál, akkor a képességei predesztinálják arra, hogy találkozzon is a labdával. Neki nincs szüksége lélektani hadviselésre, méretei, tekintélye miatt úgy mennek vele szemben a rúgók, hogy megfordul a fejükben a hibázás lehetősége.

Pickford más eszközökkel is él, a rúgás előtt a gólvonalon jobbra-balra mozogva próbálja kibillenteni lelki egyensúlyából az ellenfél rúgóját, ezt az érvényben lévő szabályok szerint megteheti, csak a lövés előtt nem hagyhatja el legalább az egyik lába a gólvonalat. Sok kapus ezért is egy lépéssel a vonal mögül indul, hogy a rúgás pillanatában, amikor az elrugaszkodáshoz lendületet vesz, ne lépjen előre, és ne kelljen megismételni a lövést. A spanyoloknál Simón pedig látszólag teljesen feladja a kapu egyik oldalát, a kezét folyamatosan lóbálja, a nekifutás pillanatában még nem a két kapufa közötti mértani középen vár, csak az utolsó pillanatban mozog oda – ezt csinálta Federico Bernardeschi lövésénél is, más kérdés, hogy a Juventus szélsője szépen visszarúgta a labdát oda, ahonnan indult a kapus, akinek az ellentétes mozgásból esélye sem volt visszavetődve hárítani.

IDEGESÍTŐ HOLLAND

A lélektani hadviselésnek azért voltak nagymesterei, a legnagyobbnak ebben a műfajban talán Tim Krul számított, aki a 2014-es világbajnokságon a Costa Rica elleni negyeddöntőben vált hőssé. A hollandok akkori szövetségi kapitánya, Louis van Gaal az utolsó pillanatokban cserélte be, mert tisztában volt vele, hogy a tizenegyeseket jobban védi, mint Jesper Cillessen. Krul aztán bement, és a közép-amerikaiak kísérletei előtt olyan „trash talkot” nyomott le mindenkinek, hogy azt az amerikai kosárlabdázók is megirigyelhették volna. A futballban szokatlan módon a lövések előtt inzultálta az ellenfelet, ráadásul két védésénél is előreugrott a kapuból, így nagyobb szöget tudott zárni – nyilván a játékvezetők egyszer sem fújták vissza a tizenegyest, Hollandia pedig a négy közé jutott. Ugyancsak riasztó lehetett az ellenfél számára egy másik világbajnokságon, a 2006-oson, amikor a világ egyik legjobb kapusa, az éppen Jens Lehmann mögé szoruló Oliver Kahn egy papírcetlit adott kollégájának az Argentína elleni 11-es párbaj előtt. Lehmann annyit analizálta a dél-amerikaiak lehetséges rúgóit, hogy listára véste föl a lehetséges variációkat, az argentinok pedig minden egyes lövés előtt gondolkodhattak, vajon róluk mit jegyzetelt fel a német kapus.

EGYRE TÖBB VÉDÉS LESZ

Ahogy a világ futballja, a kapusok is folyamatosan fejlődnek, brutális edzésmódszerek mellett a mentális felkészültséget, illetve az elővételezési képességeket is folyton tréningezik. És a hálóőrök vállát még mindig jóval kevesebb felelősség nyomja, mint a rúgókét, hiszen ha egy tizenegyes bemegy, az természetes, a védés viszont mindig bravúr, s mivel utóbbiból egyre több van, gyakrabban mennek mennybe a kapusok és válnak tragikus hőssé a lövők. Persze ha mindenki úgy rúgná minden alkalommal a tizenegyest, mint az angol Harry Maguire a döntőben – teli rüszttel, bombaerősen a felső sarokba –, nem lenne miről beszélni, azonban lábbal még mindig sokkal könnyebb hibázni, mint kézzel. Nem is beszélve arról az idegállapotról, amit egy rúgó játékos él át a lövése előtti pillanatokban: az elme, a tudat gyakran nem hagyja engedelmeskedni a lábat. Mindenesetre a tendencia azt mutatja, a kapusok egyre többször tudnak majd tizenegyest hárítani, ami a semleges néző számára nem is baj, hiszen csak fokozza az izgalmakat.