Eb 2020: reszkess, Anglia! – a menny kapujában az olaszok

„Nem tudna valaki intézni ma este 20.45-ig valami fogadási botrányt, mint az 1982-es és a 2006-os vb előtt?” – írta egy olasz újságíró közösségi oldalán 2017. november 13-án, néhány órával az Olaszország–Svédország világbajnoki pótselejtező előtt. Különös kérése nem talált meghallgatásra, csendesen, felkavaró hírek nélkül telt el az idő estig, amikor Gian Piero Ventura feltűnően impotens és görcsös válogatottja 0–0-ra végzett a milánói visszavágón a svédekkel, így 1–0-s összesítéssel elbukott a párharcban, szégyenszemre lemaradva a 2018-as oroszországi világbajnokságról. Giorgio Chiellini, a csapat oszlopos tagja az olasz futball elmúlt ötven évének legsúlyosabb csapását látta a sokkoló balsikerben. Helyesen ötvenegy évet kellett volna mondania, ugyanis az olasz labdarúgás Mohácsát az 1966-os év és a „futballtérképen kívüli” Észak-Koreától elszenvedett 1:0-s világbajnoki vereség jelenti.
Hogy mi a közös az említett sötét eseményekben? Szinte hihetetlen, de valamennyit világraszóló győzelem követte.

Az 1966-os angliai világbajnokság dicstelen végakkordja, a Middlesbrough-ban elszenvedett koreai ütés fájdalmas tapasztalata, a repülőtéren kijutó ellenséges fogadtatás, az elementáris szakmai és szurkolói felháborodás is kellett ahhoz, hogy a válogatottnál gyökeres változásokat foganatosítsanak. Az volt a legkevesebb, hogy Edmondo Fabbri szövetségi kapitányt még szinte a repülőgép landolása előtt kirúgták, és a helyére Ferruccio Valcareggit nevezték ki (az első évre Helenio Herrarával párban), az addig a Fiorentinánál és az Atalantánál bizonyító edző pedig az 1968-as hazai rendezésű Európa-bajnokságon (először hívták így) győzelemre vezette a válogatottat, ezzel megszerezte az ország második világháborút követő első nagy futballdicsőségét.

Zavaros időszak után, az olasz labdarúgást erkölcsileg erősen megtépázó Totonero-botrány nyomán született meg a válogatott „újkori” első világbajnoki címe is az 1982-es tornán. A mérkőzések eredményeit befolyásoló, 1980-ban lelepleződő hálózat a Serie A és a Serie B szereplőinek döbbenetesen nagy részét érintette, már csak a bűnös csapatok felsorolása is igen terjedelmes: Avellino, Bologna, Juventus, Lazio, Milan, Napoli, Perugia, Pescara, Genoa, Lecce, Palermo, Pistoiese, Taranto. Ami pedig a vétkesnek talált labdarúgókat illeti, a legfontosabb név alighanem Paolo Rossié, akinek eredetileg kiszabott hároméves büntetését leleményes megoldással úgy csökkentették, hogy az 1982-es világbajnoki szereplése ne kerüljön veszélybe.

A többi már futballtörténelem: a tavaly decemberben elhunyt sportember Spanyolországban gólkirályként (6 gól) és a torna legjobb játékosaként aranyéremhez segítette a nehéz időket élő, súlyos gazdasági és közbiztonsági gondokkal küzdő, a maffia túlkapásaitól szenvedő Olaszországot. Maga a nemzedéki példakép így vallott erről:

„A győzelem nem csupán a csapaté volt, hanem milliók meghatározó élménye. Nyolcvankettőben jártunk, éppen véget értek a terrorcselekményektől beárnyékolt ólomévek, néhány évvel voltunk Aldo Moro miniszterelnök elrablása és meggyilkolása után. A spanyolországi világbajnokság eltörölte a nép szomorúságát, aggodalmát, félelmét. Olaszországnak a futballsiker az újrakezdés, az optimizmus jelképévé vált.”

Súlyos morális mélységből, fertőzött viszonyok között épült fel az olasz válogatott 2006-os csúcssikere is, hiszen Marcello Lippi szövetségi kapitány a torna előtt kis túlzással azt sem tudta, a világbajnokságra jelölt játékosai közül néhányat nem tart-e távol végül a hatóságok szigorú keze. A mérkőzések manipulálására kialakuló, elsősorban klubvezetői köröket érintő rendszer, a calciopoli kivizsgálását végül sikerült úgy elhúzni, hogy csak a németországi torna után szülessenek ítéletek, így az olasz válogatott keret tizenhárom tagja már világbajnokként vehette tudomásul, hogy klubja bűnösnek találtatott a nagy leleplezés során. Köztük leginkább a Luciano Moggi (a lenti képen) általános igazgató ténykedése nyomán fókuszba kerülő és a Serie B-be száműzött Juventus hűséges játékosai, a másodosztályba is a csapattal tartó Gianluigi Buffon, Alessandro Del Piero és Mauro Camoranesi tapasztalta meg a szélsőségeket, nevezetesen a Franciaország elleni győzelem (1–1, 11-esekkel 5–3) fényes berlini éjszakája és az olasz másod­osztály kínálta romantikus kirándulások közötti különbséget.

Hogy a lángoló hátország lelkileg mennyire segítette a németországi vb-stadionokban az olasz csapatot, nehéz megítélni, mindenesetre Lippinek fontos fegyvert adott a kezébe a csapatépítésnél: a büszke dac, a bajtársiasság, a „csak azért is megmutatjuk” szellemét.

Ráadásul az Ausztrália elleni nyolcaddöntőt (1–0) követő percekben letaglózó hír érkezett Olaszországból, Fabio Cannavaro csapatkapitány falfehér arccal kéredzkedett ki a kaiserslauterni sajtótájékoztatóról – a korábbi játékostárs, az akkor már a Juventus szakmai vezetőségében dolgozó Gianluca Pessotto rózsafüzért szorongatva kiugrott a klubház negyedik emeletéről, valószínűleg a torinói egyesület körül gyűrűző calciopolibotrány miatt. Öngyilkossági kísérletét csodával határos módon túlélte, ám a világbajnokság közben Del Piero és Gianluca Zambrotta is visszarepült Torinóba, hogy meglátogassa bajba jutott társát a kórházban.

A Pessotto szempontjából kis híján tragédiába torkolló, szomorú történet az olasz válogatottnak talán újabb pszichológiai támaszt adott az összefogásra, amint azt Cannavaro és Zambrotta pályán lobogtatott, „Pessottino, veled vagyunk!” feliratú olasz zászlója is jelezte.

És akkor elérkeztünk a 2021-es Európa-bajnoksághoz, pontosabban a Wembleybe vezető, hasonló nehézségekkel szegélyezett úthoz. Az Anglia elleni vasárnapi döntőre ismét súlyos gondokkal terhelt évek nyomán készül Olaszország, amely 2018-ban összeszorult szívvel, kívülállóként nézte a nélküle rendezett világbajnokság eseményeit – vagy talán inkább sehogy.

A szakmai mélypontról Roberto Mancini szövetségi kapitány és a keze alatt formálódó, bátran megfiatalított csapat három év alatt eljutott az európai futball legmagasabb szintjére, kimondva-kimondatlanul erőt merítve abból a felszabadultságélményből is, amely a vírusjárványból kilábalni látszó országban az Eb-sikerek ünneplései révén fokozottan érzékelhető. A koronavírus az egész világot sújtotta, ám a tavalyi európai berobbanás Olaszországhoz köthető, ahol Bergamót hetekig, hónapokig a halál városaként emlegették, a holttesteket szállító katonai teherautók és a kórházak Covid-osztályán folyó drámai harc képeit nehéz elfelejteni. A vírustól megtisztulni vágyó világban szó szerint is érvényes a mondás, ám Olaszország futballsikereit illetően átvitt értelemben szintén igaz: ami nem öl meg, az megerősít.

Az elmúlt hetekben pedig láttuk, tapasztaltuk, a viszontagságos éveket feledtetni igyekvő, Eb-döntőre készülő, Mancini-féle új olasz válogatottat majd' szétfeszíti az életerő...