Valahogy megpróbálom megérteni a megérthetetlent

 

Több mint három hét oroszországi tartózkodás alatt az ember óhatatlanul is olyan helyzetekbe kerül, vagy olyan eseteknek lesz szem- és fültanúja, amikor jobb híján csak értetlenkedik. Ez nem amolyan újságírói fanyalgás, hanem mindennapos történések, amelyek néha úgy elgondolkodtattak, hogy már-már időpocsékolásnak éreztem.

Ezek nem feltétlenül orosz népsajátosságok, inkább emberi furcsaságok. Például a következő párbeszéd is ilyen, amelyet még a nyitó mérkőzést megelőző napon folytattam valakivel.

– Te mit csinálsz itt? – kérdezem.

– A világbajnokságról tudósítok.

– Itt leszel végig?

– Aha.

– És van esetleg olyan csapat, amelyet szeretsz?

– Ja, nincs. Egyáltalán nem érdekel a futball.

De volt más is, ami vagy aki miatt elállt a lélegzetem.

Amikor például valaki úgy vélte az egyik orosz városban, hogy piacképes ötlet összekombinálni egy kisállatboltot egy dohánybolttal. Tegyük hozzá: egyedi megoldás, hiszen valóban nem sok olyan hely van, ahol egyszerre vásárolhatunk füstszűrőt és ékszerteknőst, esetleg vágott dohányt és törpehörcsögöt.

Amikor 16 Celsius-fokban, viharos szélben és esőben olyan erővel megy bizonyos helyeken a légkondicionáló berendezés, hogy mindenki krákog, szipog, köhög, miközben az embernek olyan érzése van, mintha egy láthatatlan manó feszítené fel a szemhéját és gonosz mosollyal az arcán, rendületlenül fújja a hideg levegőt a szemgolyóira.

Amikor a taxis egyre ingerültebben üvölti az őt hívó félnek, hogy nem hallja a zenétől... Amely egyébként az ő autójában bömböl.

Amikor Szentpéterváron a repülőtéren a masszív fémkuka tetején külön hely van a csikkeket elnyomni, de a többség a kuka mellé készített műanyag kannába helyezi őket.

Amikor a segítségül kapott „angol útmutató" 99.7 százalékban cirill betűs. Rendben, a kis piktogramok azért segítenek...

Amikor a kétszáz rubeles italra többszöri visszakérdezésre (illetve ujjfelmutatásra) is azt mondja a felszolgáló, hogy ötszáz lesz, majd visszaad nyolcszázat egy ezresből.

Amikor a Luzsnyiki és egy másik fix pont között – megálló nélkül – közlekedő buszvezető nem tudja, merre van a stadion.

Amikor egy bizonyos országból érkező kollégák nagyon szeretnének beszélni a japán Szakai Hirokival a vegyes zónában, de fogalmuk sincs, hogy néz ki (ez már önmagában érthetetlen), ezért minden elhaladó japán játékosnak azt kiabálják, hogy „Hé Szakai, állj meg!" Utána meg értetlenkednek, hogy több japán futballista is sértve érzi magát, vagy kissé mérgesen rázza feléjük a fejét.

Amikor huszonegy nap után a kétszáznyolcvanadik nem fogadott hívásom van különféle orosz számokról egy olyan telefonszámra, amelyet legfeljebb néhány kollégám ismer.