Már egy évtizede visszavonult, népszerűsége azonban csöppet sem kopott meg. Ancsin János épp olyan ikonja mifelénk a hokinak, mint mondjuk Albert Flórián a futballnak, Dávid Kornél a kosárlabdának vagy Sterbinszky Amália a női kézilabdának. A pályafutása során 94 világbajnoki meccsen 54 gólt és 57 gólpasszt jegyző nyolcszoros magyar bajnokot könnyű megtalálni, hiszen egész napját az újpesti jégpályán tölti. Negyedórára leültetni azonban már-már művészet, mert folyvást akad valami tennivalója.
Ancsin Jánosnak három hónapja nem volt szabadnapja
Fotó: Török Attila (NS-archív)
Ancsin Jánosnak három hónapja nem volt szabadnapja
Ancsin Jánosnak három hónapja nem volt szabadnapja
Fotó: Török Attila (NS-archív)
Ancsin Jánosnak három hónapja nem volt szabadnapja
Legnagyobb sikerei játékosként: 2x C-csoportos vb-1. (1983, 1998), 8x bajnok (1982, 1983, 1985, 1986, 1987, 1988, 1996, 1998), gólkirály (1997), 3x a legtechnikásabb játékos (1991, 1995, 1996), a legjobb csatár (1998)
Klubja vezetőedzőként: UTE (2002–2004, 2006–2007)
– Hogyan szólíthatom? – Ha a titulusaimra kíváncsi, sorolom őket – mondta a 46 éves csatárlegenda. – Nos: az UTE jégkorongszakosztályának szakmai igazgatója, a hoki kft.-nek ügyvezetője vagyok. Beválasztottak a klub elnökségébe, edzőként irányítom az ifi- meg a serdülőcsapatot, felügyelem a teljes utánpótlást, illetve a Sport televízió szakkommentátorként foglalkoztat. A legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy a szurkolók, a hokiban élők számára megmaradtam „az Ancsin Janinak”.
– Ha ennyi feladata van, hány órából áll egy napja? – Hétköznaponként délelőtt tíztől este nyolc-kilenc óráig a Megyeri úton vagyok, a hétvégéken pedig jönnek a csapataim mérkőzései.
– Így már világos, miért nyúzott az arca. – Nem panaszként mondom, de nagyjából három hónapja nem volt szabadnapom. A jégidő szétosztásától kezdve a buszrendelésen át a biztonsági ügyek intézéséig lényegében az összes teendő hozzám tartozik.
– Muszáj mindent magára vállalnia? – Ha hasonló anyagi lehetőségeink lennének, mint a szomszéd épületben a futballistáknak, mi is stábnyi munkatárssal intéznénk a szakosztály ügyeit. Ez így lenne normális, csak hát ennyi pénzünk nincs. S mivel én egész nap itt vagyok a pályán, rám maradtak a szervezési, irányítási, adminisztrációs teendők.
– Lehetne edző is... – Ahogy már említettem, dolgozom az ifikkel és a serdülőkkel.
– Tudja, hogy a felnőttekre gondoltam. – Ültem az első csapat kispadján éppen eleget. Három évadon át voltam vezetőedző, két idényen keresztül meg Eduard Giblak segítője. Mozgalmas időszaknak számított ez az UTE életében, hiszen 2004-re felépült a fedett jégcsarnok, ami új fejezetet nyitott az újpesti hoki történetében.
– Belefáradt az edzősködésbe? – A sportvezetői és a tréneri szerepkör betöltése mellett és ellen is szólnak érvek. Jelenleg hasznosabbnak érzem, ha vezetőként dolgozom. Ez azonban nem zárja ki, hogy egyszer majd megint felnőttekkel foglalkozzak.
– A klubnál vagy a válogatottnál? – A nemzeti együttesnél már voltam pályaedző. Szövetségi kapitányi posztban nem gondolkodom. Ahogy említettem, a magyar hokinak és nekem is az a jobb most, ha sportvezetőként tevékenykedek.
– S miért ne lehetne afféle nagykövete a magyar jégkorongnak? Mondjuk ahogy Wayne Gretzky szerepet vállalt csapatvezetőként a kanadai együttes mellett a 2002-es téli olimpia idején. – Megtisztelő a felvetés, de azért Gretzky mégiscsak négyszeres Stanley-kupa-győztes. Büszke vagyok rá, hogy a hokis berkekben itthon és a környező országok egy részében a mai napig sokan emlékeznek rám, ám magyar jégkorongozóként nem lehetett világhírre szert tenni; már a németeknek sem mond semmit a nevem, hogy a tengerentúlról ne is beszéljünk. Ha kimennék a svájci világbajnokságra a magyar delegációval, annak aligha lenne sportdiplomáciai hozadéka.
– Mikor hokizott legutóbb? – Karácsony előtt egy szülők–gyerekek meccsen, itt Újpesten. Ezen kívül összesen két olyan alkalom volt az 1998-as visszavonulásom óta, amikor mérkőzésen fogtam botot a kezembe: két éve a gyergyószentmiklósi Székelyföld–Magyar ligaválogatott találkozón, illetve egyszer egy öregfiúk-szilveszteren.
– Vagyis már nem csinálja, csak magyarázza? – Valahogy úgy. Büszke vagyok rá, hogy a Sport televízió felkért az egyik szakkommentátorának. Nem voltam benne biztos, hogy nekem való szerep, de könnyen megbarátkoztam a kamerákkal. Örülök, hogy – ha szakértőként is, de – részese lehettem a szapporói ünneplésnek.
– Ha már feladta a magas labdát: mit tippel a svájci világbajnokságra? – Nagyon drukkolok a srácok sikeréért, ugyanakkor aggodalom is van bennem. Jól emlékszem az 1983-as C-csoportos világbajnokságra, amikor telt ház ünnepelte a régi BS-ben a feljutásunkat. Akkor is hokilázban égett az ország, a sikert követően az illetékesek fűt-fát ígértek a sportágnak, ám a nagy fogadkozásokból nem lett semmi. Majdnem egy évtized elveszett, mire elindult a fedett pályák építése.
– Vagyis megint a mennyországból a pokolba juthat a magyar jégkorongozás? – Félreértés ne essék: hiszek a csapatban, hiszek a játékosokban. De látni kell, hogy a fantasztikus szapporói diadal ellenére sem tapossák egymás sarkát az újabb s újabb szponzorok. És szakmailag is vannak foghíjas korosztályaink, amit jelez az U20-as válogatott kiesése a divízió 1-es osztályból. Márpedig a Palkovics Krisztián, Ocskay Gábor, Ladányi Balázs fémjelezte garnitúra sem maradhat örökre a jégen, s nagy kérdés, kik léphetnek e remek hokisok örökébe…
A TELJES INTERJÚT A NEMZETI SPORT PÉNTEKI SZÁMÁBAN OLVASHATJA!
