Cucurella keze és arca – Ballai Attila publicisztikája

FELÉBREDT AZ UEFA! Az európai labdarúgás irányító szervezetének illetékesei 2024. szeptember 24-én hivatalosan elismerték, amit a Németország–Spanyolország Eb-negyeddöntőben, július 5-én, potom nyolcvanegy nappal korábban a fél világ azonnal látott: hibás döntés született, amikor a bíró nem ítélt 11-est Marc Cucurella kezezése után. Mindez a hosszabbításban, 1–1-nél történt; az angol játékvezető, Anthony Taylor továbbot intett, és a „fellebbviteli fórum”, a VAR sem korrigálta a tévedést, be sem avatkozott. Így Mikel Merino 119. percben szerzett góljával a spanyolok 2–1-re győztek, majd megnyerték a tornát is, a németek pedig, a korábbi évekhez képest kiváló csapatukkal, rendezőként búcsúzni kényszerültek.

A több rendbeli szarvashiba a legaprólékosabb lassítás és elemzés helyett pusztán azzal kiküszöbölhető lett volna, ha valaki, aki gyerekkorában részese lehetett néhány grundmeccsnek, csak rápillant Cucurella ábrázatára. Mert az olyan volt, mint az egyszeri emberé, akit bolti lopáson értek, már ki is hívták rá a rendőröket, ő pedig megadóan várja sorsa beteljesülését.

Ezért állítom, hogy a játszótéren, négy fél tégla vagy iskolatáska által kijelölt kapukra, nem ritkán „utcai nadrágban”, természetesen mindenféle játékvezetői asszisztencia nélkül játszott mérkőzésen magától értetődően születik meg a helyes döntés. Ott aztán nincs „varakodás”. Nem lehet másra, külső ítészre bízni az igazságot, nincs felmentés. És mivel a sportoló kölyök – vagy világklasszis – nem megrögzött bűnöző, a csapat pedig nem bűnszövetkezet, nehezen bírja el a lelke a gazságot. A „téren” a Musiala helyére képzelt Béla vagy Sanyi felüvölt, hogy kéz, megáll a játék, és a vétkes, a kis Cucurella alapesetben elismeri a szabálytalanságot. Ha másért nem, mert tudja, hogy úgyis mindenki látta. Ha mégsem teszi, az ellenféltől egyszerre sokan sziszegik az arcába, hogy „Ne hazudj! Ne csaljá’!”, és a többség leg­alább ettől meghátrál. Ha ettől sem, saját csapattársai közül egy-kettő mindig akad, aki sokkal csendesebben megjegyzi: „az volt”. Mármint kéz. És következik a szabadrúgás vagy a büntető.

Mert a kollektív, „népi” igazságérzet és bölcsesség érvényre jut, és rendre megtalálja, megérzi a helyes utat. Ezért alkalmaznak az amerikai bíróságokon esküdteket. És ezért kísérte az Eb további szakaszában Cucurella minden egyes labdaérintését harsány füttyszó a lelátóról. Az egyszeri nézők, onnan fentről, nem ideális szögből, takarásból is pontosan látták, amit a közvetlen közelben tartózkodó, professzionális játékvezető és segédhada nem, és amit az UEFA jó nyolcvannapos késéssel valahogy csak észrevett.

Nem tudom, Cucurella lelkét megsebezte-e, hogy ennyien és ennyire nem szeretik, miközben ő csak kezezést követett el, nem becstelenséget. Őt ugyanis senki nem kérdezte, ellentétben a gyerekmeccsel, arról, mit csinált. Nem akármilyen fordulat lett volna, ha Taylor sporttárs odalép hozzá, és neki szegezi: kéz volt? Ha ez valami csoda folytán megtörténik, és ő azt feleli, igen, most talán nem Európa-bajnok, ellenben a harmadik évezred legsportszerűbb labdarúgója, bálványa; ha nemmel válaszol, jogos a füttyszó. Nem a bíró, hanem a publikum részéről.

A másik oldalt, a németeket nem hiszem, hogy a legcsekélyebb mértékben is vigasztalja, kárpótolja e kései beismerés. Amire egyébként Cucurella akár reagálhatna is. Tét nélkül, mert az ő és a spanyol válogatott Eb-aranyát már senki el nem veszi, a németeket pedig nem léptethetik előrébb, nem remélhetnek semmiféle kompenzációt.

Az egyéni sportágakban legalább igen. Ben Johnson 1988-ban világcsúccsal nyerte meg a százméteres síkfutás olimpiai döntőjét Szöulban, majd két napra rá nyilvánosságra hozták, hogy doppingolt. Egyúttal közölték a szám új sorrendjét is: 1. Carl Lewis, 2. Linford Christie, 3. Calvin Smith. Azóta nem egy alkalommal történt efféle „korrekció”. Az utólagos győztesek persze nem ünnepelhettek nézők tízezrei előtt, nem kúszott fel nemzeti lobogójuk az árbocra, nem harsoghatták vagy rebeghették könnyek között a dobogón a himnuszukat. De jogorvoslatot, aranyérmet, kőbe – és jegyzőkönyvbe – vésett elsőséget, szakmai (és anyagi) elismerést kaptak.

Csapatsportokban, jelesül futballban azonban nincs, nem is lehet utólagos visszajátszás, az inkriminált mérkőzéstől újragombolyított sorrend, nem lehet semmit visszacsinálni, senkit előrébb léptetni. A vereség vereség marad. Akkor is, ha tudjuk, hogy méltánytalanul szenvedtük el, csak így még keserűbb. Ha meg ezt az illetékesek el is ismerik, mégsem változik semmi, az a legkeservesebb. Ezeket a traumákat generációkon át őrzi és sérelmezi a kollektív szurkolói emlékezet. A játékvezetői hiba – akár véletlen elnézés, akár manipuláció –, az ellenfél stiklije soha nem gyógyuló seb.

A németek például 1966 óta emlegetik, hogy az angolok elleni vb-döntő hosszabbításában, 2:2-nél Geoff Hurst lökete a lécről a gólvonalon innen pattant, még egy vélt vagy valós legendáriumot is kerítettek köré; a gólt szentesítő szovjet partjelző, Tofik Bahramov a halálos ágyán állítólag meggyónta: Sztálingrádért. Aztán 2010-ben, a vb-nyolcaddöntőben a sors kísértetiesen szolgáltatott igazságot: a 38. percben, 2–1-es német vezetésnél Frank Lampard lövése elnézhetetlenül a gólvonalon túl vágódott le a lécről, ám a bírónak sikerült elnéznie – angol sokk és 4–1-es német diadal lett a vége.

Az érintettek legalább áltathatták magukat azzal, hogy az élet és a sport hosszú távon döntetlenre játszik, bár a jogtalan hátrány sokkal tovább hat, mint a meg nem szolgált előny. No de mit mondjunk mi, magyarok? Kilenc világbajnoki részvételünk során öt súlyos játékvezetői tévedést jegyeztek fel, és mind az ötöt ellenünk! Persze ne feledjük Csank János aforizmáját, amely szerint a lesgólt mindig kapjuk, soha nem rúgjuk, de érdemes feleleveníteni a történteket, a Nemzeti Sport/Népsport korabeli tudósításait szemlézve.

Közismert, hogy az 1954-es, nyugatnémetek elleni döntő hajrájában, 2:3-nál Puskás érvényes gólját visszavonták, erről így írt a sportnapilap: „Kocsis előre adja a labdát Puskásnak, a balösszekötő a kapu baloldalába vágja a labdát. Közben azonban megszólalt a bíró sípja és a játékvezető a legnagyobb meglepetésünkre les címén nem adja meg a gólt.” Az 1962-es negyeddöntőről hasonlóan tényszerű stílusban: „A 28. percben Tichy labdája a kapufát találta el, a labda a gólvonalon túlra pattant, a játékvezető azonban továbbot intett.” Pedig mi minden forgott kockán! A csehszlovákok így 1:0-ra nyertek, ha viszont mi győzünk, az elődöntőt a jugoszlávokkal vívtuk volna, akik 1931, tizennégy mérkőzés óta nem verték meg válogatottunkat. Az argentinok elleni, 1978-as csoportmeccset felnőtt és hideg fejjel visszanézve sajnos úgy találtam, hogy a hazaiak mindkét gólja szabályos volt, de Daniel Passarella Törőcsiket úgy rugdalta rojtosra, hogy azért manapság szünetre összeszedne két sárgát. Négy évre rá, 1982-ben ott álltunk a továbbjutás küszöbén, a belgák elleni, utolsó csoporttalálkozó megnyerése erre garancia lett volna. Vezettünk is 1–0-ra, amikor a második félidő közepén – innen jöjjön megint a Népsport – „Fazekas középen teljesen egyedül kiugrott, a kapujából messze kifutó Pfaff azonban kíméletlenül leterítette. A magyar csapat szabadrúgás-lehetőséget, a belgák kapusa sárga lapot kapott…” A ma már nyilvánvalóan piros helyett, hiszen ha Fazekas csele bejön, ott tátong az üres kapu előtte. Így mi nyeltünk be egy többszörösen elkerülhető gólt, és 1–1-gyel kiestünk.

Négy, máig sajgó seb Az ötödiket, azaz az elsőt már begyógyította a feledés, ezért is érdemes felvillantani az 1934-es vb osztrákok elleni negyeddöntőjének 57. percét; egy minutummal korábban Sárosi tizenegyesből szépített 2:1-re, ám ekkor: „Markos Smistikkel összecsap, Markos egészen ártatlan faultot vét, a bíró nyomban int és jelzi azt, hogy Markost kiállította. Meg van ez őrülve?! Az egész magyar csapat elképed. A közönség hatalmas füttykoncerttel kíséri az ítéletet.” Az eredmény nem változik, kikapunk, és itt a vége.

Ki mondhatná meg utólag, ha nincs ez az öt malőr, 1954-ben talán vb-t nyerünk, 1934-ben és 1962-ben minimum elődöntőt vívunk, 1978-ban és 1982-ben esetleg továbbmegyünk a csoportból. Vagy nem. De legalább tudhatnánk, mi lett volna, ha! Mint ahogyan az idén, ráadásul házigazdaként a németek sem tudták, nem is tudják már meg soha. Nekik is üzenhetné a Nemzeti Sport tudósítója az 1934-es vb-ről: „Miénk az erkölcsi győzelem, miénk a közönség rokonszenve, az osztrákoké a fütty – és az út a további dicsőség felé… És miénk ismét a balsors.”

Ez a futball. Ezért is szeretjük – olykor viszonzatlan szerelemmel.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!