„Úgy táncolsz, mint egy futballista…” – az orosz balett világa

Ne balettozzál, édes fiam! – visszhangzik bizonyára jó néhányunk fülében serdülőcsapatok tajtékzó edzőinek ordítása, amellyel a szerencsétlen gyerekjátékost próbálja helyre tenni, aki lábát bátortalanul emelve vagy furcsán kecses mozdulattal ért a labdához.

Miután egyesek a 2010-es világbajnoki döntőben Xabi Alonsót nyújtott lábbal mellbe rúgó holland buldózer, Nigel de Jong érdes játékstílusát nehezményezték, a szintén nem éppen finom modoráról híres szerb kemény fiú, Szinisa Mihajlovics csak annyit mondott: „A szabálytalanság része a játéknak, a futball nem balett!”

Kevés erősebb sértés létezik a labdarúgás hagyományosan harcias világában, mint az, ha valakit balettozással vádolnak. A balett kimondva-kimondatlanul a futball ellentéteként rögzült a lelátói nyelvben, az éles kontrasztra épít például Alan Hudson egykori angol válogatott Chelsea-, Stoke- és Arsenal-játékos önéletrajzi könyvének címe, „A munkásember balettje”, ahogyan a világhírű orosz zeneszerző és zongoraművész, Dmitrij Sosztakovics sem véletlenül mondta: „A labdarúgás a tömegek balettje.”

Igaz, utóbbi megállapítás egészen másként cseng Oroszországban, ahol a balett még a pályák környékén sem számít szitokszónak, sőt a futballhoz hasonlóan közös ügy, a nép büszkesége. A szoros kapcsolatot mutatja, hogy a rendező városok sorából kihagyott, és emiatt némiképp sértett oroszországi baskír városban, az egymillió lakosú Ufában a méltán híres helyi balettel igyekeznek a figyelmet magukra vonzani a világbajnokság zajában: a Baskír Színház társulata „A futballról” című tematikus balettesttel állt a közönség elé. A darab megosztotta a színházi szakmát, a Krasznaja Veszna című lap kritikusa például rangon alulinak érezte a táncművészet elegyítését a futballal: „A művészetnek tartania kell a lépést a korral, de nem szabad keverni a modern szórakoztatóipari termékké tett sporttal. Hogyan lehet egy szintre hozni a Shakespeare műveiben szereplő valós érzelmeket a futballszurkolók buta rigmusaival?!”

Mivel a válasz engem is foglalkoztatott, az orosz fővárosban felvettem a kapcsolatot a világhírű Moszkvai Nagyszínház, ismertebb nevén a Bolsoj jeles balett-táncosával, a kazanyi Tatár Opera és Balettszínház állandó szólótáncosával, a 22 éves Alessandro Caggegivel. A latinos hangzású név magyarázata, hogy az ifjú művész apai oldalról olasz származású, Nagy-Britanniában született, onnan jutott el Moszkvába, az esetében valóban a világot jelentő deszkákig.

„Édesanyám táncosnőként dolgozott, hajókon, cirkuszban lépett fel – kezdett történetébe a táncos. – Ötéves voltam, amikor elvitt az angliai turnén lévő Mariinszkij Színház vendégjátékára. Az a nap megváltoztatta az életemet. Attól kezdve tudtam, hogy örökre ezt akarom csinálni. A kedvenc szerepem? A mostaniak közül Mercutio a Rómeó és Júliában. Eljátszásához alapos tánctechnikai tudás és biztosság kell, ráadásul rövid idő alatt különböző viharos érzelmeket kell megjelenítenem.”

De vajon kölcsönös-e a viszolygás a futball és a balett világa között? Előfordul-e, hogy miként a futballedző balettozással vádolja játékosát, a balett-tanár ráripakodik tanítványára, mondván: olyan darabosan és durván táncol, mintha futballozna?

„Érdekes, most, hogy mondja, eszembe jut, az akadémián az egyik tánctanáromtól hallottam ezt egyszer-kétszer. Érzésem szerint a futball és a tánc sokkal közelebbi rokonok, mint az ember gondolná. Mindkettő fegyelmet, határozottságot, állóképességet igényel, erős belső ösztönzést a tökéletességre. És akkor még nem is beszéltem az egyensúly és a koordinált mozdulatok szerepéről. A balettben a ritmus és a mozgás a két meghatározó elem, nekem előadás közben a zeneiség adja a lényeget. Közös a két játékban, hogy nem egyedül vagy, figyelni kell a többiek mozgására, a terek megfelelő kezelésére. Ha negyvenen táncolnak mögötted, a szereplés sikere jelentősen függ az összmunkától.”

Kívülállónak nehéz elképzelni, mit jelent a balett az oroszoknak. A klasszikus kultúra itt nem valami elérhetetlen magasságban derengő, megfoghatatlan ködfolt, hanem a hétköznapok része. Olyannyira, hogy Alessandro Caggegi elmondása szerint ha a moszkvai utcán megállítod a járókelőket, ugyanúgy megmondják, kik éppen a Bolsoj legjobb táncosai, mint azt, hogy a labdarúgó-válogatott kapusa Igor Akinfejev.

„Londonban vagy Párizsban a közönség nagy részét színházi sznobok alkotják, itt nincs ilyen elkülönülés, akik egyik nap meccset néznek, a következő estén a balett-előadást élvezik – folytatta a moszkvai táncos. – A jegyek nem drágák, a balett mélyen beépült az oroszok életébe, ez az oroszok gyémántja. Körülbelül azt kínálja, amit operában Olaszország vagy baseballban az Egyesült Államok. Felbosszant, amikor olyanok ítéletével találkozom, akik sohasem éltek, de talán nem is jártak itt. Ha a világbajnokság nem segít enyhíteni a feszültséget Oroszország és a világ között, akkor semmi sem képes rá.”