Kata Mihály: Hatalmas motivációt ad az Európa-bajnokság

– Kétezerhuszonhárom az áttörés éve volt a pályafutásában?
– Az biztos, hogy kiemelkedik a többi közül – nyilatkozta a Képes Sportnak Kata Mihály, az MTK Budapest 21 éves középpályása. – Klub- és válogatott szinten egyaránt nagyszerű események történtek velem: nyár óta a feljutó MTK csapatkapitánya vagyok, valamint ősszel bekerültem a válogatottba, három meccsen pályára is léptem.

– Májusban még az NB II-ben futballozott, szeptemberben pedig már a szerbek elleni Eb-selejtezőn és a csehekkel szembeni felkészülési mérkőzésen szerepelt. Meglepte a meghívó?
– Az első teljesen váratlanul ért, a kerethirdetés reggelén hívtak fel, hogy ezúttal nem a korosztályos válogatottnál kell jelentkeznem… Arra azért számítottam, hogy csörög a telefonom, mert az U21-es csapat is ugyanakkor játssza a meccseit, mint a felnőtt, ám nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar meghív Marco Rossi szövetségi kapitány. A telefonbeszélgetés után kalapált a szívem rendesen, nem is tudtam nagy hirtelen, kinek újságoljam el, de aztán a családtagjaimat és a legjobb barátaimat értesítettem a nagy hírről. Emlékszem, amikor kikerült a világhálóra a névsor, rengetegen bombáztak gratuláló üzenettel. Intenzív nap volt.

– Tizenhat éves kora óta számítanak önre a válogatottaknál. Mennyiben volt más belépni a telki edzőközpont kapuján, amikor először érkezett a felnőttekhez?
– Segített, hogy ismertem a járást, a hotelt, az edzőpályákat, de ezúttal volt bennem egy jókora adag izgatottság, hiszen nem tudtam, mi vár rám. U21-esként testközelből láttam a felnőttek edzéseit, sokszor használtuk ugyanazokat a tereket, de a csapat tagjaként teljesen más volt mozogni az egyébként ismerős környezetben. Kellett néhány nap, mire feloldódtam, mivel nem ismertem a stábtagokat, Marco Rossival is csak egy-két szót váltottam korábban, és a legtöbb játékossal ellenfélként találkoztam a pályán. Örültem, hogy mindenki közvetlen volt, segítette a beilleszkedésemet. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy befogadó a közeg, pozitív a légkör, a pályán és azon kívül is összetartó a közösség.

– Nem furcsa úgy egy közösség tagjának lenni, hogy nem tölt be vezérszerepet? Az MTK-nál ugyebár csapatkapitány, a válogatottnál azonban még szinte „kopasz”.
– Nyilván más szerepem van a válogatottban, mint a klubomban. Eddig háromszor játszottam csereként a nemzeti csapatban, a legnehezebb feladatok nem rám hárultak. Tisztában voltam vele, hogy ez lesz, és szerintem jól kezelem, hogy a képzeletbeli ranglétrán nem ott tartok, mint az MTK-nál – már annak is rendkívül örültem, hogy behívtak. Úgy érzem, Marco Rossi teljes értékű játékosként tekint rám, bízik bennem, amit jelez, hogy olyan helyzetekben küldött pályára, amikor nem számítottam rá, ugyanakkor azon vagyok, hogy a következő években még nagyobb szerepet kapjak.

– Vannak napok, amit az ember szinte percről percre fel tud idézni. Önnek 2023. szeptember hetedike ilyen?
– Persze, hiszen aznap mutatkoztam be a válogatottban! De a tizedike is ilyen, mert az is egyfajta bemutatkozás volt: először léptem pályára a Puskás Arénában.

– Ha nem is ilyen részletességgel, de felelevenítené, milyen volt a bemutatkozása?
– Mivel este játszottuk a meccset, napközben Belgrádban hangolódtunk. Ekkor még nem gondoltam, hogy aznap átesek a tűzkeresztségen, nem láttam esélyt a bemutatkozásra, mert azt hittem, hogy majd a csehek elleni felkészülési meccsen néz meg a mester – lehet, ez segített abban, hogy nyugodt maradtam. Nem stresszeltem, és amikor a kispadról jelezték, hogy kettő egyes vezetésnél be kell szállnom, nem volt időm izgulni, semmihez sem fogható tudatállapotba kerültem, más világban jártam. Az első labdaérintés és párharc kitörölhetetlen emlék. A közbeavatkozásaim szerencsére jól sikerültek a pályán töltött negyedóra alatt – ebből a későbbiekben is tudtam építkezni, önbizalmat meríteni. Nagyszerű érzés volt győztes csapat tagjának lenni, rendkívüli nap volt.

– A Puskás Arénában újszerű élmény lehetett, hogy telt ház előtt futballozhat.
– Már a bemelegítésnél rengeteget adott a lelátóról érkező támogatás, kirázott a hideg, amikor tízezrek hördültek fel a nevem bemondásakor. Nem mondhatnám, hogy hozzászoktam volna ahhoz, hogy hatvanezren nézik a meccsünket – korábban a Groupama Arénában a Fradi ellen játszottam a legtöbb szurkoló előtt –, eleinte magával ragadott a hangulat, de miután a hajrában becseréltek, egy-két perc elteltével már csak a labdára összpontosítottam. Ez volt az első válogatott meccs, amelyet a családom a helyszínen látott, a szeretteim a kispad fölött ültek. Volt, hogy kinéztem rájuk, ezek a pillanatok örökre megmaradnak.

Stieber Zoltán, az MTK Budapest 35 éves, 26-szoros válogatott szélsője is elismeréssel beszélt fiatal csapattársa, Kata Mihály teljesítményéről, személyiségéről. „Amikor az előző idényben Németh Krisztián volt a csapatkapitány, beszélgettünk a klub tehetséges fiataljairól, köztük Kata Misiről is. Szóba került, hogy reális célja lehet bekerülni a válogatottba és külföldre szerződni, ezzel kapcsolatban pedig úgy véltük, hogy a csapatkapitányi kinevezés az értékét is növelheti, amely egy tervezett eladás esetén a klubnak is többletbevételt jelenthetne. Így amikor Misi kinevezése szóba került a klub, a csapat vezetőségénél, mi maximálisan támogattuk az elképzelést. Az tény, hogy ezt a szerepet is tanulni kell, nem úgy működik, hogy pénteken megkapod a karszalagot és szombaton ideális, tökéletes kapitány vagy – idő kell ahhoz is, hogy elfogadjon az öltöző, a társak felnézzenek rád. Ehhez nem kell sem a leghangosabbnak, sem a legtöbbet beszélőnek lennie a játékosnak, elég, ha megfelelő kisugárzása van, tekintélye, a szavának súlya, és persze a pályán is megfelelő teljesítményt nyújt. Misi jó úton jár, és az akkoriban emlegetett célok egyike megvalósult, bemutatkozott a válogatottban. Bízom abban, hogy az MTK Budapestnek is előnyös feltételekkel egy erős külföldi bajnokságba szerződik majd.”  (SOMOGYI ZSOLT)

– Ott volt Bulgáriában az Európa-bajnoki részvétel drámai kiharcolásánál. Mit élt át a kispadon?
– Szerintem a meccset követő valamennyi magyar éveket öregedett, a pálya mellett állva én sem voltam kivétel, idegőrlő volt a hajrá. Nem mondom, hogy nem hittünk a döntetlen kicsikarásában, de mindenkinek a fejében megfordult, hogy hazai pályán, Montenegró ellen kell kivívni a továbbjutást. Szerencsére azonban az utolsó utáni pillanatban jött az egyenlítés, ami elmondhatatlanul felszabadító volt. Bár nem játszottam, elképesztő emlék marad, ahogy a kispad mellől berohantunk ünnepelni a pályára, valósággal a föld felett jártam.

– Nem bánkódott amiatt, hogy az U21-es válogatotthoz irányították ahelyett, hogy Montenegró ellen ünnepi hangulatban futballozott volna?
– Szívesen játszottam volna az utolsó Eb-selejtezőn, de elfogadtam, megértettem, hogy a korosztályos csapatnak szüksége van rám, ott kell segítenem. Különben is, az ősszel három válogatott meccsen játszhattam a felnőttek között, amivel maximálisan elégedett vagyok. A Puskás Arénába így is kimentem, ott voltam a szurkolókkal közös ünneplésnél, de a vacsora után nem bulizni, hanem Telkibe mentem azzal, hogy meg kell mutatnom, a pályán nyújtott teljesítményemmel nem érdemtelenül vívtam ki a felnőttválogatott tagságát.
 

– Melyek a legélénkebb Európa-bajnoki élményei?
– A legelső Eb, amit követtem, a kétezertizenkettes volt, a kétezernyolcasról még nincsenek emlékeim. Kétezertizenhatban a szüleimmel Olaszországban nyaraltunk, egy étteremben néztük az osztrákok elleni csoportmeccset, amikor Stieber Zoltán löbbölésével eldöntötte a mérkőzést… – na, az örök élmény! A kétezerhuszonegyben rendezett Eb is nagyszerű volt, szép eredményeket ért el a válogatott, ráadásul hazai környezetben. Jó szívvel gondolok vissza mindkét tornára, amire kijutott a csapat.

– Milyen belegondolni, hogy a következőn ön is pályára léphet?
– Hatalmas motivációt ad. Leülepedett bennem, hogy háromszor beválogattak a keretbe, de belegondolva, hogy életre szóló élmény várhat ránk a szurkolókkal Németországban, arra sarkall, hogy olyan teljesítményt nyújtsak, amivel bekerülhetek a huszonhárom nevezett játékos közé.

– A szurkolók elvárása megnövekedni látszik, az életre szóló élmény sokuknak az egyenes kieséses szakaszba jutást jelentené.
– Sokan mondják, kötelező a továbbjutás, ami mögött az áll, hogy a válogatott az elmúlt években két vállra fektette Európa legerősebb nemzeti csapatait is, de az Európa-bajnokságon kizárólag ki-ki meccset rendeznek, lehetetlen megjósolni, mi lesz a kimenetelük. Mindegyik rivális ellen van esély a győzelemre, de hogy abban a pillanatban melyik fél lesz jobb passzban, képtelenség megmondani. Mindenesetre valóban a továbbjutás az egyértelmű cél.

– Megkerülhetetlen a kérdés: miként látja a saját esélyeit a kerettagságra?
– Nem rágódom azon, elhangzik-e a nevem a kerethirdetésnél vagy sem, helyette inkább keményen dolgozom, hogyha esetleg lemaradok, legalább azt mondhassam, mindent megtettem. Döntéshozatalban fejlődnöm kell, hogy meghatározó tagja legyek a csapatnak, és fizikailag is fel kell készítenem magam a nagyobb intenzitású játékra.

– Ehhez nem lenne alkalmasabb terep egy külföldi bajnokság?
– Valószínűleg az lenne, Nyugat-Európában több erősebb és nagyobb iramú bajnokság van az NB I-nél, de úgy érzem, hogy a magyar bajnokságban és az MTK-ban is tudok még fejlődni.

– A télen sok átigazolási hír látott napvilágot az esetleges klubváltásáról. Hogyan kezeli a helyzetet?
– A menedzserem csak akkor szól, ha van konkrétum, nem akarja, hogy e körül forogjanak a gondolataim, de az interneten felbukkanó hírek hozzám is eljutnak. Amíg nem tart ott az ügy, hogy már a tárgyalóasztalnál ülök valamelyik klub elöljárójával, addig elengedem a fülem mellett a híreszteléseket, mert annyi van belőlük, hogy lassan már én sem hiszem el őket…

– A magyar válogatott több tagjának is kifejezetten jól menedzselik a pályafutását, Szoboszlai Dominik mellett Kerkez Milos, Sallai Roland, Bolla Bendegúz vagy éppen Mocsi Attila útját is ügyesen egyengetik. Milyen utat bejárva juthat el arra a szintre, ahová vágyik?
– Évek óta nagy célom, hogy külföldön futballozzak, de meg kell várnom azt a pillanatot, amikor teljes mértékben felkészültem az országváltásra. A karrierépítésnél a tervezés egy dolog, de rengeteg a kérdőjel akörül, mikor, melyik országba vezessen az út, ahogy az is fontos, milyen klubok jelentkeznek be. Szeretnék türelmes maradni, és a megfelelő lehetőséget megragadni. Egyelőre nem tűnik életszerűnek, hogy az NB I-ből az öt legerősebb bajnokság valamelyikébe kerüljek, de a köztes lépcsőfokot egy nyugati ország élvonalában el tudnám képzelni. Ennél is fontosabb azonban, hogy ha van érdeklődő klub, az mennyire testhezálló nekem. Biztató, hogy az MTK-ból indulva sokan kerültek külföldre és a magyar válogatottba. Rengeteget köszönhetek az egyesületnek, hiszen csaknem tíz éve mindent megtesz a fejlődésem érdekében. Nagyon jó helyen, támogató környezetben vagyok, ahol érzem a bizalmat.

– Erről árulkodik, hogy a felnőtteknél huszonegy éves korára már csapatkapitány. Emlékszik, melyik korosztályban választották meg először?
– Az U12-ben, és ha a saját korosztályomban szerepeltem, rendre rajtam volt a karszalag.

– Mikor ismerte fel, hogy vezéregyéniség?
– Már akkortájt, tizenegy-tizenkét évesen éreztem, hogy ilyen alkat vagyok. Ez a karakteremből ered, ráadásul kölyökként jól ment a játék. Nem voltam sohasem nagydarab, de képzettség terén előrébb jártam a társaim többségénél. Az MTK utánpótlásában mindvégig a kiemelt játékosok közé tartoztam, az edzők mellett a társaim is bíztak bennem.

– A felnőttcsapatban is érezte, hogy kapitánnyá válhat?
– Öt éve tartozom az első csapat kötelékébe, végigjártam a ranglétrát, ki kellett nőnöm magam az évek alatt. Miután egyre meghatározóbb játékos lettem, az öltözőben is érzékelhető volt, más szerepet töltök be, mint tinédzserként. Ennek ellenére meglepődtem, amikor az előző idény végén Németh Krisztián, Stieber Zoltán és Futács Márkó szólt, mindhárman szeretnék, ha a jövőben én lennék a csapatkapitány, mert alkalmas vagyok rá, és sokat látnak bennem. Hálás vagyok nekik, hogy megtiszteltek vele.

– Nem furcsa, hogy ezzel tizenhárom-tizennégy évvel idősebb labdarúgók felett áll a hierarchiában?
– Természetesen az volt, de jól jött ki, hogy a nyári szünet alatt volt ideje ülepedni a dolognak. A felkészülés során belerázódtam a szerepkörbe, a bajnoki rajtra pedig már komfortos volt a helyzet, hogy a pályán és azon kívül is sokkal több felelősséget kell vállalnom. A rutinosabb játékosok felhívták a figyelmemet, hogy a kinevezés miatt ne változzak meg, maradjak meg olyannak, amilyen vagyok, nem kell befeszülnöm a tehertől, lehet ezt lazán is kezelni. Nagyot dobott rajtam a csapatkapitányi szerepkör, szerintem ennek is tudható be, hogy az őszi szezonban jól ment a játék, önbizalomtól telve futballoztam.

– Van olyan csapatkapitány, akire felnéz?
– Liverpool-szurkolóként Steven Gerrard volt a kedvenc játékosom, aki a pályán nyújtott teljesítménye mellett rendkívüli kapitány volt. Az MTK-nál Kanta József és Németh Krisztián volt a szememben példaértékű, igyekeztem tőlük a lehető legtöbbet tanulni.

– Na és Szoboszlai Dominik milyen csapatkapitány?
– Nagyon jól csinálja, amit csinál, Szalai Ádám visszavonulása után nem is kerülhetett volna jobb helyre a karszalag. A pályán igazi vezére a válogatottnak, de a mindennapokban is remekül kezeli a helyzetet, a nyomást. A tehetsége és a képességei mellett a határozottsága és az önbizalma miatt teljesít rendkívül magas szinten, a hozzáállása jó példa mindenki előtt. Úgy tapasztalom, hogy a mentalitása a többiekre is átragad, az öltözői légkörre, a csapatszellemre kiváló a hatása, engem is ösztönöz.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. február 3-i lapszámában jelent meg.)