Kiderült, ha anyagilag nem is áll jól a szervezőbizottság, a jelentkezést támogató korábbi klasszisokban nincs hiány: magyar részről Buzánszky Jenő, Grosics Gyula, Détári Lajos, Nyilasi Tibor, horvát részről Davor Suker állt a pályázat mellé.
Meggyesi Bálint
Ahogyan Gyárfás Tamás, úgy Davor Suker (balra) is optimista ember: szerinte a magyarokkal közösen sikerre viszik a horvátok a 2012-es Eb-pályázatot
Meggyesi Bálint
Ahogyan Gyárfás Tamás, úgy Davor Suker (balra) is optimista ember: szerinte a magyarokkal közösen sikerre viszik a horvátok a 2012-es Eb-pályázatot
Az 1968-as esztendő nem is indulhatott volna jobban az eszéki Suker família számára: január első napján megszületett a kis Davor. Mivel a családnak esze ágában sem volt elköltözni a városból, 14 évvel később a helyi Osijek (Eszék) igazolta le a fiatalembert. Még 16 éves sem volt, amikor első mérkőzését játszotta a jugoszláv bajnokságban: az 1985-ös bemutatkozást további kilenc fellépés követte, így első idényében tíz meccsig és három gólig jutott. Ezt a termést 1987-ben néhány hét leforgása alatt megduplázta: Jugoszlávia a támadó hat találatának (is) köszönhetően nyerte meg az ifjúsági világbajnokságot. Felnőttként aztán – többek között – tagja volt a Bajnokok Ligája-győztes és spanyol bajnok csapatnak is, ő mégis egy bronzéremre büszke a leginkább: amint azt a Nemzeti Sportnak is elmondta, arra a harmadik helyezésre, amelyet immár Horvátország futballistájaként ért el az 1998-as vb-n.
A vb-csoda története nem unalmas téma
– Adott már olyan interjút, amelyben ne faggatták volna a franciaországi hetekről? – Külföldön még nem – vágta rá a Magyar, valamint a Horvát Labdarúgó-szövetség 2012-es Európa-bajnoki pályázatát Budapesten reklámozó Davor Suker. – Megjegyzem, cseppet sem unom a témát, ha kérdeznek, boldogan mesélek a nyolc éve történtekről.
– Akkor nehogy most szakadjon meg a sorozat: Horvátország aligha debütálhatott volna szebben a világbajnokságon – legfeljebb akkor, ha elsőként vagy másodikként zár… – Ó, maximálisan elégedettek voltunk mi a harmadik helyezéssel is. Más országoknak tizenöt részvétel sem elég ahhoz, ami nekünk elsőre sikerült. Mindig afelől érdeklődnek, mi volt a titkunk, mire én elmondom, szó sem volt titokról, egyszerűen csak összeállt a világ egyik legjobb válogatottja. Robert Prosinecki, Zvonimir Boban, Aljosa Asanovic és a többiek… Istenem, milyen jó csapatunk volt! A tehetség persze önmagában kevés lett volna a sikerhez, hogy felléphessünk a dobogóra, egyszerre kellett jól teljesítenünk.
– Ha egyáltalán volt panasz, a legkevesebb önre lehetett: hat találatával a világbajnokság gólkirálya lett. – Higgye el, nekem ez számított a legkevésbé. Sokkal inkább fontos volt, hogy a hazámnak örömet szereztünk. A horvát nép megérdemelte azokat a napokat, mert korábban hosszú éveken át szenvedett. A délszláv háborúban anyák ezrei vesztették el gyerekeiket, mi értük is játszottunk. Amikor felhúztuk a nemzeti mezt, milliókat képviseltünk, büszkén indultunk a csatába. És ha valaki büszkén teszi a dolgát, az ritkán sül el rosszul.
Imádja futballra tanítani a gyerekeket
– Bevallom, nem rémlik, hogy magyar klubok ellen futballozott volna. – Nocsak, nem emlékszik az Eszék–Pécs meccsekre?! Nagy derbiket vívtunk – amikor még az ifjúsági együttesben szerepeltem. Később viszont valóban nem léptem pályára magyar csapatok ellen, talán azért sem, mert a Sevilla, a Real Madrid, az Arsenal, a West Ham és az 1860 München játékosaként erre nem volt módom…
– Amit pályafutása során elsajátított, azt most egy fociakadémia vezetőjeként igyekszik továbbadni. Miért nem edzősködik? – Egyfelől a szükséges papírok hiányában nem ülhetnék le a padra, másfelől rettentően élvezem, hogy gyerekekkel foglalkozhatom. Kissrácként mindig arról álmodtam, hogy világbajnoki szereplő, illetve a Real Madrid csatára legyek, és tessék, mindkét vágyam valóra vált. Az akadémiára beiratkozó fiúknak nem ígérünk semmit, csupán azt, hogy álmodhatnak egy szép karrierről. De ha nem kötnek ki a spanyol vagy az angol bajnokságban, akkor sem történik semmi, a lényeg, hogy egészségesek legyenek, és szeressék a futballt.
Sok a barátja, emiatt lett gazdag ember
– Hiába, nem mindenkiből lesz legenda. – Ha ezt nekem címezte, köszönöm.
– Miért, nem így van? – Amit véghezvittünk a társaimmal, az történelmi tett volt, ez tény.
– A história, ha ritkán is, de ismétli önmagát. – Én örülnék a legjobban, ha az utódaink bronzéremmel térnének haza a németországi világbajnokságról. Sőt múljanak csak felül minket! Mert akkor évek múltán átélhetik azt, amit én: bárhol járok otthon, a honfitársaim mindig éreztetik velem, mennyire hálásak, és ez remek érzés. Miként az is, hogy gazdag embernek vallhatom magam: keveseknek van olyan sok barátjuk, mint nekem.
– Kiváló kapcsolatrendszerét kamatoztathatná az Európabajnoki-pályázat érdekében. – Ami rajtam múlik, megteszem – ezt vegye ígéretnek! Azt azonban ne feledjük, hogy a barátságok, az ígéretek mit sem érnek a labdarúgásban eredmények nélkül. Értem ezen, hogy a horvát és a magyar kluboknak is össze kellene kapniuk magukat, mert az kevés, hogy évtizedenként egy-egy csapat bejut a Bajnokok Ligájába.
– Vagyis felesleges a kedvező döntésben bízni? – Reménykedni mindig lehet; a franciaországi vébé előtt mi is csak reménykedtünk a jó szereplésben… Egy biztos, a pályázati anyagunk a lehető legjobb lesz, aztán majd meglátjuk, hogyan határoznak az illetékesek. Nyilvánvaló, Olaszország a favorit, ugyanakkor csaknem húsz esztendőm volt arra a pályán, hogy megtanuljam: nem mindig az esélyes nyer… ---- K ----