Jégkorong: ki itt a főnök? – ezen nem volt vita a Németh ikrek között!

– A fotózás témáját a Kém, aki dobott engem című film inspirálta. A történet szerint Audrey és Morgan a legjobb barátnők, akik mindenben – még egy nem épp veszélytelen hajszában is – számíthatnak egymásra. Ikertestvérként tudnak azonosulni a két karakterrel?
Anikó: Kívülről sokszor úgy látszik, hogy sokat veszekszünk, de a pályán ölni tudnánk egymásért, ahogy az életben is mindig kiállnánk egymásért. Ezért azt gondolom, hogy igen. Ha valakinek van egy ikertestvére, ő egyben a barátja is, mert előbb oszt meg vele mindent, mint egy olyan baráttal, akit mondjuk tízévesen ismer meg.
Bernadett: Az ikertestvérség teljesen más, mint egy barátság vagy ha egy idősebb testvéred van. Természetesebb, s több, mint egy barátság. Bármit csinálsz, ő akkor is ott van, még akkor is, ha megbántod vagy kevesebbet foglalkozol vele. Ráadásul ránk ez hatványozottan igaz, hiszen egy oviba, egy suliba jártunk, mindig egy klubban voltunk – leszámítva egy évet, amikor Svédországban külön játszottunk.

– Ha már ezt említette, hogyan viselték a szétválást?
A.: Én viseltem nehezebben. Nem volt olyan este, hogy ne küldtem volna Berninek tíz emojit, hogy jó éjszakát kívánjak.
B.: Nekem meg még nem volt meg az apartmanom, és az egyik csapattársamnál laktam, egy kis szobában, és egész éjjel rezgett a telefonom. Hívogatott éjfélkor, nem tudtam beszélni, ki kellett mennem a mosdóba. Azt hallottam, hogy Ancsa bőg a telefonban, de nem is ő hívott, hanem az egyik barátnője, hogy hívjam vissza. Nem is emlékszem, hogy visszahívtam-e, de legalább egy hétig ez ment. Kicsit nehezebben viselte, mint én, de lehet, hogy nekem azért volt könnyebb, mert annyi új inger ért kint külföldön, annyi elintéznivaló volt, hogy azzal kellett foglalkoznom.

– Azt ki döntötte el, hogy mindketten jégkorongoznak?
A.: Nem volt ilyen döntés, ugyanis más sportágat nem próbáltunk ki. Amikor elkezdtünk iskolába járni, hoztak egy szórólapot, hogy minden héten egyszer elviszik az osztályt korizni. De ezért sokat kellett volna fizetni, ezért apa azt mondta, inkább elvisz minket az egyik hétvégén közönségkorcsolyázni. Előtte sosem voltunk még jégen, de nem estünk-keltünk, nem csúszott szét a lábunk, felmentünk, aztán csak élveztük. Odajött hozzánk egy edző, Gágyor Péter bácsi, hogy nagyon kevés a női jégkorongos, és nem akarjuk-e kipróbálni.
B.: Apa megkérdezte az autóban, hogy lenne-e kedvünk, mi meg mondtuk, hogy igen, jöjjünk. Anya mondta, hogy ne, de mi erősködtünk, a következő héten lejöttünk az edzésre, és onnantól rendszeresen jártunk.

– Nem bánják, hogy más sportágat nem próbáltak ki?
A.: Ha azt nézzük, hogy a mai világban mennyit fizetnek egy női jégkorongozónak, és azt összehasonlítjuk az úszók, a kézilabdázók vagy akár a női focisták keresetével, akkor néha elgondolkodom, mi lett volna, ha olyan sportágat választok, amelyben nagyobb az anyagi támogatás. De csakis emiatt van bennem az a kérdés, hogy miért nem próbáltam ki mást.
B.: Egyetértek, én is csak azon szoktam gondolkodni, hogy ennyi belefektetett munkával, ennyi edzéssel az imént felsorolt sportágakban is el tudnék jutni hasonló szintre, mint a jégkorongban, és biztosan többet keresnék.

– És ha onnan nézzük, hogy amikor önök elkezdtek jégkorongozni, még ennyi lehetőség sem volt a női jégkorongban?
A.: Persze, ez igaz. De nézzük abból a szempontból, hogy az olimpiára készülünk, majdnem mindennap van másfél óra száraz, illetve másfél óra jeges edzésünk, és ez elég kemény meló. Ha meg dolgoznánk, akkor nem tudnánk százszázalékosan a jégkorongra koncentrálni, és elérni azt a célt, hogy kijussunk az olimpiára.

– Volt egyébként B-terv arra, hogy mivel keresik a kenyerüket, ha nem tudnak megélni a jégkorongból?
A.: Érettségi után jelentkeztem a Testnevelési Egyetem edzői szakára, fel is vettek, csak aztán nem kezdtem el, mert akkor mentünk ki Svédországba. Igazából sosem gondolkoztam A- vagy B-tervben. Amit tudok, hogy ha egyszer befejezem a jégkorongot, akkor sem szeretnék elszakadni a sportágtól. A személyiedző-képzést szeretnénk mindketten elvégezni, de az egyelőre összeegyezhetetlen az időbeosztásunkkal.
B.: Minden negyedévben lefutom azt a kört, hogy utánakérdezek, mikor vannak az oktatási hétvégék – de eddig sosem jött úgy ki, hogy teljesíteni tudjam a feltételeket.
A.: Talán majd a nyáron összejön, miután áprilisban lemegy az A-csoportos vébé, így viszonylag szabadabbak lesznek a következő hónapok.

KI ITT A FŐNÖK? – EZEN NEM VOLT VITA A LÁNYOK KÖZÖTT!

– Korábban arról beszéltek, hogy mindketten külföldön szeretnének játszani. Ebből egy idény valósult meg Svédországban. Miért nem lett több?
A.: Voltam kint még az érettségi előtt néhány hónapot Kanadában is, aztán tényleg azt terveztük, hogy a középiskola befejezése után külföldön folytatjuk a jégkorongot, akkor mentünk ki Svédországba. Úgy volt, hogy ebből több idény lesz, meg is beszéltem a Karlskronánál, hogy maradok, sőt, Berni is jön a csapathoz. Közben nekünk világbajnokságunk volt, és nem írtuk alá idejében a szerződést, ugyanakkor szóban megállapodtunk. Ők viszont a vébé alatt szereztek egy kanadai kapust, és közölték, hogy két külföldi kapusra nincs keretük. Berni amúgy tudott volna menni hozzájuk...
B.: Egyrészt én az előző idényben magasabb ligában játszottam, másrészt, akkor kezdtek el itthon fizetni a női játékosoknak. Kint csak a lakást fizették volna, kellett volna dolgozni, itt meg mondták, hogy ha nem is annyit, amennyit most keresünk, de kapunk fizetést azért, hogy hokizunk.
A.: Nyilván felcsillan az ember szeme, amikor életében először kap fizetést női hokiért...
B.: Lehet az a munkám, hogy hokizok? Igen! Hol írjam alá?
A.: Ha tovább kerestünk volna, el tudtunk volna menni másik csapathoz, de huszonegy évesek voltunk, és akkor mondták először, hogy kapunk fizetést. Nem kellett dolgozni, és azt csinálhattuk, amit szeretünk – még ha nem is volt ez olyan magas összeg, amiből például ma meg lehetne élni.

– Anikó, hogyan lett önből kapus?
A.: Elmentünk egy edzőtáborba szupermini korosztályban, egyetlen kapus sem volt, ezért megkérdezték, nem akar-e valaki beállni a kapuba. Én meg jelentkeztem, pedig akkor még azt sem tudtam, hogy milyen egy kapusfelszerelés. Meg is találtam egy képet, amelyen állok a kapuban játékosfelszerelésben, kapusütővel, és még a kapuvasat sem értem fel. Aztán kaptam kapuscuccot, és ott ragadtam.

– Megvan Anikóban a kapusokra jellemző flúgosság?
B.: Abszolút megvan, hosszú listát lehetne erről írni.
A.: Sokan mondják, hogy kapuscuccban sem merne odaállni a korong elé, mert biztos nagyon fáj. Lehet, emiatt is mondják, hogy a kapusok flúgosok, mert azért nagyot tud ütni.

– Bernadett, ezek után egyértelmű volt, hogy hátvédként védi majdaz Anikó előtti területet? Sosem szeretett volna inkább csatár lenni, aki lövi a gólokat?
B.: Nem tudom, hogy keveredtem oda...
A.: Az egyik edző betett hátvédnek, és ott ragadtál.
B.: Valamikor előkészítőben kezdtem el hátvédet játszani, s legfeljebb valami mókás karácsonyi hokin voltam csatár, éles meccsen, tornákon soha. De nekem nagyon megfelel hátul, jól is érzem magam, viszonylag jól is megy, azt mondják. Nem is tudnék csatárt játszani, illetve megszoknám, megtanulnám, de nem érezném magam komfortosan azon a poszton.

– Egy 2013-as interjúban „szörnybekként” jellemezték. Mit jelent ez pontosan?
B.: Régen nagyon sokat voltam kiállítva, sokat ütköztem – hiszen akkoriban a fiúkkal játszottunk, és ott volt test a test elleni játék bőven. Hogy emiatt ragadt ez rám vagy a habitusom miatt, mert túlságosan forrófejű voltam, nem is tudom. Az utóbbi két-három évben már nincs is annyi kiállításom, s ez maradjon is így. Gömöri Csaba, a korábbi szövetségi kapitány ragasztotta ezt a nevet rám, de tényleg nem emlékszem már, hogy miért. De már nem mondja senki. Viszont a mentalitásom ugyanaz maradt, és ezt Pat Cortina és másodedzője, Delaney Collins is szereti bennem a válogatottnál. Agresszívnak kell lenni, nem szabad, hogy átgázoljanak rajtunk, főleg az A-csoportban, mert itt aztán szabályos keretek között, de darálnak.

– Ha már említette az A-csoportot, beszéljünk az idei világbajnokságról. Azt gondolom, igazi érzelmi hullámvasútként élhették meg.
A.: Igen, így volt. A vébé előtt mindkét edzőmeccsünkön kikaptunk a németektől, és Dániában sem kezdtünk jól ellenük, de végül 4–2-re nyertünk. A csehektől kikaptunk, de róluk tudtuk, hogy jobbak, voltak már olimpián, s végül vb-bronzérmesként végeztek. Aztán következett a dán meccs, amelynek a kilencvennyolc százalékát végigtámadtuk, rengeteget lőttünk kapura, de az Isten se úgy akarta, hogy sikerüljön egy gót szerezni. Az 1–0-s vereség után sokakat a padlóról kellett összekaparni.
B.: – Egyszerűen nem tudtuk hová tenni, hogy mi történt, hogy történhetett ez meg, és most mi lesz.

– Önök is padlóra kerültek a dán meccs után?
A.: Nem azt mondom, hogy nem éreztem rosszul magam, de én voltam az egyik, aki azt mondta az öltözőben, hogy este nyolcig van ideje mindenkinek szomorkodni, kisírni magát, aztán szedjük össze magunkat, mert másnap mérkőzés van a svédek ellen.
B.: Én nem mondanám, hogy szomorú voltam, hanem annyira dühös, hogy azt nem is hiszem el. Úgy éreztem, ilyen nincs a világon.
A.: Ha nem kapok egy gólt, akkor nulla nulla, de szerintem szétlövéssel is kikaptunk volna, mert nekünk egyszerűen semmi sem ment be. A svédek ellen aztán nagyon jól játszottunk, oda-vissza hoki volt, pontot szereztünk. Bár kikaptunk szétlövéssel, mindenki nagyon boldog volt, mert azzal az egy ponttal meglett a bennmaradás.
B.: Nem nyertünk, mégis azt éreztük, hogy jól teljesítettünk, mindenki száz százalékot nyújtott, a szívét-lelkét kitette a jégre, és ez meghozta azt az egy pontot, ami a bennmaradáshoz kellett.

– Ha ennyi hullámvasutazás nem lett volna elég, a német–dán meccs alatt – bár már csak nézőként – felültek egy újabb körre.
B.: Úristen, az nagyon durva volt!
A.: Felültünk a kijelölt helyre a lelátóra, néztük a meccset, mit látunk az első harmadban? A dánok végig támadnak, a németeken volt összesen két-három lövésük. Jó, mondom, ennek akkor vége. A dánok meg is szerezték a vezetést, mi meg bementünk az edzőpályára, amely mellett az öltözőnk volt. Pakoljunk, menjünk haza.
B.: Én a második harmad után mentem be oda. Elkezdődött a harmadik harmad, mondom, már nem megyek fel. Kérdeztem, hogy mikor indul a busz, mikor pakolunk be, arról beszélgettünk, hogyan megyünk haza. Közben azért néztem a jegyzőkönyvet, az ötvenötödik percben egyenlítettek a németek, akkor ültem vissza a lelátóra. És akkor indultak be az események. Nem akartuk elhinni, ami történt.

– Csak a rend kedvéért: a németek egy másodperccel a dudaszó előtt szerezték meg a győztest gólt, amely a magyar válogatott negyeddöntőbe jutását eredményezte. Hogyan élték meg ezt a hihetetlen pillanatot?
B.: Megkönnyeztem. Néztem, hogy ez bement, tényleg alig hittem el.
A.: Nekem is könnyes volt a szemem. Amúgy megnézték videón a gólt, nem volt-e időn túl, de én száz százalékig biztos voltam benne, hogy érvényes. Nem is néztem az eredményjelzőt, csak hogy a német játékos lendít, lő és mozdul a háló. Utána szólalt meg a dudaszó.
B.: Onnan már „happy ending” volt.