Arra szerződtek, hogy elverik a világot – 70 éves Mocsai Lajos, a kézilabdázás legendája

A sikersorozat egy táncversennyel kezdődött. A Fáy utcai csarnokban rendezték, és a Vasas lányait alig remélt, addig páratlan diadalhoz segítette. Persze nem rumba vagy angol keringő kategóriában, hanem a toronymagas esélyes Szpartak Kijev elleni BEK-elődöntő visszavágóján. Előzményként annyit, hogy a főállású szövetségi kapitánynak kinevezett Csík János helyére szerződtették Mocsait, akinél négy évvel volt idősebb Sterbinszky Amália csapatkapitány. Az addigra már élő, sőt még játszó legenda, „Amál” azt kérte a társaitól, adjanak egy esélyt ennek a fiatalembernek, aki tehetséges balkezes lövő létére néhány válogatottság után még a harmincon innen visszavonult, és óriási lendülettel, elhivatottsággal vágott bele az edzősködésbe. Nem is szakma volt ez neki, inkább küldetés. Korábban egyszerre trenírozta a TFSE leány- és fiúcsapatát, ám a Vasas felkérése új utat nyitott meg előtte. A hazai mezőnyben akkoriban egyeduralkodó piros-kékeket az európai porondon rendre az ukrán, azaz szovjet sztárcsapat állította meg, és 1982 márciusában is a „szokásos”, ötgólos vereséggel tértek haza Kijevből, ami tetemes különbségnek számított. Itthon ráadásul kellemetlen meglepetés érte a hét elején saját csarnokába edzésre érkező társaságot: úgy csúszott a padló, hogy alig lehetett megállni rajta. Hát még elindulni… Mint kiderült, a vasárnapi táncverseny változtatta jégpályává a parkettet, a többség rögvest takarító személyzetért is kiáltott. Mocsai azonban némi mérlegelés után úgy döntött, maradjon minden, lesz jó néhány napjuk, hogy megtanuljanak „korcsolyázni”, bezzeg az ellenfél esni-kelni fog. Így is történt. A verhetetlennek hitt vendégek a szünetre sohasem látott, 16–7-es hátrányba kerültek, és bár a második félidőre a szó szoros és átvitt értelmében is lábra álltak, 22–15-re kikaptak és kiestek. A Vasas pedig bemasírozott a fináléba, és simán meg is nyerte a jugoszláv Radnicski Beograd ellenében. 

Ugyanezen a mámoros hétvégén a Honvéd-fiúk is besöpörték a BEK-et, és Mocsai Lajos hamarosan náluk folytatta a munkát. A nála egy évvel fiatalabb klasszis, TF-es tanítványa, Kovács Péter hívására érkezett. Az 1983-as bajnoki címnek még részese lehetett, ám ezt követően a vidéki fellegvárak – Tatabánya, majd a rohamosan épülő Veszprém – váltak meghatározóvá. A Honvédot meg lehetett állítani, de Mocsait már nem. A fiatalos lendületét, harci szellemét korához képest egyedülálló taktikai felvértezettséggel elegyítő szakembert férfi szövetségi kapitánnyá nevezték ki. Válogatottunk mindig is vitathatatlanul a nemzetközi elitbe tartozott, csakhogy ezt a világbajnokságok tükrözték legkevésbé. A vb-ken két 7., három 8. és két 9. helyezés volt az összmérleg, utóbbi kettő ráadásul az 1978-as és 1982-es, éremesélyesnek tartott gárdától. Aztán 1986-ban megjelent Svájcban egy, az addigiaknál idősebb átlagéletkorú keret, minden idők legifjabb, 32 éves szövetségi kapitányával. Valamint iszonyatos munkával, tizenkét hét edzőtáborral, napi három-négy edzéssel, és őrületes daccal, az addigi balszerencsék, a Los Angeles-i olimpia bojkottja miatti hiányérzet által tüzelve.

MOCSAI LAJOS – NÉVJEGY

Született: 1954. március 10., Szeged      Sportága:      kézilabda      Posztja játékosként:      jobbátlövő Válogatottsága/góljai:      6/2 Klubjai játékosként: Tisza Volán (1968−1973), TFSE (1974−1978), Vasas (1978−1979), Bp. Spartacus (1979−1981) Edzői karrierjének állomásai: TFSE férfi (1978−1980), TFSE női (1980−1981), Vasas női (1981−1982), Bp. Honvéd férfi (1983−1985), magyar férfiválogatott szövetségi kapitány (1985−1989), TBV Lemgo (1989−1996, német), TuS Nettelstedt (1997−1998, német), magyar női válogatott szövetségi kapitány (1998−2004), VfL Gummersbach (2005, német), Vasas női (2005−2007), Veszprém férfi (2007−2012), magyar férfiválogatott szövetségi kapitány (2010−2014) Eredményei  Válogatott: Férfiak: olimpiai 4. (1988, 2012), világbajnoki ezüstérmes (1986), vb-7. (2011), vb-8. (2013), Eb-8. (2012), Eb-8. (2014), Nők:  olimpiai ezüstérmes (2000), olimpiai 5. (2004), vb-5. (1999), vb-6. (2001), világbajnoki ezüstérmes (2003), Európa-bajnoki bronzérmes (1998), Európa-bajnok (2000), Eb-5. (2002) Klub:  BEK-győztes (1982), 2x KEK-győztes (1996, 2008), 7x magyar bajnok (1982, 1983, 2008, 2009, 2010, 2011, 2012), 6x Magyar Kupa-győztes (1982, 1983, 2009, 2010, 2011, 2012), Német Kupa-győztes (1995) Sportvezetői pályafutása: a Nemzeti Kézilabda Akadémia tudományos és szakmai főigazgatója (2013−), a Testnevelési Egyetem rektora (2014−2021), a Testnevelési Egyetemért Alapítvány kuratóriumának elnöke (2021−)

A korábbi sztárok elveszítették az egygólos mérkőzéseiket, az 1986-osok azonban egy-egy góllal verték meg a svédeket és az izlandiakat, kettővel az addig általunk legyőzhetetlen, négyszeres világbajnok románokat! A magyar férfiválogatott először – és jelen állás szerint egyelőre utoljára – vb-döntőt vívhatott, és bár 24–22-re kikapott Jugoszláviától, a szakma és a szurkolók szemében győztesen tért haza. A gárda eltökéltségére jellemző, hogy Kovács Péter az Algéria elleni mérkőzésen kezét törte, de a szállásra visszatérve levágta a gipszet, és folytatta a gólgyártást. Mocsai egyik tézise tökéletesen érvényes a kegyelmi állapotban végigküzdött vb-re:      „Egy világversenyre készülő csapat felépítése spirituális feladat. Az edző és a játékosok között dacszövetségnek kell kialakulnia, ami arra a közös célra épül, hogy mi igenis el akarjuk verni a világot. Ha ez megvan, a teljesítőképessége csúcsára többször is eljutó sportoló szinte képtelen elfáradni. A vezetőnek olyan értékrendet kell teremtenie, ami a közösség fölött van, mint egy búra, és mindig meghatározó. Ez egy energiazóna, benne van a hit, az elkötelezettség, hogy Magyarországért játszunk, de a saját előmenetelünk, a családunknak szerzett dicsőség igénye is. Transzcendens energia ez, amibe minden játékos bele tudja helyezni magát, és az ember kinyílik a méltóságterületekre, mint amilyen a nemzet, a munka, a másik megbecsülése és egymás segítése a közös cél eléréséért.” 

Így volt ez az 1988-as, szöuli olimpián is, amelynek negyedik helye a férfiszakágban „csúcsbeállítás”, de abban a tekintetben is különleges, hogy a csapat két vereséggel nyitott, innen sikerült három győzelemmel feltornáznia magát a bronzmeccsig, amelyen ismét a jugoszlávok jelentették a végállomást. 
 

Nem csoda, hogy Mocsai Lajosra szemet vetett a férfi kézilabdázás anyagi-szakmai nagyhatalma, Németország. Az sem csoda, hogy a négygyermekes családapa ugyancsak anyagi és szakmai okokból is vállalta a kihívást. A Bundesliga egyik kiesőjelöltjét, a Lemgót az ott töltött hét bő esztendő során bajnoki dobogóra, KEK- és Német Kupa-győzelemre vezette, majd Nettelstedtben folytatta, ahol egymást követő két évben megnyerték a City-kupát. Személyes élményem, hogy újságíróként először az 1995-ös, izlandi vb-n találkozhattam vele. Azonnal teljes közvetlenséggel fogadta a számára ismeretlen újonc közeledését, pedig nem volt könnyű hozzáférkőzni, mert a német kollégák valósággal szoros emberfogással őrizték. 

Aztán tíz év után hazatért, és amikor ennek kapcsán interjút készítettem vele, határozottan szögezte le: „Óriási örömmel és lendülettel készülünk haza. Mindig is úgy neveltük a gyermekeinket, hogy magyar család vagyunk, előbb-utóbb visszatérünk Magyarországra. Most eljött az idő.” 

A már rutinos, de még mindig fiatal, a negyvenes évei közepén járó szakember 1998-ban átvette a női válogatott irányítását. Az érkezése előtti két világversenyen Eb-10. és vb-9. együttes a decemberi, hollandiai kontinenstornán azonnal visszatalált a dobogóra, annak is a harmadik fokára, és az 1999-es, norvégiai vb-n ugyan „csak” ötödik lett, de kilenc mérkőzéséből nyolcat megnyert, csupán a házigazdák elleni negyeddöntőt veszítette el, jelentős ellenszélben. 

A sydney-i olimpia megadta a nemes bosszú lehetőségét. Minden idők valószínűleg legkiválóbb produkciójával Kökény Beáék az elődöntőben 28−23-ra felülmúlták a norvégokat, ezzel az előző évi vb mindhárom érmesét – a franciákat még a csoportban, az osztrákokat az infarktusos, hosszabbításos negyeddöntőben – eltakarították az útból. Pedig a norvégok nagyon fogadkoztak, váltig állították, tökéletesen felkészültek a mieinkből, még új „csodafegyverünkből”, Radulovics Bojanából is, ám Mocsai mester erre reagálva szellemesen megjegyezte: egészen más az ősembernek a barlangrajz előtt táncolni, és imitálni, hogy elejti a nagyvadat, és megint más a valóságban találkozni vele. Negyvenhat percen át a finálé is varázslatosan alakult, ám a dánokkal szembeni hatgólos előny az utolsó szűk negyedórában négygólos hátránnyá fordult. A fél ország habitusától függően kesergett, átkozódott vagy dühöngött az olimpiai ezüstérem miatt, aminek azóta a közelében sem járt a magyar válogatott. A szövetségi kapitány ezért utóbb, egy kései értékelés során okkal jegyezte meg:    „Érzékeny vagyok arra, ha úgy állítják be, hogy csak másodikok lettünk, ha valaki jobb eredményt ér el ennél, akkor lehet majd azzal foglalkozni, hogy mi volt Sydney-ben. Bár nem beszéltünk róla, de voltak sérült játékosaink a döntőben, akik a végjátékot már nem bírták megfelelően fizikailag, de ennek már nincs jelentősége. Örülök annak, hogy részese voltam annak az időszaknak a női válogatottnál, amelyben olimpiai és vb-ezüstöt, valamint Európa-bajnokságot nyertünk, és büszke vagyok arra az útra, amin végigmentünk.” 

Valóban, gyógyírt jelentett, hogy két hónappal később, a romániai Eb-n Európa trónjára lépett nemzeti együttesünk. A bukaresti elődöntőben, a sporton túli eszközökkel is feltüzelt házigazdák legyőzése nem kis részben azon múlott, hogy játékosaink megértették, megérezték, sokkal több ez a párviadal kézilabda-mérkőzésnél, és e felismeréshez a székely gyökerekből is táplálkozó Mocsai is igyekezett hozzásegíteni őket. A Hargita megyei és háromszéki, erdélyi magyar újságírók talán az Eb-címnél is hálásabbak voltak a kapitánynak azért, hogy nagyjából kétpercnyi ismeretség után úgy beszélgetett velük, mint régi barátaival, földijeivel. 

Következett egy részben abszolút indokolt, másrészt példátlanul korai elismerés: a kontinentális szövetség, az EHF tízéves jubileumi gáláján Mocsai Lajos edzői életműdíjat kapott; mindezt 2002-ben, amikor nem volt még 50 éves sem. Ezt az életművet a 2003-as, horvátországi vb koronázhatta volna meg, és minden jel arra utalt, így is történik. A minimum Sydney óta mumusnak kikiáltott dánok feletti 29−19 adta meg az alaphangot, az elődöntőből pedig a Dél-Korea ellen, a vadnyugat hőskorát idéző lövőpárbajban kivívott 40−38-cal jutott az aranykapuba a csapat. A zágrábi végjátékban már-már be is lépett rajta, méghozzá gyakorlatilag hazai pályán: nyolcezer magyar, és száznál is kevesebb semleges, valamint francia néző előtt. Nyolc és fél perccel a duda előtt héttel vezettünk; azóta sincs, soha nem is lesz racionális magyarázat arra, ekkora előny ennyi idő alatt miként olvadhatott el. Az edzőnek persze kísérletet kellett tennie az okok feltárására, íme: „A végjátékban az emberhátrányok miatt irdatlan nyomás alá került a csapatom. A biztos vezetés után elöl nem tudtuk megtartani a labdát, és sorban kaptuk a gyors gólokat. Ráadásul a kulcsmomentumokban nem tudtunk taktikai szabálytalanságokat elkövetni. Ezzel együtt az utolsó percben Görbicz Anita belőtte a győztes gólt, de elvették tőlünk, s ezzel a világbajnoki címet is. Ezután a hosszabbítást kettős emberhátrányban kezdtük, ráadásul a három lázas játékosunk már erővel sem bírta az iramot.”  Maradjunk annyiban, a franciák 32−29-re győztek, ezzel elszenvedtük kézilabda-történelmünk legdicsőségesebb traumáját. 

Egy évre rá, az athéni olimpia negyeddöntőjében ugyancsak a „kékek” állták a mieink útját, ezzel Mocsai Lajos női kapitánysága is lezárult. Talán a nosztalgia jegyében is következett egy rövid németországi kaland a Gummersbachnál, még egy kitérő a régi nagyságát már nyomaiban sem idéző Vasasnál, majd 2007-től ismét a világszínvonal. Öt bajnoki cím és KEK-győzelem a veszprémi fiúkkal, és részben ezzel párhuzamosan a második férfikapitányi „országlás”. Benne egy újabb „minden idők” meccsével, a 2012-es londoni olimpia negyeddöntőjében. Ám ez magyar diadalt hozott, a rendes játékidő utolsó másodperceiben kivédett hetessel, az ebből indított kontrából megmentett döntetlennel, kétszeri hosszabbítással Izland felett. Őrületes, örökre feledhetetlen mérkőzés volt, Mocsai mester minden túlzás nélkül szögezhette le: „Ez a férfiválogatott történetének egyik legnagyobb diadala. Volt tartásunk, fantasztikus jellemről tettek tanúbizonyságot a játékosok. Az ilyen végjáték mindig kicsit szerencse kérdése is, és most a szerencsésebb és tudatosabb csapat győzött.” 

Mocsai Lajos négy olimpia és 15 világverseny után a régi-új úton indult el, visszatért a gyökerekhez. „Örökbe fogadott” néhány száz gyereket, a balatonboglári Nemzeti Kézilabda Akadémia alapító atyjaként még az is megesett vele, hogy egy utánpótlás-konferencián, afféle freudi elszólásként úgy fogalmazott, „az én akadémiám”. Aztán rögvest korrigált: „a mi akadémiánk.” A Testnevelési Egyetem rektoraként, majd 2021-től kuratóriumának elnökeként is ténykedett, illetve ténykedik. 

Születésnapi köszöntő lévén még a tisztségeinél is előbbre való, hogy négygyermekes családapa. Közismert, hogy Tamás fia maga is válogatott játékos volt, egyik „fő műve” kilenc gólja a 2012-es londoni olimpia utolsó csoportmérkőzésén, a továbbjutásról döntő, Szerbia elleni rangadón. Mocsai Lajos kettős minőségében, kapitányként és édesapaként is élvezhette e produkciót, amikor azonban a mérkőzés lefújását követően erről faggattam, árulkodóan csillogó szemekkel ugyan, de visszafogottan felelte: „Óriási élmény, ha az ember a fiával együtt küzdhet az olimpián, de a többi hadd maradjon az én titkom.” 

Más alkalommal azért bőbeszédűbb volt a családdal kapcsolatban: „Huszonhárom és huszonhét éves korunk között született meg a négy gyerek. Így döntöttünk: tudtuk, hogy még semmink sincs, de azt éreztük, mi ketten vagyunk elég tehetségesek, hogy majd mindent megteremtünk hozzá. Így is lett. Legszívesebben abban a közegben pihenek, ahol a szeretet van, a családdal vagyok ilyenkor. Ami a szakmai lehetőségeket illeti, az élet ajándékának tartom őket. Ahhoz, hogy belevágjak, az kellett, hogy se a feladattól, se a felelősségtől ne riadjak vissza. Ezt otthonról, a szüleim házából hozom, ahogy a pedagógiai érzéket, úgy azt a morális bázist is, amire mindig építhettem.” 

Ennek a szilárd alapnak köszönheti e hazai mércével páratlan pályát, de a teljes nemzetközi mezőnyben és az egyetemes sportági históriában is csupán két olyan szakember található – a másik a román Niculae Nedeff −, aki férfi- és női világbajnoki döntőben is irányíthatta csapatát. Egyszer, az egyik csúcsponton, általános és bizonyára saját magának szóló intelemként is fogalmazta meg a vezérek örök sorsát:      „Ha az embert pajzsra emelik, fennáll a veszélye, hogy pajzson is viszik haza.”      Mondani sem kell, utóbbi mit jelent – de ő sikert és csalódást is túlélt.

Nem edzői, hanem emberi erénye, hogy 70 évesen is megmaradt Mocsai Lajosnak.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. március 9-i lapszámában jelent meg.)