Hol a helye Marokkónak? És kik okozták a legnagyobb meglepetéseket?

2014, HOLLANDIA

A 2014-es világbajnokság legnagyobb meglepetése a házigazda brazilok gigantikus bukása volt Németország ellen, de nem a későbbi győztes Nationalelf a torna meglepetéscsapata, hanem a végül bronzéremig jutó Hollandia. Egy idősödő generáció utoljára megrázta magát: öt egyre megverték kezdésként a címvédő spanyolokat, az elődöntőben 11-esekkel kaptak csak ki az argentinoktól, majd a bronzmérkőzésen három nullára lemosták a szétesett selecaót.

Említsük meg Costa Ricát, amely a legjobb nyolc közé jutott, és 11-esekkel kapott ki – a hollandoktól! Ne feledjük, 2010-ben spanyol–holland finálé volt, nem egy elpuskázott holland ziccerrel.

2002, SZENEGÁL

Az argentinok és a franciák a bombaerős csapatukkal a mérleg egyik oldalán, a címvédő gallokat a csoportban elkapó Szenegál a másik oldalon: a 2020-ban elhunyt Papa Bouba Diop gólja és előtte a gepárdmozgású El Hadji Diouf elfutása egy darabka futballtörténelem már. A dánokkal és az uruguayiakkal ikszelve, majd a svédeket megverve a legjobb nyolc közé jutottak, afrikai csapatok közül ennél messzebb csak Marokkó jutott, idén. Szenegál nem játszhatott elődöntőt, mert a torna másik meglepetéscsapa, a török jobbnak bizonyult.

2002, DÉL-KOREA

Íme, a hátszeles különkategória győztese! Egyben a törökök megelőzője a meglepetéscsapatok között: a japánok társrendezőként majdnem mindenről gondoskodtak, Dél-Korea mindenről is. Guus Hiddink csapatában az egy szem, perugiai An Dzsung Hvan kivételével nem voltak sztárok, de a nyolcaddöntőben az olaszok ellen Byron Moreno lett a legnagyobb taljánverő, nagyobb, mint Toldi Miklós: az ecuadori játékvezető visszavonta Damiano Tommasi szabályos gólját, jogtalanul kiállította Francesco Tottit ahelyett, hogy büntetőt adott volna az olaszoknak – és ettől varázsütésre megnőtt a bankszámlája. A következő körben a spanyolok ellen az egyiptomi játék(el)vezető, Dzsamal al-Gandur elvett két szabályos gólt Fernando Hierróéktól, és állandóan lest jelzett a támadásaiknál, a végén 11-esekkel diadalmaskodtak a hazaiak. Az elődöntőjüket a svájci Urs Meier vezette, egy góllal nyertek a németek.

1990, KAMERUN

Ugyan 1982-ben Algéria letette az afrikai futball névjegyét, a csoportkörben elverve a későbbi döntős NSZK-t, de az első igazán nagy dobást Kamerun vállalta magára (már csak azért is, mert Spanyolországban a nyugatnémetek és az osztrákok egy botrányos „összecsapáson” kigolyózták Rabah Madzseréket, egy olyan nyilvánvaló bundamérkőzésen, hogy egy spanyol lap egyenesen a bűnügyi rovatban számolt be a találkozóról). Olaszországban Kamerunnak sikerült az, ami Algériának nem. A nyitó mérkőzésen megverték a címvédő és későbbi döntős argentinokat Francois Omam-Biyik feledhetetlen találatával, Roger Milla két góljával elkapták a románokat is, majd ellazsálták a szovjetek elleni zárást – aztán a 38 éves Milla duplájával megverték a René Higuita, Andrés Escobar, Leonel Álvarez, Carlos Valderrama, Freddy Rincón ötössel kiálló Kolumbiát, de a legjobb nyolc között hosszabbítás után vereséget szenvedtek a bombaerős Angliától. Mindezt tették úgy, hogy a veterán Milla mellett legismertebb játékosaik mind kapusok voltak: Joseph-Antoine Bell, Thomas N'Kono és Jacques Songo'o, játszottak finoman, elegánsan, de ha kellett, akkor képesek voltak lerúgni futás közben a cipőt a villámléptű Claudio Caniggiáról.

1966, ÉSZAK-KOREA

A legenda szerint kihasználták, hogy az európai szem gyakorlatilag nem tud különbséget tenni két hasonló koreai arc között, a félidőben teljesen új játékosokra cserélték a csapatot – nyilván ez nem igaz, de a teljes ismeretlenség homályából érkezett az ázsiai csapat az 1966-os nagy tornára. Az európai NDK-ban edzőtáboroztak, gyakorlatilag labda nélkül, Angliában napi egy kilogramm borsót ettek meg. De sok sót elsőre a szovjetek ellen nem, de aztán ikszeltek a chileiekkel, majd egy nullára megverték az Enrico Albertosi, Giacinto Facchetti, Sandro Mazzola, Gianni Rivera négyest felmutató olaszokat, búcsúztatva őket a tornáról! Két év múlva az olaszok Európa-bajnokságot nyertek... Az észak-koreaiak saját magukat is meglepték a továbbjutással, mert már korábban megrendelték a repülőjegyeket, és a 75 fős küldöttség Liverpoolban nem kapott együtt szállodai szobát, jobb híján egy protestáns templomban tértek nyugovóra. A következő körben a végső győzelemre is esélyes portugálok ellen a szünetre 3:0-ra vezettek, de a mesternégyesig jutó Eusébio a második félidőben egymaga megfordította a mérkőzést.

1954, NSZK

Kiveséztük már, hátulról előre, oda és vissza, most nem fájdítanánk ezzel a szívünket: senki sem gondolta volna, hogy a svájci vb-t nem az Aranycsapat, a brazilok vagy az uruguayiak nyerik.

1950, EGYESÜLT ÁLLAMOK

A labdarúgás atyjai, kitalálói, elterjesztői, tótumfaktumai és legjobbjai, önjelölt istencsászárai sokáig nem ereszkedtek le a nép közé, 1950-re jött el az idő, hogy a pályán móresre tanítsák a többieket egy világbajnokság ürügyén. Legalábbis egészen addig így gondolták, amíg szembe nem kerültek a teljesen amatőr USA csapatával, és ki nem kaptak 1:0-ra. A jól ismert történet szerint a brit lapoknál azt hitték, 1:10 lett az eredmény, de ez csak városi legenda, írásos, pontosabban nyomtatott nyoma nincs (a Reuters hírét sokan nem hitték el, de volt olyan amerikai lap is, amely nem merte közölni eredményt). Az angoloknál a futballjuk első szövetségi kapitánya, Walter Winterbottom Stanley Matthewst pihentette, de Alf Ramsey-t, Billy Wrightot, Tom Finney-t és Stan Mortensent bevetette, azonban az amerikaiak győztek. A fogadóirodák egy fontra 500-at fizettek erre az esetre...

Csupa fél- és teljesen amatőr játékos, tanár, gyászhuszár, postás, mosogatófiú verte meg a futball tanítómestereit, egyetlen közös edzés után, ráadásul hárman – Joe Maca, Ed McIlvenny és a gólt szerző Joe Gaetjens – nem is voltak amerikai állampolgárok.

NDK, 1974

Ugyan utólag azzal magyarázták Nyugaton, hogy a házigazda és későbbi győztes NSZK válogatottja direkt kapott ki a keleti testvérből lett ellenségtől, hogy egy könnyebb ágon folytassa, de aki csak egy kicsit is ismeri a futballisták lelkivilágát, és legalább egy picit figyelt történelemórákon a Hidegháború c. témakörnél, tudja: aligha lehet erről szó. Korábban csak egyszer találkoztak, pontosabban az 1954-es torna selejtezőiben az NSZK megverte az akkor még a Saar-vidéki válogatott néven futó, francia fennhatóság alatt álló „államot”. A névleg amatőr keletnémetek Jürgen Sparwasser góljával nyertek, a mérkőzés körülményeiről elég legyen annyit mondani, hogy a müncheni olimpia terroreseményei miatt a jegyek magukban foglalták a biztosítást is... Az NDK csoportelsőként jutott tovább, a holland, brazil, argentin trió mellé került a következő csoportban. A harmadik helyen végzett két szoros vereséggel és az argentinok elleni döntetlennel – a nyugatnémeteknek a lengyel, svéd, jugoszláv hármas jutott.

1938, KUBA

Kuba két értelemben véve is a torna meglepetéscsapata volt: az argentinok nem kapták meg a rendezés jogát, ezért megsértődtek, bojkottra szólították fel az amerikai csapatokat, akik hallgattak is a szóra, ilyen-olyan okok és sértődések miatt. Kivéve természetesen Brazíliát és... az 1902 óta független Kubát. Az amatőr Kuba a rutinos profikkal felálló, Barátky Gyula, Braun-Bogdán Kálmán, Bodola Gyula, Dobay István, Kovács Miklós, Nagy Miklós, Raffinsky László és Prassler Gyula nevével fémjelzett Románia (...) válogatottjával találkozott, és elsőre 3:3-ra végzett vele, óriási meglepetésre. Az pedig maga a csoda, hogy a megismételt mérkőzést 2:1-re Kuba nyerte! Mesterük, José Tapia ugyanazt a kezdőt tervezte a két mérkőzésre, a második meccs előtt váratlanul felmentést kért kapusa, Benito Carvajales, aki egyébként 6-os mezszámmal szerepelt, ugyanis a védés helyett... inkább közvetítette a találkozót a kubai rádiónak! A következő körre visszatért, de megbánta, mert a svédek nyolc gólt vágtak neki.

1982, ÉSZAK-ÍRORSZÁG

Ma már szinte csak arra emlékeznek a futball szerelmesei, hogy az északíreknél 17 évesen és 42 naposan mutatkozott be a vébén a Manchester United csodagyereke, Norman Whiteside, de remek csapatban játszhatott. Az Arsenal veterán kapusa, Pat Jennings mellett Martin és John O'Neill, Noel Brotherston, Chris Nicholl, Sammy McIlroy és Gerry Armstrong is az angol első ligában játszott, sokszor főszerepet. Billy Bingham legényei ikszeltek a jugoszlávokkal és a hondurasiakkal, aztán óriási meglepetésre a tottenhames, később a Mallorcához igazoló Gerry Armstrong góljával megverték a házigazda spanyolokat, és a csoport élén végeztek! Az akkor létező következő csoportkörben Billy Hamilton nagy meccsén ikszeltek a nagyon erős osztrákokkal, így ki-ki meccset vívhattak a franciákkal, azonban Michel Platiniék már nagy falatnak bizonyultak.

Whiteside 26 évesen visszavonult, a térdét 13-szor operálták.

1982, OLASZORSZÁG – 1950, URUGUAY

Őszintén, mennyi volt az esélye annak, hogy az ezer sebből vérző, éppen egy óriási bundabotrány terheit és terheltjeit nyögő, mindenki által leírt olasz válogatott a pocsék rajt után (döntetlen Peru, Lengyelország és Kamerun ellen, de óriási szerencsével így is továbbjutottak) megrázza magát, és elkezdi szórni a gólokat az első mérkőzéseken csak szenvedő, a vb előtti két évben eltiltása miatt három bajnokin játszó Paulo Rossi? A középdöntős csoportban megverték az argentinokat és a vb-k egyik legjobb mérkőzésén a vb-k egyik legjobb csapatát, a brazilokat, az elődöntőben Rossi-duplával nyertek a lengyelek ellen, az NSZK elleni döntőben a pocsék kezdés (kihagyott büntető nulla nullánál) ellenére magabiztosan nyertek. Hősként tértek haza, és majdnem a börtönben végezték, ugyanis kihasználva, hogy a köztársasági elnök, Sandro Pertini különgépén utaztak, becsempésztek Olaszországba 350 ezer dollárt, amit az egyik szponzortól kaptak, még Spanyolországban. Az olasz parlament a csapat segítségére sietett, hamarjában módosítottak egy törvényt: a játékosok megúszták.

Legalább ekkora meglepetés volt, hogy 1950-ben nem Brazília, hanem Uruguay lett a világbajnok, erről bővebben ITT olvashatnak!