Ők miért, és mi miért nem? – Dlusztus Imre publicisztikája

Elterjedt vélekedés, hogy az oroszországi labdarúgó-világbajnokság egyik titkos favoritja Horvátország. Történelmi és szakmatörténeti ismeretek nélkül nehéz megérteni, hogyan lehet a sportág nagyhatalma, az aranyérem várományosa ennek az alig négymilliós országnak a válogatottja. Emlékeinkből felsejlik az 1998-as franciaországi vb-n kiválóan szerepelő, végül bronzérmet nyerő csapat Blazevic kapitánnyal és Davor Sukerrel, a torna gólkirályával. Mégis inkább arra gondolunk, hogy a címig már eljutó Brazília, Németország, Franciaország, Argentína és Spanyolország jóval esélyesebb a végső győzelemre, mint futballban is kicsi szomszédunk. Ugyanakkor a játékoskeret félelmetesen erős.

A horvátok különlegesen intenzív, nemzeti öntudatra épülő harci kedvére és motivációjára a délszláv állam kialakulásában és a szerbekhez való viszonyban találjuk a magyarázatot. A szerbek egészen a 19. századig a nagyon hosszúra nyúlt, négyszáz évig tartó török megszállás lezárására, a nemzeti függetlenség kivívására fókuszáltak. A horvátok ugyanakkor jó ezer éven keresztül nyugati és északi irányban, az olasz tartományokkal, de mindenekelőtt Ausztriával és Magyarországgal építették kapcsolataikat, és keresték, többnyire sikerrel, a nemzeti autonómia lehetőségeit. E két délszláv nép, bár a nyelvüket az irodalmi szókészlettel és nyelvtannal erősen közelítették egymáshoz, két külön világot képviselt. Jellemző, hogy kettejük értelmiségi elitje a nemzeti romantika korszakában, a kölcsönös bizalmatlanság jegyében semleges területen, Bécsben ült le a szerbhorvát nyelv szabályainak elfogadására. Mégis, amikor a szerbek vezéralakjai úgy érezték, hogy a Párizs környéki békeszerződések okozta romokon egy új délszláv királyság megszervezésével „felszabadíthatják” horvát és szlovén testvéreiket, e két katolikus többségű, latin betűt használó nemzet összeállt az ortodox, cirill betűs szerbekkel. Persze érthető, hogy a Monarchia szétesése után keresték azt az erőteret, amelyben biztonságban érezhetik magukat.

A két világháború közötti két évtized előbb a válságok, viták, széthúzások, folyamatos kormányválságok, majd a királyi diktatúra korszaka volt. A többségi szerbek elfoglalták az államigazgatás és a fegyveres testületek kulcspozícióit, amit természetesen rossz szemmel néztek a horvátok és a szlovénok. A 90-es évek elkeseredett jugoszláv belháborújának gyökereit ebben a korszakban kell keresni. Sem a két világháború közötti királyság, sem Tito Jugoszláviája nem tudta megoldani a kulturális különbségekből adódó konfliktusokat. Bár a jugoszlávizmus ma is hat, sőt végtelen számú családi és üzleti kapcsolatnak nyújt éltető erőt, a mélyben ma is ott van mindenkin a nemzeti hovatartozás stigmája. Ha két délszláv ember egy harmadikról beszél, már az első mondatban elhangzik az illető nemzeti származására vonatkozó adat.

Tito harmadik utas szocializmusa, ami a kommunista párt börtönöket megtöltő, nem ritkán véres diktatúrájára és a laza gyeplőre, tehát a korbács és a kalács kettősére volt szervezve, a viszonylagos jóléttel, a külföldi munkavállalás lehetőségével rövid ideig elfedte az erősen élő nemzeti ellentéteket, de elég volt egy őrült megjelenése a színen Szlobodan Milosevics személyében, szikrát kapott az évtizedek alatt egymásra rétegeződő gyúanyag. Ezek az ellentétek a labdajátékok bajnokságaiban is nyilvánvalóan jelen voltak a pályákon és a nézőtereken. Az albán többségű Pristinában, a macedón Szkopjéban vagy a bosnyákok fellegvárában, Szarajevóban mindig különös hangulatú volt egy-egy belgrádi klub vendégjátéka. A futballban Tito ügyelt rá, hogy mindegyik nagy államalkotó nemzetnek legyen saját első osztályú csapata. Belgrádban és Újvidéken a szerbeké volt a Crvena zvezda, a Partizan, az OFK és a Vojvodina, a horvátoké a Dinamo és az NK Zagreb, valamint a Hajduk Split, a szlovénoké az Olimpija Ljubljana és a Maribor, a macedónoké a Vardar, a bosnyákoké a Zeljeznicar és az FK Sarajevo, valamint a Velez Mostar. Az első és a második osztály között ingázó Szpartak Subotica (Szabadka) elvileg a magyar kisebbség klubja lett volna, de magyar labdarúgónak, edzőnek és vezetőnek arrafelé akkor sem nagyon osztottak lapot. Kivétel a szabadkai sportigazgató, Borbély László, aki aktív korában pengés futballista volt. Magam hallottam Belgrádban a Crvena zvezda éttermében egykori ellenfelétől: „Laci, te jugoszláv válogatott lettél volna, ha Borbéjovics a neved.”

A két világháború között megrendezett 17 bajnokságból tízet horvát, hetet szerb csapat nyert, s az is beszédes, hogy a Jugoszláv Labdarúgó-szövetséget Zágrábban hozták létre. A Tito–Milosevics-korszak 46 bajnoki kiírásából 32-t szerb, 11-et horvát, hármat bosnyák klub nyert meg, megtörtént tehát az átrendeződés. A hatvanas-hetvenes évek válogatott mérkőzésein skandált „Ju-go-szlavija!” erősen hatott a pánszláv összetartozás csíráiban mindig meglévő érzésére, de ennél nagyobb súllyal volt jelen a Belgráddal szembeni sérelem. Mert bármi is történt, egy horvát, egy szlovén, egy bosnyák vagy egy macedón sportolónak, különösen pedig egy albán származásúnak, hát még a magyarnak, sorban kellett állnia a szerbek mögött a válogatottbeli szereplésért.

A mai horvát mentalitásban, életérzésben benne van két korábbi generáció tapasztalata. Benne van az elnyomatás, a háború, a rengeteg vérveszteség, és persze az a sajátos ambivalencia is, hogy a horvátok legalább annyira magasabbrendűnek gondolják magukat, mint a vad rácok. És ott van az a kettősség is, hogy a közelmúlt horvát futballhőseinek egy része nem Horvátországban született. Így amikor a Jugoszlávia szétesése előtti korszak meghatározó horvát játékosairól, tehát a maiak elődeiről beszélünk, át kell lépnünk Boszniába is, hiszen a Hajduk Split nagy korszakának (1978–1985) legjobbjai közül hárman is Bosznia-Hercegovinában látták meg a napvilágot. Blaz Sliskovic, a zseniális szervező, akit maga Zidane jelölt 2011-ben a Marseille valaha volt legjobb tizenegyébe, Mostarban született. A Vujovic ikrek, Zoran és Zlatko, akik tíz év spliti szolgálat után Franciaországot hódították meg, pedig Szarajevóban, igaz, horvát nemzetiségű családban. Mellettük Ivan Gudelj, a fáradhatatlan középpályás emelkedett ki abból a csapatból, amelyikben a többség dalmáciai, spliti, trogiri születésű volt, így nagyon közel érezhették magukat a fanatikus szurkolókhoz.

Ajánlom az ínyencek figyelmébe a közösségi videomegosztón megtalálható Hajduk–Hamburg BEK-negyeddöntő mérkőzés 15 perces összefoglalóját 1980-ból. Tűz, iram, egész pályás letámadás, megalkuvást nem ismerő harc, torkaszakadtából üvöltő közönség, parádé. Mintha egy mai, éles angol bajnoki rangadót látnánk. A vesztes, de idegenben lőtt gólokkal továbbjutó oldalon Kargus, Kaltz, Magath és Keegan. A németek az utolsó percekben húzták az időt, szédelegtek a pályán. A déli határszélen élve minden szombat délután és este kötelező program volt a jugoszláv tévében a sportközvetítés nézése. Vannak meccsek, amelyek beégtek. Ilyen ez a Hamburg elleni vagy a Partizannal szemben elért 6–1-es Hajduk-győzelem Belgrádban 1976-ból. Csak annyit mondok: Katalinics – Boljat, Rozsics, Luketin, Peruzovics – Buljan, Zsungul, Muzsinics – Djordjevics, Jerkovics, Surjak. (A korszak szabályai szerint a szerb írásmód átiratával.)

Szóval a horvát válogatott esélyeiről annyit, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek nagy „jugoszláv” játékosaira és a kilencvenes években csúcsra jutó csapatra okkal építhet a mai Modric-, Rakitic-, Mandzukic-féle társaság. Elnézve a névsort és a játékosok klubjait, és persze tudva, hogy ott is 300 ezer futballista van, mint nálunk, felvetődik a kérdés: ők miért, és mi miért nem. Néhány okot említenék: a horvát bajnokság felnevelő-kibocsátó jellegű, az élvonal átlagéletkora Európában a legalacsonyabb, 25 év (Németország: 25.7 év, Magyarország: 26.5 év, Anglia: 27.3 év). Ennél persze lényegesebb, hogy a klubok utánpótlásában nemzetközi tapasztalatot szerző, világlátott korábbi profi futballisták foglalkoznak a gyerekekkel. És nagyon fontos tudni, hogy a két legjobb akadémián (Dinamo, Hajduk) 9-10 éves korban kezdik el a speciális labdarúgóképzést, addig általános testi nevelés, mozgáskoordináció, játék van napirenden.

Ja, és persze a legfontosabb: Horvátországban szeretik a futballt (átlagos nézőszám a négy topcsapatnál 6040, nálunk 4014) és a futballistákat.