Pedig már felnőttek – Őri B. Péter publicisztikája

Olvasom kedvenc sportnapilapomban a magyar jégkorong-válogatott szövetségi kapitányával, Kevin Constantine-nal csaknem egy hete megjelent interjút, amelyben az amerikai szakember a finnországi elit-világbajnokságon együttese szerepléséről többek között azt mondta: „...nagyon is versenyképes volt a csapat, felnőttünk a feladathoz.” Az eredmény ismert, ezúttal sem sikerült bent maradni a legjobbak között, bár igaz, nagyon kevés hiányzott a hőn áhított álom megvalósulásához. Az együttes hosszabbításban 3–2-re legyőzte a franciákat, 3–1-re veszített a dánok ellen, viszont nagy zakót kapott az Egyesült Államoktól (1–7), a svédektől (1–7), a finnektől (1–7), a németektől (2–7), a sorsdöntő ki-ki találkozón pedig már 3–1-re vezetett, ám végül szétlövéssel az osztrákok nyertek (4–3) úgy, hogy a mieink egyetlen rávezetésből sem találtak a kapuba.
Olvasom kedvenc sportnapilapomban a magyar jégkorong-válogatott szövetségi kapitányával, Kevin Constantine-nal csaknem egy hete megjelent interjút, amelyben az amerikai szakember a finnországi elit-világbajnokságon együttese szerepléséről többek között azt mondta: „...nagyon is versenyképes volt a csapat, felnőttünk a feladathoz.” Az eredmény ismert, ezúttal sem sikerült bent maradni a legjobbak között, bár igaz, nagyon kevés hiányzott a hőn áhított álom megvalósulásához. Az együttes hosszabbításban 3–2-re legyőzte a franciákat, 3–1-re veszített a dánok ellen, viszont nagy zakót kapott az Egyesült Államoktól (1–7), a svédektől (1–7), a finnektől (1–7), a németektől (2–7), a sorsdöntő ki-ki találkozón pedig már 3–1-re vezetett, ám végül szétlövéssel az osztrákok nyertek (4–3) úgy, hogy a mieink egyetlen rávezetésből sem találtak a kapuba.

Nem sok hiányzott tehát a bravúrhoz, de ezen íráshoz nem a vb szakmai elemzése miatt kezdtem hozzá. Mielőtt a tárgyra térek, annyit megjegyeznék, hogyha a futball- vagy a női és férfi kézilabda-válogatott szerepelne hasonlón, azokra a csapatokra a kritika özöne zúdulna, a kommenthuszárok anyagba döngölnék a játékosokat. A hoki azonban más. Főleg a szurkolói miatt, akik még mindig úgy tekintenek a magyar jégkorongra, mint a család legkisebb gyerekére, aki csinálhat bármit, ő a legkedvesebb, legaranyosabb. Nem baj, ha nem eszi meg a spenótot, nem baj, ha időnként meggyújtja a macska farkát, nem baj, ha telefirkálja a frissen festett szobafalat – és még lehetne sorolni –, nem kap csekély dorgálást sem.

Félreértés ne essék, imádom ezt a sportágat. Rendszeresen jártam a Kisstadionba, toporogtam a nyitott pályán fagyban egy-egy Fradi–Újpesten, a szünetekben kortyolgattam a forró teát, ott voltam 1973-ban a zöld-fehérek fantasztikus győzelmével záruló Füssen elleni BEK-meccsen. Emlékszem, nyomdászkollégám, Bándi Béla az öcsémmel a nyakában szurkolt, másképpen Gábor nem látta volna a mérkőzést. Életem egyik legnagyobb sportélménye volt 1983-ban a régi BS-ben a C-csoportos világbajnokságon a Boróczi Gábor irányította válogatott 4–3-as győzelme Kína ellen; hihetetlen, hogy a feljutást az eggyel magasabb osztályba milyen eufóriával ünnepelte a telt házas létesítményben a több mint tízezres nézősereg. Ugyancsak jó érzéssel emlékezem a szabad ég alatti jászberényi meccsnézésekre a nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején; 1990-ben – második vidéki csapatként (az első a Székesfehérvári Volán volt) – bajnok is lett a Lehel. Sohasem maradhatott el a találkozók előtti program: barátaimmal együtt mindig jóízűen kanalaztam a szakosztály mindenese, Koha Csaba éttermében specialitását, a remek pandúrgulyást.

A hoki akkoriban amolyan mostohagyereknek számított a sportvezetők körében. A körülmények egyáltalán nem hajaztak a környező országok sokkal fejlettebb infrastruktúrájára. A 21. század sportjának tartott játék éppen elhanyagoltsága miatt is vált nagyon sokak kedvencévé, a szurkolók értékelték, milyen körülmények között születtek jó eredmények, bár a fáma azt tartotta, a korongozókat nem kell félteni, külföldi utazásaik során valóban ügyesek, bátrak, merészek voltak, másképpen szólva: jól megéltek a jég hátán...

Aztán egyre több lett a fedett pálya, egyre több lett a csapat, egyre jobban és gyorsabban korcsolyáztak a srácok, egyre technikásabbá vált a magyarok játéka, egyre többször szerepeltünk a B-csoportban, majd – újkori nevén – a divízió-1-ben. Gyakran voltunk házigazdák is, a Volán Ocskay Gábor lelkesedésének is köszönhetően magasabb polcra került, elindulhatott az osztrák ligában, s 2008-ban megtörtént a csoda: a válogatott Szapporóban kivívta a Svájcban rendezendő A-csoportos világbajnokságon szereplés jogát. Esztendővel később Pat Cortina szövetségi kapitány együttese hatalmas meglepetésre fantasztikusan tartotta magát Szlovákia ellen, az északi szomszédok csak az utolsó pillanatokban szerzett góllal nyertek 4–3-ra. Következett a sportág egyik legjobbja, a Kanadával szembeni találkozó, amelyen a magyar szurkolók olyan hangulatot teremtettek a csak a számszerűség miatt katasztrofális 9–0-s vereséggel záruló mérkőzésen, hogy az észak-amerikaiak nem hittek a szemüknek, nem hittek a fülüknek. A lelkesítés természetesen nem nekik szólt, de a hoki apostolainak talán nem is volt részük ilyen hangulatú találkozóban.

Kétségtelen, a magyar hokidrukkerek fantasztikusak. Egy-egy sikeres csel után is mámorosan kiabálnak, ütik össze a tenyerüket, ünneplik a kedvenceket, a dobosok verik a hangszerüket. Az utóbbi időben szerencsére más sportágban is lehetett tapasztalni a szédületes „magyaros buzdítást”. Gondoljunk csak a 2016-os, a 2020-as (a Covid miatt 2021-ben rendezett) futball Európa-bajnokságra, a hihetetlen franciaországi és a pesti nagykörúti szurkolásra, a Nemzetek Ligájában a németek és az angolok ellen frenetikusan jól sikerült találkozóra, a margitszigeti vízilabdameccsekre vagy hogy friss példát említsek, a hétvégi női kézilabda final fourra az MVM Dome-ban, a világcsúcsot jelentő 20 022-es nézőseregre, arra a hangrobbanásra, amely a fradista Emily Bölknek a mérkőzés vége előtt másodpercekkel született, finálét érő gólját követte a dán Esbjerg elleni elődöntőben. (Csak zárójeles megjegyzés: minden elismerésem a válogatott focimeccseken a tábor teljesítményéhez, de legalább egyszer szeretném megérni, amire évtizedek óta hiába várok: azt, hogy ne siessen. Mármint a Himnusz éneklésével. Gondolom, másnak is feltűnt, hogy akár élőben, a pályán játssza a zenekar a nemzeti dalunkat, akár a hangszóróból csendül fel, a „B-közép” már a „Hajrá, magyarok!”-at kiáltja, amikor „A múltat s jövendőt” még el sem kezdődött.)

Visszatérve a 2009-es svájci vb-re, végül mindegyik meccsen kikapott a csapat, legközelebb hét esztendő múltán, 2016-ban jutott ki az elit-világbajnokságra, amelyet Oroszországban rendeztek. Bent maradni akkor sem sikerült, Rich Chernomaz együttese viszont a hét meccsből egyet megnyert, a fehéroroszokat 5–2-re győzte le. Szurkolásban természetesen akkor sem volt hiány, a csapat és a közönség szimbiózisban volt, akárcsak az elit-vb-k közötti divízió-1-es vb-ken, illetve az itthoni felkészülési találkozókon; amikor semmi esély sem kínálkozott még a döntetlenre sem, akkor is végig úgy buzdította kedvenceit, mintha éppen megnyernék az adott sorozat döntőjét.

Nem volt ez másképp a már említett finnországi eseményen sem, s ez bizony nekem rendkívül álságosnak tetszett. Pontosan azért, amit a bevezetőben Constantine kapitánytól idéztem: „...nagyon is versenyképes volt a csapat, felnőttünk a feladathoz”. Emlékeznek ugye a viccre... Pistike panaszkodik otthon, hogy a játszótéren gúnyolták a többiek, azt mondták rá: kockafejű. Édesanyja vigasztalja, nincs is kockafejed, miközben a kezével kockalakot ír le... A magyar drukkerek mintha azt üzennék ezzel az eredménytől teljesen független buzdítással: nem baj, hogy bucira vernek, mi így is szeretünk bennetek... Nem veszik figyelembe, hogy nagyon megváltozott idehaza a jégkorong helyzete, egyre jobb az infrastruktúra, egyre több pénz került be a sportág vérkeringésébe, a mostohagyerek-szerepről már régen nem lehet beszélni. A hívek mégis majomszeretettel veszik körül kedvenceiket, akik akár furcsán is érezhetik magukat, mint amikor a hülye gyerekekre ráhagyják a dolgaikat: teljesen mindegy, mit csináltok, ha egy világversenyen a hét mérkőzésből négyen is hét gólt kaptok, nekünk akkor is ti vagytok a világ legjobbjai. Persze a szurkoló – aki veszi a fáradságot, szabadidejét, és forintjait áldozza, hogy ott lehessen egy-egy nagy eseményen – úgy drukkol, ahogyan a kedve tartja, de ismétlem, ez a hokis módi káros is lehet, hiszen, ahogy a szövetségi kapitány fogalmazott, felnőtt a válogatott.

S ugye Pista már tisztában van azzal, hogy kockafeje van...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!