Hamar a csúcsra ért, hiszen ott ült a hajóban, amikor a magyar négyes olimpiai bajnokságot nyert. A lányok fantasztikus produkcióval nyertek, Czigány tudására pedig jellemző, hogy egyértelmű volt a beválogatása, ami a csapathajóknál a kort jellemző ádáz viták tükrében elismerés a javából.
Az olimpiai versenyt a klasszisokra jellemzően természetességgel írta le később, e szerint erősen kezdtek, 350 méternél Mészárostól jött a „Hopp!”, növelték a csapásszámot és nyertek. Ő pedig: „Alig akartam elhinni, hogy elsőként értünk célba: megvártam, amíg a hivatalos végeredményt kiírják az eredményjelző táblára, és csak azután kezdtem el ünnepelni.”
Alátámasztja mindezt, hogy amikor elindult az olimpiára, otthon megkérdezték tőle, mivel várják, mit főzzenek, ám ő nem kért semmit. Aztán a verseny után már mondta: „Most, hogy nyertünk, jólesne egy marhahúsleves.”
Született: 1972. február 17., Győr Klubjai: Győri ETO, Győri Dózsa, UTE, Bp. Honvéd Edzői: Pártos István, Fábiánné Rozsnyói Katalin, Angyal Zoltán Legjobb eredményei: olimpiai bajnok (K-4 500 m: 1992, Barcelona); 3x vb–2. (K-2 500 m: 1993, 1994; K-4 500 m: 1994); 2x vb–3. (K-4 500 m: 1993, 1995), ifjúsági világbajnok (K-4, 500 m: 1989), 11x magyar bajnok Elismerései: A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1992), Az év magyar kajakozója (1992, 1993) |
A négyes tagjait a nagy öröm közepette külön is nevesítették, e szerint Kőbán a „gyöngyszem”, Dónusz az „élet”, Mészáros a „nagyra becsült”, Czigány – a „küzdelem”. Jellemzően, hiszen – mint később elmesélte – aránytalan kínok kísérték a kajakozóknál egyébként sem gyötrelemmentes munkát: „A kívülállók a fájdalmat nem érezték, velem ellentétben, és ha összeszorítottam a fogam, attól sem lett elviselhetőbb. A kezem állandó zsibbadására ugyanúgy emlékszem, mint a sikerekre, mert az is végigkísérte a pályámat.”
Fiatalon 26 évesen vonult vissza makacs gerincsérülés miatt. Nem sokon múlott, hogy sportriporter legyen, aztán férjhez ment az egykor a kanadai kajak-kenu válogatottnál edzősködő Neil MacAskillhez, néhány évig éltek itthon is, de aztán végleg Kanadába költöztek két fiúkkal.
Nem volt egyszerű a váltás, ám ma már otthon van a nyolcezer lakosú kanadai kisvárosban, Renfrew-ban, ahol házvezetőként segít idősebb családoknak, s önkénteskedik. Összefoglalása zárszónak is remek: „Nem kell tudniuk, hogy egy olimpiai bajnok mosogatott el, vasalta ki a ruhát. A munkáját szerető, dolgozni vágyó, pozitív, másokra figyelő asszony vagyok, ez a lényeg.”