Március 24-én eldőlt, hogy Olaszországban felnő egy nemzedék, amely nem látja gyermekként vagy tizenévesen a válogatottat világbajnokságon játszani. A vb-böjtöt 1986 óta sínylő magyar szurkoló a panaszos megállapításon talán csak mosolyog, a Mexikó óta eltelt 36 évben vb-aranyat, -ezüstöt, -bronzot, illetve Európa-bajnoki aranyat és (kétszer) ezüstöt szerző olasz csapat hátországában azonban a fenti felismerés már-már sokkoló erejű. Az Észak-Macedóniától elszenvedett vb-pótselejtezős kudarccal (0–1) sokkal több veszett az olaszoknak a katari részvételnél: a tavalyi Európa-bajnokságon aratott váratlan győzelem csupán részben enyhíti a keserűséget, amelyet az egymás után másodszor elbukott világbajnoki selejtezősorozat tapasztalata és az immár – minimum – tizenkét évesre nyúló vb-hiány okoz.
A hosszú távú, a háttérben érzékelhető társadalmi hatásokról Gianfelice Facchetti, az Internazionale-klasszis Giacinto Facchetti (1942–2006) színész-rendezőként ismert fia adott elgondolkodtató értékelést a La Gazzetta dello Sportnak, saját, 2010-ben született gyermeke példáján keresztül.„Öt évvel ezelőtt Lupo fogta Gianluigi Buffon kezét, amikor az olasz csapat pályára vonult a Svédország elleni 2018-as vb-szereplésről döntő pótselejtező előtt – beszélte el a 48 éves művész. – Az aznapi csalódás mélyen megviselte. Az Észak-Macedóniától kapott verés most újabb fájdalmas élmény neki, mégis könnyebb megbirkóznia vele, palástolja valamelyest a tavalyi Eb-győzelem emléke. Tény azonban, hogy ismét olyan világbajokságot rendeznek, amelyen nem látja majd az olasz válogatottat. Édesapámat ő már nem ismerte, viszont a róla őrzött fotókat, az életéről készült filmeket figyeli, amúgy is él benne egyfajta ellentét a családhoz is kapcsolódó fényes múlt és a futball jelene között. Félek tőle, hogy a két kihagyott világbajnokság miatt a mai gyermekek még távolabb kerülnek a labdarúgástól. A játék magában rejti a közös élmények ígéretét, de az álmaidét is, amelyeket igyekszel utolérni, megragadni. Az utóbbi időben a futball – mondjuk így – kissé betegeskedik, újra kell gondolni róla egyet s mást. Ilyenekről csak akkor beszélünk, ha a mostanihoz hasonló csapás ér minket, utána hajlamosak vagyunk elfelejteni. Átalakult a sportág szerepe az évtizedek során a mindennapokban is. Gyermekkoromban a plébániák körül szerveződő csapatoknak, a nyári kupáknak, közösségi futballeseményeknek nagy hagyománya volt, mára ezek háttérbe szorultak, nincs ilyen erős bevonódás. A játék olyan volt valaha, mint egy népszerű regény, lehetett szeretni, vonzotta az embert. Ha ma kevesebb tehetség születik, ennek eltűnésében látom az okát. A szabad futball majdnem kiveszett, nincs miért csodálkozni, ha a színvonal is alacsonyabb.”
Gianfelice Facchetti filozofikus értékelésével lehet vitatkozni, érzékeny és alkotó elmeként nem is tárgyilagos elemzést ígért (ahogyan a Puskás Ferenc történetébe kapaszkodva az emberi feledés és felejtés természetéről írt Puskás chi? című színdarabja is sajátos nézőpontot kínál), ám abban bizonyosan igaza van, hogy a 2014 és 2026 között garantáltan vb-mentesen, modern futballbajok között szocializálódó generáció hozzáállását számottevően befolyásolja az oroszországi és a katari terv meghiúsulása. A Facchetti-féle megfigyeléssel egybecseng, amit mások mellett felkért szakértőnk, a Corriere dello Sport munkatársa, Massimiliano Martini is megfogalmazott: a két elúszott világbajnokság az olasz futball erős antireklámja a mai tizenévesek szemében, akik amúgy is sokkal lazábban kötődnek már az olasz labdarúgás hagyományaihoz; a Serie A mérkőzései nekik feloldódnak a globális meccskínálatban, az össztársadalmi élményt kínáló vb-sikert nincs is esélyük átélni.
A vb-szakadék azonban nemcsak a szurkolói lelket rántja a mélybe, a labdarúgókat is lehúzza, nyomasztja. A cikk mellett kiemeltük azt az öt játékost, akinek eddigi karrierje, nemzetközi megítélése alapján a legfájóbb lehet szembesülni az újabb vb-kaland elúszásával – ők a 2014-es brazíliai tornán nem szerepeltek a válogatottban, először 2026-ban nyílik esélyük eljutni a csúcsfutballisták már-már kihagyhatatlan állomására. Különösen szembetűnő a 2021-ben Aranylabda-várományosként emlegetett Jorginho és az Európa-bajnokság legjobbjának választott Gianluigi Donnarumma vesztesége, esetükben az egyéni sérelem mellett indokolt arról is beszélni, hogy hiányuk az érintett világbajnokságok rangját is csökkenti.
Elfelejtették volna az olaszok, hogy néhány hónappal ezelőtt Európa-bajnokságot nyertek? – csodálkozhatunk a világfájdalmas helyzetértékeléseket olvasva, és a szélsőséges teljesítmény- és közhangulat-ingadozás valóban magyarázatra szorul. Természeténél fogva a futball még modern anyagi kasztrendszerének merev keretei között is szolgál időnként indokolhatatlan fordulatokkal (unalmas közhely: ettől szép…), ugyanakkor a sportújságírás régi és néha kissé kényszeres törekvése, hogy a szabálytalanban is szabályszerűt, az egyenetlenben is egyenletest lásson. Meglepő talán, de ha akarjuk, az olasz válogatott végletek között csapongó teljesítményének is felírhatjuk a képletét. Tavaly nyáron, az Anglia–Olaszország Európa-bajnoki döntő közeledtével arról készítettünk összeállítást, hogy az ország katartikus futballélményeit rendre valamely súlyos megrázkódtatás után élte meg: az 1968-as Európa-bajnoki győzelem az Észak-Koreától 1966-ban elszenvedett, döbbenetes csapásként érzékelt világbajnoki vereség (0:1) nyomán úrrá lett reformhangulatból nőtt ki; a második világháborút követő első vb-győzelemnek, az 1982-es spanyolországi diadalnak a Paolo Rossit magával rántó Totonero-ügy és az olasz klubfutball válsága ágyazott meg; a 2006-os világbajnoki cím idején beteges állapotok jellemezték a hátországot, némiképp igazságtalanul azt is mondhatnánk, a siker „bűnben fogant”, hiszen a berlini hősök huszonhármas keretéből tizenhárman olyan klubot szolgáltak, amely vétkesnek bizonyult a torna előtti hónapokban kirobbant calciopoli-botrányban; végül a 2021-es Eb-menetelés szakmai előzménye az otthonról nézett – dehogy nézett… – 2018-as olaszmentes vb volt, a népnek pedig az Európában először éppen olasz földön terjedő és súlyos áldozatokat követelő koronavírus-trauma után adott alkalmat az összekapaszkodásra.
A sorminta azonban fordítva is következetes: ahogyan az olasz futballtörténelem legszebb élményei gyötrelemből sarjadtak, a felemelő mozzanatok után majdnem mindig kiábrándító, legalábbis józanító lecke következett. Egy olaszoknál emlegetett régi mondás szerint a napfelkeltéhez szükség van az éjszakára, ám az olasz válogatott a hirtelen érkező napnyugtáról is bőven gyűjtött tapasztalatot. Mellékelt infografikánkról leolvasható, hogy amióta kétévente rendeznek nemzetközi válogatott tornákat, a tíz világbajnoki vagy Európa-bajnoki érmes helyezést legalább hét esetben egyértelmű kudarcként értékelt teljesítmény követte, négy alkalommal például ki sem jutott a csapat a következő vb-re vagy Eb-re. Noha messziről kiszámíthatatlanságnak látszik, vehetjük ezt kiszámíthatóságnak is: az olaszok sajátossága a nagy kilengés, a hagyományos ugrálás a csodás sikerek és a kínos vereségek között.
Természetesen a statisztikák egymás mellé igazítása, a sporttörténelmi előzmények keresése a legkevésbé sem érdekli azokat, akik az olasz labdarúgás mai nehézségeire igyekeznek megoldást találni. A gondokat pedig egyelőre csak súlyosbítja az ismételten elmaradó vb-szereplés. Ami az anyagiakat illeti, a botlás a Corriere della Sera számításai szerint 2018-hoz hasonlóan újfent százmillió eurós bevételkiesést jelent az országnak, ennyit költenének az emberek pluszban a vb miatt televízióra és más elektronikus eszközre, éttermekben, bárokban, sportfogadásra, kiadványra, utazásra.
A 2006-os világbajnoki győzelem óta a hatvanmilliós országban nyolcvanezerrel csappant meg az aktívan futballozók száma (az akkori 1 050 000-hoz képest), a merítési lehetőség szűkült tehát, és ez még akkor is érezhető, ha az utánpótlás-válogatottak szereplése mostanság biztató.
Az U21-es válogatott vezeti Eb-selejtezős csoportját, az U20-as válogatott a napokban nyerte meg az Elitliga 2021–2022-es kiírását, az U19-es válogatott bejutott a nyári Európa-bajnokság nyolcas mezőnyébe. A La Gazzetta dello Sport napokban közölt tematikus összeállítása sorra vette az utánpótlás-korosztályok reménységeit – buzdító üzenettel szolgálva a felnőttcsapat dicstelen szereplése után –, kiemelve Nicolo Rovellát, a Genoa 20 éves középpályását, Marco Carnesecchit, a Cremonese 21 éves kapusát, Luca Morót, a Catania 21 éves csatárát és Wilfried Gnontót, az FC Zürich 18 éves támadóját. Az Észak-Macedóniától elszenvedett vereség óta újra kiemelt figyelmet kap a fiatal tehetségek helyzete, több újság is elrettentő hivatkozásként közölte a statisztikát, amely szerint az amúgy is külföldi légiósok uralta Serie A-ban a 21 év alatti olasz válogatottaknak mindössze a játékidő négy százaléka jut, csapatonként átlagosan 0.43 kezdőjátékos képviselteti magát a korosztályos nemzeti csapatokból.
„Vállalkozói érdekek irányítanak, a klubok részéről régóta ellenállást tapasztalunk a válogatottnál – idézte Gabriele Gravinát, az Olasz Labdarúgó-szövetség elnökét a Corriere dello Sport. – Sajnálom, hogy a szemlélet miatt a játékosoknak gyakorlatilag egy napjuk volt ráhangolódni az Észak-Macedónia elleni mérkőzésre. A válogatottra az egyesületek bosszúságként tekintenek, nem pedig az egész országot képviselő közös ügyként.”
Az elöljáró kifogásolta, hogy már az első számú utánpótlás-korosztályt jelentő Primavera-bajnokságban is rendkívül magas a külföldiek száma. A fiatalokról szólva Maurizio Viscidi, a szövetség utánpótlás-válogatottjait koordináló szakember rávilágított, hogy a minőségi játékosok hiánya kiváltképp a befejező csatár és a szélső hátvéd posztján mutatkozik: „A középcsatárok azért is tűntek el, mert az elmúlt évtized a tiki-taka jegyében telt, a játék olyan szerepköröket teremtett, amelyekhez nem tartoztak hozzá a klasszikus kilenceshez kötődő erények.”
Némi zavarodottságot lehet felfedezni a futballról zajló olasz közbeszédben, ami az Eb-győzelemtől a vb-bukásig tartó szakmai-érzelmi hullámvasutazás után nem is csoda. A tisztségéhez a megpróbáltatások és bírálatok dacára ragaszkodó Roberto Mancini szövetségi kapitány mindenesetre már kijelölte az irányt az újabb csúcs felé: „Folytatom a munkát, mert élvezem, és különben is, fiatal vagyok még. Új ciklus kezdődik, szembe kell néznünk a hibáinkkal, van feladatunk bőven. Amikor elvállaltam az olasz válogatott vezetését, azt tűztem ki célul, hogy megnyerjük az Európa-bajnokságot és a világbajnokságot. Utóbbira még várni kell kicsit. Nehéz a vereséget feldolgozni, de nem csak velünk történik ilyesmi. Vannak nagy múltú futballnemzetek, amelyek hatvan éve hozzá vannak szokva a kudarchoz.”
Nyugtassuk magunkat ezzel: biztosan az angolokra gondolt.