„Ha egyszer megvettek, véged van” – Schell László, a leghíresebb magyar jégkorong-játékvezető

– Hosszú és sikeres pályafutás áll ön mögött, mégsem úgy, ahogyan eredetileg elképzelte. Hogyan kezdődött?
– Zuglói srác voltam, és ott a BVSC a menő egyesület, ahogyan asztaliteniszben és úszásban, úgy jégkorongozásban is. Ott kezdtem el hokizni, de gyorsan rájöttem, olyan ügyetlen vagyok, mint a fene.

– Korcsolyázni azért csak tudott, ha utána játékvezető lett...
– Nagyképűen mondhatom, hogy az jól ment, és a nemzetközi teszteken elért eredményeim alá is támasztják, de az agyat, a kezet és a lábat összehangolni, már sok volt nekem, úgyhogy maradt a játékvezetés. Hirdettek egy tanfolyamot „bukott” játékosoknak, akik már abbahagyták a hokizást. Azt a százoldalas szabálykönyvet azért meg lehetett tanulni, amit elvártak, főleg úgy, hogy jégkorongoztam előtte. Akkoriban csupa olyan kollégám volt, aki korábban játszott. Nem voltak irigyek, jóindulatúan maguk mellé vettek. A mentoraimmal, például Újfalussy Ervinnel, aki hét nyelven beszélt, igazi világjáró volt, vagy Müncz Gyurival együtt fütyülhettem, és nem bíráltak felül, nem éreztették, hogy tapasztaltabbak, hagytak meccset vezetni és tanulni.

– Könnyen elengedte a játékos-pályafutását, vagy nehéz volt megbékélnie vele, hogy nem lesz önből élvonalbeli hokis?
– Könnyű volt, hiszen a sportág berkein belül maradtam. Tizennyolc éves koromban kezdtem el mérkőzést vezetni, és akkor folyamatosan váltak felnőttjátékosokká azok, akikkel korábban együtt játszottam, például Menyhárt Gáspár és Kereszty Ádám. Nem mondom, hogy nem kaptam tőlük hideget-meleget, de a megjegyzéseiket el kellett engednem a fülem mellett. Akivel egy öltözőben zuhanyoztam, aztán együtt csajoztam, megvolt az a kiváltsága, hogyha rám förmedt, kevésbé kaptam fel a vizet, de ha kellett, őt is kiállítottam.

– Nehézség volt vagy inkább öröm, hogy a barátainak kellett dirigálnia a jégen?
– Sokkal inkább utóbbi. Én elég korán belevágtam a családalapításba, de addig a meccsek után – játékos és bíró – együtt ment csavarogni. Szeles Dezsővel, aki az Újpest kapitánya volt, hosszú éveken át a Lukács fürdőbe jártunk masszázsra, aztán persze egy korsó sört legurítani, a mai napig barátok vagyunk.

– Amikor elkezdte a pályáját, már két játékvezető volt a jégen?
– Igen, és párhuzamosan mozogtunk a pálya két hosszabb oldalán. Egyikünk a kapuhoz ment, másikunk a kék vonalon maradt, amikor fordultak a csapatok, akkor mi is, aki a kéken volt, az ment a másik kapuhoz, aki a kapunál, az a kék vonalig. Akkoriban ráadásul még úgynevezett kétvonalas vagy piros vonalas les volt, a kék vonalak és a kapuk között volt egy piros csík, amin előbb kellett áthaladnia a korongnak, mint a támadó játékosnak. Ma már csak kék vonalak vannak, amiket a bírók figyelembe vesznek, így valamivel könnyebb. Óriási forradalom volt, amikor már három játékvezető lett a jégen: az egyik felelt a szabálytalanságokért és a gólokért, a másik két bíró pedig a bunyókra, a lesekre, meg a tilos felszabadításokra figyelt. Boróczi Gábor, a korábbi válogatott játékos, később az Újpesti Dózsa edzője mindig azt mondta: „Úristen, belőletek még kettő is sok, nemhogy három!”

– De azért a jégen kívül jó kapcsolat volt önök között?
– Nekem szerencsém volt, de gondolom, manapság sincs másképp, nagyon jó barátaim és partnereim voltak a pályán. Játékvezetőkkel, edzőkkel és játékosokkal egyaránt jól kijöttem, van, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot, megöleljük egymást, esetleg – ha a körülmények engedik – koccintunk a viszontlátás örömére.

– A játékvezetéshez erős személyiség kell, hogy ki tudja zárni a sok külső körülményt, hogy kritizálják, szidalmazzák?
– Nem gondolom, hogy erre születni kell. Minden ember más egyéniség, de szerintem ha a lábad és a fejed megvan hozzá, és az aljasságot meg tudod különböztetni a véletlen ütközéstől, akkor előbb-utóbb belejössz. A játékost nem agresszívnak, durvának kell tekinteni, ő csak játszani, nyerni akar, és azt szeretné, hogy a játékvezető ebben ne akadályozza meg. Következetesnek kell lenni, amit elengedtél a fehér csapatnál, azt el kell engedned a pirosnál is. Ne keresd a büntetés lehetőségét, de ha megtörténik a szabálytalanság, tartasd be a szabályt a lehető leggyorsabban. Az sem jó viszont, ha valaki csak a szabályokra figyel, volt olyan kollégám, aki annyira tudta a szabályokat, hogy alig várta, hogy olyan eset történjen, amikor alkalmazhatja, és túlzottan erre összpontosított.

– Előfordult, hogy kifejezetten aljas játékosokat kellett fegyelmeznie?
– Az ember alapvetően nem rosszindulatú. Ébredhetett rosszul, lehet családi problémája, akármi. A profi mentalitás az, hogy élni és élni hagyni, mert lehet, hogy néhány hónap múlva már csapattársak lesznek, akik korábban még ellenfelek voltak. Egy-két olyan durva játékos jut eszembe – de neveket nem akarok mondani –, aki előbb használta a botot, mint az eszét. A győzni akarás mindenkiben erős, játékosban és bíróban is. Nekem volt álmatlan éjszakám azért, mert elrontottam egy meccset, rosszul ítélkeztem. Akkoriban nem volt számítógép, csak a zsűri írta a kiállításokat, sokkal nehezebb volt számon tartani a meccs hevében, kit, mikor és miért állítottál ki, nem állt a játék azért, mert a játékvezető tanácstalan volt – ez elképzelhetetlen lett volna, sőt, a nemzetközi minősítésnél is fontos volt, ha valaki megszakította a játékot, az másnap jó eséllyel nem kapott meccset.

– Előfordult, hogy úgy érezte, kicsúszik a kezei közül az irányítás?
– Nem emlékszem ilyesmire, de a nemzetközi ifjúsági tornákon nagyon nehéz volt fújni. A fiatalokban még nem volt meg az a félelemérzet és tudatosság, hogy felfogják, ha eltiltják őket, ki tudja, meddig nem játszhatnak. Ezek a gyerekek be akartak kerülni a felnőttek közé, a fizikai adottságaik már megvoltak hozzá, de fejben még nem álltak készen rá. A svéd, finn, norvég fiatalok sokszor a balhéért hokiztak. Minden csibészséget tudtak, nem törődtek a következményekkel. Bármit csinálhattam, fütyülhettem, kiállíthattam, amikor visszatértek a jégre, ugyanúgy viselkedtek, mint előtte.

– A legtöbb játékosnak volt civil munkája a jégkorongozás mellett. De mi volt a helyzet önökkel, bírókkal?
– Nekünk is volt állásunk, nem voltunk profik, húsz forintért fújtunk egy meccset, a fontosabbakat ötvenért. Saját magunknak vettük a mezt, a korcsolyát, mi álltuk az utazási költséget. Hobbi volt, nem munka. Manapság már a bírók is profik, egyesületeik, szakszövetségeik vannak, jogi védelmi hátterük. A nemzetközi rendezvények azért utcahosszal előttünk jártak. A magyar játékosok jó esetben négy hónapot voltak jégen, és nyolcat edzettek szárazon, külföldön ez inkább fordítva volt. Ugyanakkor a hazai sportolók leleményességét mindig dicsérem. Előfordult, hogy a Jégszínház terasz méretű jegén készültek, ott hokiztak, hogy formában maradjanak. Amikor Franciaországnak már 55 fedett pályája volt, nekünk még nem volt egy sem, ma meg már verjük őket a jégen, nem is vagyunk egy súlycsoportban. Még világítás sem volt, egy kisteherautó hátsó részére volt erősítve egy meleg vizes tartály, mögé meg egy szőnyeg, így újították fel a jeget, előfordult, hogy nem tudott lefékezni, és átment a palánkon. Olyan is volt, hogy a pályán kilátszott a beton, odatettek egy széket, és ki kellett kerülni.

– Valóban vannak ma már profi játékvezetők, sőt a félprofiknak nyáron a Magyar Jégkorongszövetség továbbképzést rendezett, ezen valamilyen szerepben részt vett?
– Amikor abbahagytam az aktív pályafutásomat, nagy örömmel tanítottam a jövő generációját, és hosszú ideig voltam a játékvezetői testület vezetője. Majd megválasztottak a testület örökös elnökének, de soha sehová sem hívnak. Én meg oda nem megyek, ahova nem hívnak. A szövetség nekünk, a Hírességek Csarnoka tagjainak rendszeresen tart összejöveteleket, és meccsre is bármikor mehetünk, de a testület nem hív.

– A röplabdaszövetségnél viszont elnökségi tag volt.
– Így van, a magasságom meg az ügyességem miatt! (Nevet.) A viccet félretéve, támogatásra minden sportágnak szüksége van, nekem pedig sportszer-nagykereskedésem volt évtizedeken át, több külföldi márka magyarországi forgalmazója voltam. Az egyik röplabdagyártó cseh cégnek is én voltam a képviselője, és több millió forint értékben adtam labdát a szövetségnek, így az általam forgalmazottak népszerűbbek voltak, mint a mai legismertebbek. Ez mind a szponzoráción múlik, ezek a labdák ugyanott készülnek, csak a felirat más rajtuk. Ekkor lettem elnökségi tag, mert támogató voltam. A jégkorongsportban senki sem kért ilyesmit, pedig több nagy márkának is a hazai képviselője voltam. A röpiseknél nagyon kellemes embereket ismertem meg, Európa-bajnokokkal ülhettem egy asztalnál. A szakmai kérdésekbe igyekeztem nem beleszólni, de az üzleti ré­szében sokat tudtam segíteni.

– A játékvezetésnek köszönheti a külföldi kapcsolatait, amelyek hozzásegítették, hogy felvirágoztassa a vállalkozását?
– Igen, rengeteget köszönhetek a jégkorongozásnak. Hogy én akkor járhattam külföldre, amikor más 80 dollárt kapott utazásra háromévente, hatalmas dolog volt. Kommunizmus ide vagy oda, ha nem köpködtem külföldön az országot, tulajdonképpen bármikor elhagyhattam. Rengeteg külföldi sportbarátom lett, akiktől megtanultam, hogyan működik a nyugati világ, előrébb jártak, előrébb járnak. Nekik is köszönhetem, hogy kereskedő vált belőlem. De természetesen exportáltam is, törülközőket, zoknikat, mezeket és a csapatok logóival díszített polifoam ülőpárnákat, amelyek éppen jók voltak a jégcsarnokok üléseire. Százezer darabot el lehetett adni ilyen apróságokból, de ha csak mindegyiken egy schillinget kerestél, már jó volt. Mára azonban visszavonultam, a hobbijaimnak élek.

– Amikor egyeztettük az interjú időpontját, említette, hogy elfoglalt, vizslaversenyre készül. Beszélne erről?
– Tulajdonképpen négyéves korom óta vadászom – a hatvani múzeumban és a Grassalkovich-kastélyban kétszáznál is több magyar és hetvennél több afrikai trófeám van. Jelenleg is elnöke vagyok egy vadásztársaságnak, és az Országos Magyar Vadászkamara felkért, hogy tartsuk meg a vizslaversenyt, így vadásztársaságunk adta a versenyhez szükséges területet. Tizenöt kutyát neveztek, a teljesítményüket pedig 21 bíró pontozta, nagyon jó, óvás nélküli verseny volt. A vizslákat a gyorsaságuk, ügyességük és kommunikációjuk alapján értékelték.

– Afrikában nagyvadra is vadászott?
– Hogyne, háromszor voltam ott, Namíbiában és Dél-Afrikában, antilopfélékre és varacskos disznóra vadásztam. A vadásztársaságomnál úgy gondolták, itt egy vén hülye sok tapasztalattal, legyen ő az elnök, úgyis ráér, hiszen nyugdíjas.

– Távol álljon tőlem, hogy így nevezzem, de ha már a vén hülye kifejezést említette, igaz, hogy ön vezette azt a Fradi–Újpest derbit, amelyről a hírhedt, bírókra utaló „három hülye” szurkolói rigmus ered?
– Igen, Zsitva Viktor, Tejfalussy Béla és én voltunk a három hülye... (Nevet.) Újdonság volt akkor, hogy már nem kettő van belőlünk a pályán, hanem három.

– Tudta magát függetleníteni a sértegetésektől?
– Persze, mindig azt mondtam a fiataloknak is, hogy a palánkkal folytatólagos képzeletbeli függönyt húzzanak fel a pálya köré, ne foglalkozzanak a lelátóval. A szurkoló a pénzéért szórakozni akar, joga van szidni minket, joga volt régebben hógolyót dobálni ránk, joga van leköpni a kocsinkat, a játékvezetőnek viszont nincs joga a retorzióhoz, mert ő hivatalos személy. Arról nem beszélve, hogy a meccs végén mindenki megnyugszik, rengetegszer beszélgettünk találkozó után már higgadt szurkolókkal, akik elnézést kértek azért, amit a meccs hevében kiabáltak.

– Hogyan tudta meg, hogy pályafutása elismeréseként beválasztották a Nemzetközi Jégkorongszövetség Hírességek Csarnokába?
– René Fasel, az IIHF elnöke hívott fel, hogy beválasztottak. Nem akartam elhinni, azt kérdeztem magamtól, mégis mire?! Na jó, azért négy világbajnoki döntőn, 44 A-csoportos meccsen és több mint 1500 hazai találkozón fújtam. Az elitvébék hihetetlenül profik voltak, előfordult, hogy három hétig laktunk Schönbrunnban, Bécsben, a végére már meg is untuk a sok luxust. Aztán Moszkvából hoztuk a kis színes tévéket a farmernadrágokért cserébe. Voltak jóindulatú vámosok, de korrupcióról ne beszéljünk, hívjuk inkább ajándékozásnak.

– Ha már ajándékozás... Játékvezetőként sohasem környékezték meg innen-onnan, hogy befolyásoljon egy-egy meccset?
– Nem. Úgy érzem, erre alkalmatlan is lennék, mert ha valaki a hobbijában huncut, az nagy gazságokra is képes. Hallottam más sportágakból, hogy bőröndök kerültek bírók mellé a repülőn ajándékként, meg hasonlók, de nekem szerencsére nem volt ilyen tapasztalatom. Ha lett volna, azt hiszem, abba is hagytam volna, mert ha egyszer megvettek, véged van, utána nem vagy tiszta, sohasem mosod le magadról. Tévedni, elrontani valamit lehet, de ha tudatosan teszed, undorító vagy, nincs helyed a sportban. A játékosok élete munkáját elrontani, vagy több ezer szurkoló szórakozását pénzért megcsúfolni számomra elképzelhetetlen.

– Meddig fújta a sípot?
– Ötvenhez közel hagytam abba, még mielőtt elkezdett volna romlani a teljesítményem, azt már nem akartam megvárni.

– Ki tud emelni olyan meccset, meccseket, amelyekre a legszívesebben emlékszik?
– Voltak természetesen, az A-csoportos döntők hihetetlen élmények, de egy játékvezetőnek az a jó, ha nincs markáns élménye, ha szürke, ha nem főszereplő, ha nem is emlékeznek rá.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. október 28-i lapszámában jelent meg.)