Álma, hogy a női NHL-ben jégkorongozzon – interjú Kreisz Emmával

– Milyen volt a utazás?
– Szinte minden hazajövetelkor más-más repülőtéren fordulok meg, ez alkalommal Amszterdamon keresztül érkeztem – mondja Kreisz Emma, az április 21-én kezdődő divízió 1/A-csoportos vb-re készülő női jégkorong-válogatott csatára, a Minnesota Golden Gophers egyetemi csapatának 20 éves játékosa. – Megúsztam egy átszállással, máskor viszont két-két le- és felszállás színesíti a valamivel több mint tízórás utat.

– Mennyi idő kell, hogy kiheverje a hétórás időeltolódást?
– Van egy módszerem a jetlag mérséklésére. Az indulás előtti napot próbálom ébren kihúzni, a felszállás után pedig alszom, amennyit tudok. Persze így is fáradtan érkezem meg, de jobban zavar, hogy az étkezés megszokott ritmusa felborul. Előfordult már, hogy megfájdult a gyomrom, de azért érdemi problémát nem okoz az átállás.
 
– Milyen sűrűn tud hazajönni az Egyesült Államokból?
– Legutóbb karácsony előtt, december közepén jártam itthon. A múlt évben többször csatlakozhattam a válogatotthoz, de például a novemberi közös gyakorlást ki kellett hagynom, mivel meccseink voltak az egyetemi csapatommal.

– Odakint mivel közlekednek?
– A Western Collegiate Hockey Associationhöz (WCHA) tartozunk, amely az Egyesült Államok középnyugati részén működik. A konferencián belüli idegenbeli mérkőzésekre – egy repülős úttól eltekintve – busszal utazunk. Amikor másik konferenciában szereplő együttes az ellenfél, gyakran repülőre szállunk.

Született: 2003. szeptember 2., Budapest Magassága: 175 cm Sportága: jégkorong Posztja: csatár Klubjai: Marilyn/MAC Budapest (2007–2020), Stanstead College (2020–2023), University of Minnesota (2023–) Válogatottság: 78 Legjobb eredményei: vb-8. (2022), 2x vb-9. (2021, 2023), divízió 1/A-győztes (2019)

NCAA-negyeddöntő, négyszeri hosszabbítással

– Hogy sikerült a legutóbbi idény?
– A WCHA mezőnyét nyolc együttes alkotja, s további négy konferenciába tömörülnek még a csapatok. A bajnokság lebonyolítása eltér az Európában megszokottól. A konferenciák győztesei, plusz öt további csapat vehet részt az NCAA egyenes kieséses tornáján. A négy legjobb versenyben maradó alkotja a final fournak megfelelő Frozen Four mezőnyét, s a végső győztes lesz az országos bajnok. Idén a címet az Ohio State Buckeyes szerezte meg.

– S mi lett önökkel, a Minnesota Golden Gophersszel?
– A negyeddöntőben kaptunk ki három-kettőre a Clarkson Golden Knightstól, mégpedig a negyedik hosszabbításban. Összesen 125 percig és 44 másodpercig játszottunk, emberhátrányban kaptuk a mindent eldöntő gólt. Ez volt minden idők egyik leghosszabb női NCAA-hokimeccse. Mivel az előző idény alapemberei közül többen befejezték az egyetemet, nem sok esélyt adtak nekünk a négy közé kerülésre. A kétkedőkre majdnem rácáfoltunk, ezért fájt, hogy végül lemaradtunk a Frozen Fourról.

– A klagenfurti vb április huszonhetedikén ér véget. Melyik nap indul vissza Minneapolisba?
– Április harmincadikán szállok repülőre.

– Lényegében három hetet mulaszt a Minnesota Egyetemen. Nem nehezményezik a hosszú kihagyást?
– Természetesen jó előre jelezni kell, ha az ember „szabadságra megy”. A tanárok egyébként segítőkészek, persze tanév közben illik megjelenni az előadásokon, s rendben elkészíteni a házi feladatokat. Könnyebbség, hogy a legtöbb óra online is követhető, a tananyagokat feltöltik a netre, így a távollét miatt nem kerül hátrányba a hallgató. Elvben az egyetem mondhatna nemet a kikérésre, de még nem hallottam ilyen esetről. Egyébként nem én vagyok az egyetlen, aki vb-érdekelt, van a csapatunkban amerikai, svéd és finn válogatott is, ők a jelenleg is zajló elit-világbajnokságon szerepelnek.

– Akkor tényleg nem volt igazuk azoknak, akik előzetesen alábecsülték a Golden Gopherst.
– A University of Minnesota női jégkorongcsapata az 1997–1998-as bajnokságban lépett színre, eddig összesen kilencszer jutott be az egyetemi bajnokság döntőjébe, és hatszor meg is nyerte. Nem túlzás kijelenteni, hogy története során végig a meghatározó együttesek közé tartozott.

– A csapat honlapján kiemelik, hogy Kreisz Emma személyében először van magyar hokis a keretben. Most már azt is tudják, a térképen hol keressék Magyarországot?
– Nem feltétlenül… Egyébként van, aki járt nálunk, de nem ez a jellemző.

– Mennyit segített az egyetemi beilleszkedésében, hogy három középiskolai tanévet a kanadai Stanstead College-ban végzett el?
– Kifejezetten azért választottam az említett sulit, mert szerettem volna az amerikai bajnokságban jégkorongozni. Előre nem tudhattam, melyik egyetemtől kapok ajánlatot, viszont abban biztos voltam, hogy a Stanstead College együttesében szem előtt leszek. Ez a québeci bentlakásos iskola nemcsak tanintézetként rangos, a hokicsapata is minőségi; jellemző, hogy kanadai U18-as válogatottak is játszottak nálunk. A mérkőzéseinken számos szakember megjelent, akik rám is felfigyelhettek. Hálával tartozom a MAC-nak, amelyben tizenhárom évet játszottam, de ha itthon maradok, jégkorongozóként esélyem sem lett volna amerikai sportösztöndíjra.

Már csak kényszerből játszik hátvédet

– Hátvédként vagy csatárként szúrták ki a minnesotai megfigyelők?
– Mielőtt Kanadába kerültem, már a támadósorban szerepeltem. A québeci edzőm azonban tisztában volt az előéletemmel, s válaszút elé állított. Azt mondta: én leszek a legjobb csatára, vagy mehetek vissza a védelembe. Mivel nagyon szeretek elöl játszani, mindent megtettem, hogy támadóként bizonyítsak. Ez sikerült is, így csak akkor kellett bekkelnem, ha sérülés miatt nem maradt elég védőnk. A Golden Gophersnél is a csatársorban vesznek számításba, tudva azt, hogy vészhelyzetben a védelemben is bevethető vagyok. A legutóbbi idényben erre szerencsére nem volt szükség.

– A University of Minnesotát 1851-ben alapították, az Egyesült Államok kilencedik legtöbb diákot foglalkoztató felsőoktatási intézménye ötvenötezres hallgatói létszámmal. A számtalan tudományterület közül melyiket választotta?
– A jelentkezéskor meg kell jelölni egy szakot, de ez nincs kőbe vésve, akár másodévben is lehet változtatni, ha más irányba fordul a hallgató érdeklődése. Engem jelenleg a pszichológia vonz, fel is vettem néhány ezzel összefüggő tantárgyat.

– Mennyit számít az egyetemi kiválasztásnál a hokitudás és mennyit a személyiség?
– Én minden középiskolai meccsen úgy korcsolyáztam a jégre, hogy bizonyítani akartam. Nem lehetett tudni, melyik találkozón vannak megfigyelők, mikor kerül be a nevem a noteszükbe, mikor dőlhet el, hogy ösztöndíjat ajánlanak-e valamelyik egyetemre. Csak ilyen mentalitással lehet érvényesülni; minden edzésre, mérkőzésre készen kell állni. Ez persze érvényes a válogatottra is: úgy kell játszani, mintha éppen ott és éppen akkor dőlne el minden. Nem elég azonban jó játékosnak lenni, illeszkedni kell a csapatba. Ezért alaposan feltérképezik a jelöltet, elbeszélgetnek vele, az edzőivel, tudni akarják, milyen egyéniség, milyen tanuló. Még így is benne van a pakliban a melléfogás veszélye, de az alapos tesztelés jelentősen mérsékli a kockázatot.

– Miképpen találta fel magát tizenhat évesen a világ túlsó oldalán?
– Sok mindenhez alkalmazkodnom kellett. Míg Dunaharasztiban például kertes házban éltem a szüleimmel, testvéreimmel, Kanadában kollégiumban laktam. Mégis azt mondhatom, a Stanstead College ideális hely volt az „akklimatizációra”. Nagyszerű körülmények fogadtak, a kolesz, az iskola, a pálya néhány percnyi sétára volt egymástól, semmiféle zavaró tényező nem hátráltatott, arra koncentrálhattam, hogy felkészüljek az egyetemi évekre. Minnesota már más világ, de nem ért kultúrsokk, amikor a határ északi oldaláról a délire költöztem. Annak idején sok időt töltöttem Budapesten, a nagyvárosi közeg nem idegen számomra, a pezsgő minneapolisi élet pedig kifejezetten izgalmas.

– Már ha nem szenved fagyási sérüléseket az ember az Egyesült Államok leghidegebb nagyvárosában, ahol decembertől februárig mínusz hét fok az átlaghőmérséklet, de mértek mínusz negyvenet is.
– A mostani tél kilógott a sorból, kifejezetten enyhe volt az időjárás. Talán egyszer süllyedt mínusz húsz fokig a hőmérséklet, ám a farkasordító hideg elmaradt. Visszatérve a mindennapokra: abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy elsősként nem kellett kollégiumba költöznöm, három másik újonc lánnyal egy apartmanban lakunk. Ennek egyik előnye, hogy a lakásban lehet főzni, kollégistaként ugyanis muszáj a menzán étkezni. Ami nem tragédia, csak sajnos elég finnyás vagyok, ezért inkább főzök magamnak.

– Van specialitása?
– Tészta Alfredo szósszal és egy kis csirkével – nem túl bonyolult kaja, de ez a kedvencem.

– Az egyetemre nemcsak bekerülni nehéz, benn maradni sem könnyű. Igaz, hogy a tanulmányi eredményeket szigorúan számon kérik?
– Ez így van. Hogy mennyire odafigyelünk a tanulmányainkra, ahhoz egyetlen adalék: a Covid-időszaktól eltekintve most volt a legmagasabb az osztályzatátlag a csapatban. Azt látom, hogy mindenki komolyan veszi a sulit. Ha már megadatott, hogy egyszerre tanulhatunk és sportolhatunk, senki sem szeretné eljátszani az esélyét. Amúgy nemcsak a tanulmányi eredményt ellenőrzik, szigorúan betartatják az amatőr előírásokat is, e téren nem ismernek tréfát. Mindenkinek ezerszer elmondják a szabályokat, aki megszegi őket, nem mutogathat másra.

Bajnoki meccsek zenekari kísérettel

– Vannak-e kiváltságaik?
– A campus egyik épületét csak a sportolók használhatják. Tanulószobák, korrepetáló tanárok várják azokat, akiknek pluszsegítségre van szükségük. A sportolói menzán egészséges kaják közül válogathatunk, az egyetemi sportrendezvényeket ingyen látogathatjuk. A sérülések kezelésére külön stáb áll rendelkezésre, ami nem csekélység, hiszen Amerikában méregdrága az egészségügyi ellátás.

– Minneapolisnak mind a négy nagy profi ligában van képviselője. Nem szeretnék udvariatlan lenni, de ilyen kínálat mellett kikből áll egy egyetemi női hokicsapat közönsége?
– Ez igazán érdekes! Az úgynevezett superfanok a kezdetektől ott vannak a csapat meccsein; ők az idősebb korosztályt képviselik. Jönnek az ifjú hokis lánykák, s ott vannak a lelátón a diáktársaink is, akiket különféle akciókkal igyekeznek kicsábítani; ilyen például, amikor az első száz hallgató pólót kap ajándékba. Az amerikai szokásoknak megfelelően a University of Minnesotának is van saját zenekara, amely a meccsek alatt muzsikál, így teremtve hangulatot. A csapatunk saját jégcsarnokot használ, a 3400 férőhelyes Ridder Arena az első olyan létesítmény az Egyesült Államokban, amelyet kimondottan női jégkorongcsapatnak építettek. Nem állítom, hogy minden alkalommal telt ház előtt szerepelünk, de szép számú közönség előtt játszunk.

– Járt már valamelyik profi gárda meccsén?
– Ott voltam a Garát-Gasparics Fannit is foglalkoztató, a női profi ligában szereplő PWHL Minnesota hokicsapatának Ottawa elleni mérkőzésén, és majd a vb után szeretném megnézni a Minnesota Twins baseballcsapatát is.

– Nem az első a Kreisz családban, aki nekivágott a világnak. Fivére, Brúnó is légióskodott már Finnországban és az Egyesült Államokban, a szülőknek mégsem lehetett könnyű egy tinilányt útjára engedni.
– Nem egyik pillanatról a másikra jelentettem be a költözési szándékomat, évek óta téma volt otthon, hogy milyen terveim, céljaim vannak a jégkoronggal. A szüleim is megbizonyosodhattak róla, hogy ez nem hirtelen fellángolás. Kisgyerekkorom óta fontos nekem a hoki, ők pedig mindig mindenben támogattak engem és a testvéreimet is. Tudták, az tesz boldoggá, ha jégkorongozhatok, s nekik meg az az öröm, ha engem boldognak látnak. Így sokkal könnyebb volt itthon hagyni a családot, a barátokat, mint ha próbáltak volna eltéríteni a céljaimtól. 

– Több interjúban elmondta, hogy háromévesen húzott először korcsolyát, és ezzel lényegében el is dőlt a sorsa. De sohasem bizonytalanodott el, sohasem csábította más sportág?
– Édesanyám levitt az uszodába, hogy megtanuljak úszni, és középiskolában a tavaszi időszakban, amikor nem lehetett jégre menni, kipróbáltam a teniszt és a lacrosse-t, de valójában a hoki érdekelt. Sohasem kellett erővel a jégre parancsolni, örültem, ha mehettem edzésre. Élveztem a játékot, sikerélményeim voltak, és láttam, ha keményen dolgozom, elérhetem a céljaimat.

– Szokott még teniszezni?
– Nemigen. Talán hasznos lenne, ha olykor mással is foglalkoznék, de úgy vagyok vele, amikor szabadidőm van, inkább elmegyek a konditerembe vagy maradok a jégen, és gyakorlom a kapura lövést. Ennek több hasznát látom.

– S mennyi haszna volt a MAC-ban eltöltött tizenhárom esztendőnek?
– Rengeteg! MAC-osként tanultam meg az alapokat, az ottani edzőimnek, csapattársaimnak köszönhetően szerettem bele a sportba. Óriási erőt adott, hogy a kezdetektől hittek bennem. A MAC-ban játszottam először meccseket a fiúk között, s lettem bajnok az U14-es korosztályban. Amikor első alkalommal lementem a jégre, a Kisstadion nyitott pálya volt, s még futottam a köröket a régi Népstadion körül is. Sohasem felejtem el, honnan indultam el!

– A minnesotai hátizsákján a tizenhármas szám szerepel, márpedig itthon mintha nem ezt a számot viselte volna.
– A MAC-ban mindvégig kettes voltam, mivel szeptember másodikán van a születésnapom. Kanadában a kettes foglalt volt, ott huszonkettes lettem. A válogatottban kezdetben a nyolcas mez volt az enyém, miután feljutottunk a legjobbak közé, a nyolcvannyolcast választottam; ezt a számot a bátyám is viselte. A tizenhármast még U18-ban kaptam meg, és felnőttválogatottként az első edzőmeccsen is ebben játszottam – megszerettem. Nem vagyok babonás, noha akadnak szokásaim, amelyeket igyekszem követni a meccsek előtt.

– Ha már a válogatott: tagja volt a 2019-ben a feljutást Káposztásmegyeren kiharcoló együttesnek, és ott volt mind a három elit-vb-n. Most újra a második vonalban szerepel a csapat – mi lehet a cél Klagenfurtban?
– A budapesti vb pályafutásom eddigi csúcspontja. A családom, a tanáraim, a barátaim is a lelátón szurkoltak, a mai napig libabőrös leszek, ha arra az élményre gondolok. Az elit-vb-n elsőre sok minden az újdonság erejével hatott, de jutott idő az ismerkedésre, mert a Covid miatt nem volt kieső. A következő évben önerőből maradtunk benn, nagyon jól teljesítettünk, büszke voltam a csapatra. Egy kisebb sérülés miatt az amerikaiak és a finnek elleni találkozót sajnos ki kellett hagynom. A kiesést hozó tornán – én úgy gondolom – alulteljesítettem, talán túlstresszeltem, túlságosan is bizonyítani próbáltam. Idén az első hely megszerzése a reális cél. 

– Még van három éve a University of Minnesotán, ami hosszú idő, mégis: milyen jövőképe lehet egyetem után egy női hokisnak?
– Ez erősen személyfüggő. Van, aki a diplomaszerzést követően a civil karrierjére összpontosít, s akad, aki a jégen marad. Én az utóbbiak közé szeretnék tartozni. Ebben az idényben indult el a „női NHL”, a Professional Women’s Hockey League, amelynek két magyar válogatott szereplője is van a már említett Garát-Gasparics Fanni és Taylor Baker személyében. Egyelőre hatcsapatos a liga, de látványos tervek vannak a mezőny bővítésére. Ha ez bekövetkezik, én is szeretném ott kipróbálni magam. A következő lépcső pedig majd az edzősködés lehet.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. április 13-i lapszámában jelent meg.)