Jégkorong: A taoért cserébe jogosak az elvárások – id. Kovács Csaba

– Eltelt háromnegyedév a visszatérése óta, ám 2016-ban miért távozott egyáltalán a Magyar Jégkorongszövetségből, amelynek hosszú ideig szakmai alelnöke, utolsó évében pedig elnöke volt?
– Elég sokat eltöltöttem a magyar jégkorongban, csak a szövetségben tizenhárom-tizennégy évet különböző társadalmi munkában végzett pozíciókban, ezért úgy véltem, abbahagyom az egészet. Az utolsó évemre úgy lettem elnök, hogy 2015-ben Németh Miklós lemondott, és azt éreztem, az elnökségnek kutya kötelessége továbbvinnie az ügyeket, és közben találnia olyan személyt, aki megfelelő támogatottságot képes szerezni a sportágnak. Elnöknek is marasztaltak, és nem is attól tartottam, hogy ne tudnék elvezetni akkora szervezetet, mint a szövetség – a civil életben nagyobb céget vezetek –, de a politikai kapcsolataim nincsenek meg. Nem arról volt szó, hogy kifúrtak volna, sőt, az új főnökség is marasztalt, viszont a koromnál fogva is azt gondoltam, át kell adnom a terepet a fiataloknak.

– A következő három évben műkedvelőként nézte a jégkorongunkat, ott volt a világbajnokságokon – majd hirtelen visszahívták?
– Korábban is ott voltam minden vb-n a saját pénzemből, mert egyszerűen szeretem a sportágat, az A-csoportokon is jelen vagyok. De ezzel járt, hogy külsősként és függetlenként mindig kritikus hangot ütöttem meg. Azzal kell többet foglalkozni, ahol probléma van, ami jó, az természetes. Azt hittem, ez a kritikus hozzáállásom sokaknak nem tetszik, úgyhogy csodálkoztam, hogy megkerestek, főleg, hogy idén tisztújítás is lesz.

Banham és Sarauer nélkül nem lett volna feljutás

– Mi a konkrét pozíciója?
– A szakmai bizottságot vezetem társadalmi munkában. A szövetség elnöke, Such György szakmai alelnöknek is hívott, ám ezt több okból sem vállaltam – egyébként korábban szakmai alelnökként is én vezettem a szakmai bizottságot. Most annyit kértem, hogy legyen minden területnek felelőse, hogy szisztematikusak legyünk. A nagy értekezleteket nem szeretem, mert szétfolynak és sokáig tartanak, ugyanakkor hozzáértők kellenek, hogy igenis tudjak kihez fordulni. Ez tanácsadó testület, a döntéseket továbbra is az elnökség hozza.

– Miként haladnak a munkával?
– Döcögősen. Amit koncepcionálisan elképzeltem, az a következő. A tao a tömeg- és utánpótlássportra van kitalálva, ugyanakkor a magyar jégkorong megítélése – de ha már itt tartunk, más sportágaké is – az élcsapatai szereplésének a függvénye: a szurkoló, szponzor, sportvezetés aszerint minősít, miként szerepelnek a válogatottjaink és topklubjaink. Korábban elindult a mentoredző-program, és az ötlet szuperjó, ám csak a kisebb csapatok fejlesztését szolgálja, hiányolom az elitképzést, ami pedig az élcsapatainkat segítené. Mindig szóba kerül a hőn áhított A-csoport, és a kiemelt látványsportágak közé kerülésünk is annak köszönhető, hogy Szapporóban feljutottunk, amit Krakkóban megismételtünk. A következő pont, hogy mi legyen a légióscsapatainkkal, a saját bajnokságunkkal és az itt játszó külföldiekkel? Mindenki hivatkozik Szapporóra, viszont a helyzet megváltozott: akkor tizenkét volános volt a válogatott keretben, mára azonban a Fehérvárban is lecsökkent a magyarok száma. Az EBEL-ben, a Tipsport Ligában is hasonlóan gondolkodnak, mint én, mindenhol szűkítik a légiósok számát, ugyanakkor bővítik a hazai fiatalok terét, úgyhogy nekünk is a sajátjainknak kell teret nyitnunk – a néző is jobban szeret drukkolni egy hazai srácnak, akit ismer a szomszédból. A nemzetközi mezőnyön is látszik, hogy egyre fiatalabb klasszisok tűnnek fel, örülnék, ha nálunk is így lehetne, főleg, mert olyat még nem láttam, hogy valaki a kispadon ülve tanult meg jégkorongozni… El kell találni a korlátozás mértékét, hogy ne csökkenjen a színvonal, ne érdemtelenül kerüljenek be a magyar fiatalok, olyan utánpótlás képzés kell, hogy a nemzetközi szinten is meghatározó játékosokat neveljünk.

– Hogyan kéne csinálnunk?
– A svájci példa a vesszőparipám, ahol kevés a légiós, ugyanakkor olyan minőségűek, hogy húzzák a színvonalat felfelé. E témakörben meg kell felelni az Európai Unió munkajogi követelményeinek is, és az is biztos, hogy 2015-ben Frank Banham és Andrew Sarauer nélkül nincs feljutás, viszont olyanokat nem kéne honosítanunk, akikkel egyenrangú játékosunk nekünk is van. Idetartozik, hogy kevés olyan magyart látok, akik a légiósklubjainkban fontos pozícióban játszanak és sokat: ezek alatt az első sorokat, emberelőnyt és -hátrányt értek. A DVTK-ban, a MAC-ban és a Fehérvárban is kevesen vannak, viszont akkor miként várjuk el, hogy a válogatottban képesek legyenek a vezérszerepre és klasszisteljesítményre?

Sok a fővárosi klub, nem elég a pálya

– Nehezebb az előrelépés manapság, mint a kilencvenes-kétezres évek fordulóján?
– Igen, mert a semmiből közepes szintre eljutni könnyebb és látványosabb, mint onnan még feljebb lépni. Amikor újrakezdtem a munkát a szövetségben, elmondtam, hogy aki tavaly Kazahsztán előtt azt kommunikálta, hogy mi feljuthatunk, az nem volt realista: Szlovéniát tétmérkőzésen sosem vertük meg, Fehéroroszországot egyszer, már ezek alapján valószerűtlennek tűnt, hogy beférjünk az első kettőbe... Ám tudomásul kell venni, hogy amennyi pénz befolyik a sportágba a tao révén is, azért cserébe az adófizetőktől jogos elvárás, hogy teljesítsünk is.

– Viszont a játékos- és pálya-, illetve a szakemberszám növekedése sebességében és intenzitásában is különbözik, nem lehet, hogy idővel maguktól összeérnek az optimális szinten?
– Mára nyolcezer játékos van a rendszerben, és a mennyiséghez kell igazítanunk a minőséget. A legfontosabb a pályahelyzet, mert ha az nincs, nem lehet nevelni. Mindenkinek tudnia kell, hogy a jégpályának megvannak a korlátai, nem lehet rávinni ezer gyereket, ezért drága a jégidő, be kell osztani a napot. Muszáj tehát minél több fedett szabványméretű pályát létesítenünk, mert Szlovéniát leszámítva az összes versenytársunk többel rendelkezik. Nem használtuk ki maximálisan a taót, mert a bajnokcsapatunknak, a Fradinak például jelenleg sincs saját csarnoka, és Pesterzsébeten méltatlan körülmények között kell játszania. Ugyanígy a MAC is csak bérletes a Tüskecsarnokban, a Kisstadion és a Millenáris szét fog esni. Túlzott a fővárosi jelenlét: a lokálpatriotizmus jó dolog, ez látszik Fehérváron, Miskolcon, Debrecenben és Újvárosban is, ám Budapesten van a Fradi, az Újpest, a Vasas, a MAC és a KMH: a nézőszámokon is látszik, hogy ez túl sok. És akkor a harmadik pont: igen, megnövekedtek a lehetőségek, és nyíltak pályák, de nem jöttek vele az edzők. Megint csak Svájc: odahoztak egy rakás top szakembert, leszívták a tudásukat, nekünk is ezt kell tennünk a külföldi szakemberekkel, és utána egyre több jó magyar edzőre lesz szükségünk.

– A kétezres évek közepe óta az észak-amerikai stílust követtük, a legutóbbi feljutáskor pedig az összes férfiválogatottunkat kanadai tréner, Rich Chernomaz és Glen Williamson edzette. Ezek után a finn Jarmo Tolvanen lett a felnőtt szövetségi kapitányunk és svéd Jim Brithén az utánpótlás fejlesztési igazgatója. Ez három különböző iskola három éven belül – jó ez így?
– Át kell gondolni… A divízió 1/A-ban nagyon közel vannak egymáshoz a csapatok, apró részleteken múlik a siker. Minden nagy hokinemzettől van mit tanulnunk, a jégkorong is globalizálódik, mindenkinek van stílusa, a legfontosabb, hogy a külföldi szakember jól integrálódjon, minél több időt töltsön a pályáinkon. Annak ellenére, hogy Vas Márton sikeresen vezette a junior válogatottat, megfontolnám, hogy a mindenkori szövetségi kapitány legyen a junior csapat kapitánya is, hiszen utóbbiak vb-je úgyis decemberben van, nem ütközik a nagyokéval, és habár Stipsicz Bence, Galló Vilmos és Garát Zsombor tehetsége mindenképpen utat tört volna, feltétlenül segítette a felnőttekhez beépülésüket, hogy a juniorban is Chernomaz volt a kapitányuk. Át kell gondolnunk, jó-e a jelenlegi helyzet, és ha nem, merre induljunk tovább. Magyar edzők is bontogatják a szárnyaikat, például Majoross Gergely...

– …akinek a szövetségi kapitányi esélyeit több évvel visszavetette a tavalyi világbajnokság, amelyen be kellett ugrania a beteg Tolvanen helyett, és ötödikek lettünk.
– Már akkor mondtam neki, hogy muszáj elvállalnia, de jól nem jöhet ki belőle, mert ha feljutunk, mindenki azt mondja, Tolvanen munkájának gyümölcsét aratta le, ha sikertelenek leszünk, az viszont az ő sara. Pedig igenis példamutató, ahogy a MAC-nál dolgozik – és ugyanígy jó edző lehet , Fodor Szabolcsból, Ladányi Balázsból, Svasznek Bencéből, Kiss Dávidból és még több kortársukból. Az más kérdés, hogy vannak elkényeztetettek is, és például egy fővárosi nem akar lemenni, mondjuk, Zalaegerszegre. Remélem, a keresleti piac hamarosan átfordul kínálatiba.

– Milyen hirtelen változásokat hozott a koronavírus-járvány, a klubok igényelték a szövetség, a szakmai bizottság segítségét?
– A szövetség kereste meg a klubokat, hogy felmérje, ők miként látják a helyzetet. Sajnos egyelőre senki sem tudja megmondani, miként alakulnak a szabad mozgást érintő korlátozások, majd az anyagi vonzatok, így lehetetlen tervezni a bajnokságok életét is. A járvány a jelen naptári évet talán kevéssé érinti, hiszen például a tao-összegek ki vannak osztva. Újságcikk-szinten olvastam már a bankadó-kedvezmény lehetőségéről is, ami segíthet a látvány-csapatsportoknak, de az ördög a részletekben rejlik... Bizonytalanság van egyelőre.

– Miközben élő sport gyakorlatilag nincs, az egyeztetésekre több az idő, és ezek elvégezhetőek digitálisan is: így ki tudják használni az időt?
– Természetesen, hiszen az elektronikus kommunikációra megvan a lehetőség, élünk is vele. Több csatornán is folyik a tervezés – de az élet mindent felülírhat... Életben kell tartani a sportágat, ami alatt azt értem most, hogy mindenhol dolgoznak és működtetik például az online oktatást és -edzést. A mindenkori ellenőrzés és javítás nyilván nehézkes, viszont muszáj dolgozni, hogy majd ne a nulláról kezdjük újra.

Új általános igazgató, új szövetségi kapitány?

– Február 25-én Vas Márton lett a szövetség általános igazgatója, ami új pozíció. Részt vett a kiválasztási folyamatban, és ha igen, miként?
– Kismillió intéznivaló akad a válogatottaknál, ezért szükség van általános igazgatóra, aki például jó kapcsolatrendszert épít a külföldi szövetségekkel, az edzőkkel, összeállítja és menedzseli a válogatottak programját, és segíti a hazai munkát. Mindehhez területi ismeret is szükséges, ezért a szakmai bizottság hazai szakember kinevezését javasolta.

– Akárhogyan ért véget a szezon, a szövetségi kapitányaink szerződései lejárnak: mi a véleménye például Jarmo Tolvanenről, akinek úgy telt ki a hároméves ideje, hogy a második vb-n nem tudott ott lenni, a harmadik pedig elmaradt?
– Jarmónak valóban lejár a szerződése, el kell kezdenünk gondolkodni a pozícióról – hiszen augusztus végén férfi olimpiai selejtező lesz –: ebben Vas Marcinak, az újonnan kinevezett általános igazgatónak kiemelkedő szerepe lesz.