Vb 2018: vegyes érzések az oroszországi stadionok mélyén

Mixed zone, avagy vegyes zóna.

Két olyan szó, amely reménykedéssel vegyes szorongással tölt el rengeteg újságírót.

Ez az a terület, ahol a külön belépővel rendelkező médiamunkások a nagyjából köldökmagas kerítés mögül kérdezhetik a kordon másik oldalán, körülbelül fél méterre elvonuló futballistákat. Már a bejutás sem egyszerű, a kapuőrök ugyanis gyakorta szűk kézzel mérik a belépőket a nem érintett vagy kisebb országok képviselői számára. A Németország–Mexikó mérkőzést követően azonban valamiért rám mosolygott a szerencse.

Azon a részen, ahol a játékosok jönnek ki, szokás szerint már felsorakozott a mexikói és a német média, így próbáltam kissé távolabb és semleges tudósítók közé pozicionálni magam, hiszen sok helyen azt sem szeretik, ha a játékost nem anyanyelvén kérdezik (bár ez engem kevésbé érdekel). Pár éve a spanyol ajkú kollégák hálásak volt, amiért egyik kamerájuk az én vállamon pihent, de akkor már hisztiztek, amikor beszúrtam két angol kérdést Cesc Fabregasnak.

Az is íratlan szabálynak tűnik, hogy azokat nem kérdezik, akik nem játszottak, így Giovani dos Santos vagy Marc-André ter Stegen is zavartalanul sétált el a mesterségesen kacskaringóssá tett folyosón.
Tegyük hozzá, az írott sajtó a tápláléklánc végén helyezkedik el, hiszen a televíziós társaságokkal ellentétben nem pumpál őrült összegeket a sportágba, tehát előfordul, hogy a játékosoktól még a tévések is megkérdezik ugyanazt, mielőtt az újságírókhoz érnek.

Aztán amikor kijönnek a mérkőzésen lehetőséget kapó futballisták, akkor beindult az őrület.
Egy-egy játékosra alsó hangon negyvenen vetik rá magukat, miközben vagy másik száz újságíró próbálja valamilyen kreatív módon közelebb dugni a hangfelvevőjét. Ilyenkor könyökök fúródnak az oldalakba, láb tapos lábon, izzadnak, szuszognak, méltatlankodnak, rázzák a fejüket, mert más kérdezte meg nyolcvanhetedszerre mondjuk Mats Hummelstől, hogy „Milyen érzés volt?” vagy „Miért kaptatok ki?”.

Aztán persze mind a százötvenen elküldik lapjaiknak ugyanazokat az idézeteket, amelyek a játékos kifacsartságától és egyéb tulajdonságaitól függően ritkán váltják meg a világot. Természetesen azok a jobb helyzetek, ha a futballista nem akarja kliséáradattal minél gyorsabban letudni az egészet, ehhez azért nem árt néha értelmeset kérdezni, de ez a válasz sem lesz az újságíró sajátja, hiszen a körülötte állók is magukévá teszik exkluzivitását.

Nem baj, gondoltam, ha letudták sajátjaikat, akkor eljön az én időm. Ahogy megláttam valamelyiküket kijönni a darálóból, gyorsan átfuttattam a fejemben, mit tudok róluk, mit láttam tőlük a mérkőzésen, és rendületlenül hajtogattam nekik, hogy Manuel/Marco/Jérome/Carlos/Rafael, mondanál pár szót nekem angolul.

S mind mondtak is: „Sorry, but no...", azaz bocsánat, de nem.

Azonban a föld forgása ettől még nem áll meg, a vegyes zóna miden egyes meccs után visszavár, elnyel a tömeggel együtt, de azért eszembe jut, hogy jó lenne egyszer megtenni azt, amit száz és száz másik kollégám, azaz magyar játékostól, magyarul megkérdezni: milyen érzés volt vb-meccset játszani?

Jó lenne ezen a bizonyos táplálékláncon kicsit feljebb kúszni…