Alig több mint három héttel a magyar labdarúgás legfényesebb győzelme, az 1953. november 25-i angol–magyar mérkőzés, a világhírű londoni 6:3 előtt, november 1-jén Internazionale–Milan bajnoki rangadót játszottak Milánóban. Ami aznap történt a San Siro Stadionban, a korszak egyik legnagyobb magyar labdarúgójának, a világ kiemelkedő balszélsőjeként számon tartott csatárnak volt lehengerlő egyéni megdicsőülése. A legpontosabban talán a neves olasz hetilap, a Guerin Sportivo 1953. november 3-i számának látványos címlapja világította meg a lényeget: a fókuszban karikatúraszerű rajzon futballmezes labdarúgó vigyorog, ágyúból tüzel az előtte dominó módjára felboruló alakokra, a labdát szimbolizáló ágyúgolyóban az „Inter–Milan 3–0” felirat látható, az eltalált áldozatok sorfalát a Milan csapatát megtestesítő játékos, továbbá Antonio Busini, a Milan szakmai igazgatója, Mario Mauprivez, az Internazionale alelnöke, Carlo Masseroni, az Internazionale elnöke adja, utóbbi zsebéből egy „Lemondás” fejléccel ellátott papírka kandikál ki. Az öles betűkkel kiírt cím pedig a következő: „Nyers megverte a Milant és Masseronit”.
Hihetetlen dráma és személyes elégtétel rajzolódik ki az eseményekből. Nyers István és Masseroni klubelnök között súlyos és elhúzódó ellentétet szült a játékos fizetésemelési követelése, a teljhatalmú mágnás büntetésből nem engedte pályára lépni a magyar csatárt, az Inter az idény első hét találkozóját a nagy góllövő nélkül játszotta le. Az anyagi vitából eredő feszültség még a nyáron kezdődött, amikor a 29 éves csatár feleségét, Annát is Milánóban hagyva előbb Sanremóba távozott (a korabeli olasz sajtócikkek itt rendre megjegyzik: „ahol a híres kaszinó működik...”), majd nejének rokonságához utazott Szabadkára, sőt a Magyar Szó című lap 1953. augusztus 1-i cikkének utalása szerint jó eséllyel pályára lépett a helyi Spartacusban, sőt más értesülések szerint zsarolta az Intert a belgrádi Crvena zvezdával is. Augusztus 28-án aztán visszatért olasz földre, Triesztből táviratozott kedvesének milánói címükre, a Via Varese 1-be, tudatva vele: „Eletem este varyal 9 orakor Jancsival yovok csokol apukap”. Hogy Jancsi kicsoda volt, nem tudjuk, a „p” betűvel megtoldott „Apuka” aláírás pedig – bár gyanúra adhat okot – alighanem csak a házastársak közötti otthoni nyelv bevett megszólításának számított, gyermekük ugyanis megbízható források szerint nem született.
Masseroni úr nem engedett álláspontjából, nem kereste a megoldást, inkább megüzente a letiltott játékosnak: „Ha akar valamit, jöjjön ő hozzám. De azt ne várja, hogy meggondolom magam. Inkább lejátsszuk a bajnokságot Nyers nélkül.” Súlyosbította a támadó helyzetét, hogy valójában még ő tartozott a klubnak, hiszen elmulasztott visszafizetni egy hatmillió lírás előleget, amelyet felvett, miután ellopták a Cadillacjét. Közeledett azonban a milánói derbi nagy napja, és a bajnoki címvédő Internek nagy szüksége volt a parkoltatott balszélsőre, így Giuseppe Prisco korábbi titkár meggyőzte a tizenkét tagú klubvezetői tanácsot, hogy segítsék újra a pályára a futballcsillagot, sőt kínáljanak neki hétmillió líra prémiumot. „És mi lesz a hatmillió lírás tartozásával?” – akadékoskodott az elnök, mire a bizottság tagjai legnagyobb meghökkenésére rávágták: „Elengedjük!” A klub első embere továbbra sem támogatta az ötletet, Alfredo Foni edző azonban nem tétovázott, ismét az 1952–1953-as, aranyéremmel zárt bajnoki idény házi gólkirályát tette a csatársor bal oldalára, a Mazza, Skoglund, Lorenzi, Armano négyes mellé. Nyers István pedig meghálálta a bizalmat: az 50., az 54. és a 73. percben elért mesterhármasával a nap hőse lett.
A huszonnégy nappal későbbi londoni válogatott mérkőzésen természetesen szóba sem került a milánói magyar szupersztár szerepeltetése, 1946-os dicstelen (és törvénytelen) országelhagyása után legfeljebb óvatos barátkozásra, halvány békülési gesztusokra került sor a kétszeres A-válogatott labdarúgó és a hazai futballvezetőség között. A Képes Sportlap például 1948. január 6-i számában közölte a Stade Francais vendégjátékosának üzenetét: „Boldog újévet kívánunk a magyar sporttársadalomnak – Nyers és Nyersné”. Hat évvel később, a svájci világbajnokság előtt néhány hónappal mégis szárnyra kelt a hír, hogy az MLSZ visszacsábítaná a nemzeti csapatba a balszélsőt, tett is „félhivatalos lépéseket” a Délamerikai Magyarság lap témával foglalkozó cikke szerint, ám egyrészt az Internazionale sem akarta hosszabb időre nélkülözni játékosát, másrészt a beszámoló szerint ő maga sem rajongot a vasfüggönyön túli visszatérésért. Czibor Zoltán helye így nem került veszélybe Sebes Gusztáv csapatában, 1954 áprilisára eldőlt, hogy nem játszik újra a magyar válogatottban Nyers, aki előzőleg Csehszlovákiában állítólag szlovák családi gyökereit emlegette, párizsi időszakában pedig Freyming-Merlebach szülöttjeként került képbe a francia válogatottnál. István-Étienne-Stefano nem meglepő módon Olaszországban is felkeltette a nemzeti csapat vezetőinek érdeklődését, Vittorio Pozzo, az 1934-es és 1938-as világbajnok csapat kapitánya éppen az 1954-es vb előtt sürgette a honosítását, amely egyébként már két évvel korábban is felvetődött. Akkor Nyers az Il Popolo 1952. február 6-i számában tett nyilatkozata szerint egyáltalán nem utasította el a lehetőséget: „Ha a szövetségi kapitány méltónak talál arra, hogy az azúrkék válogatott mezét viseljem, nem lehetek más, csakis nagyon boldog. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne okozzak csalódást. Pályafutásom csúcsát jelentené.”
A Franciaországban született, Budapesten nevelkedett, Szabadkán berobbanó, Újpesten nevet szerző, majd külföldre szökése nyomán Prága érintésével Párizsban landoló futballista pályafutásának legsikeresebb időszaka kétségtelenül az Internazionalénál töltött 1948 és 1954 közötti néhány év. „Üdvözlöm a Milanoi közönséget amely olyan lelkesen biztatott boldog vagyok, hogy Milanoba kerültem az Interhez. Igyekszem, hogy a játék minél jobban menjen, és a csapattal a bajnokságot megnyerjük” – olvassuk magyar nyelvű, kézzel írott üzenetét, amelyet első olaszországi bajnokija, a három gólja miatt is emlékezetes, 4:2-re megnyert Internazionale–Sampdoria mérkőzés után közölt az olasz sajtó.
Az ígéretet beváltotta: 1948–1949-ben 26 góllal bajnoki gólkirály lett, az 1952–1953-as és az 1953–1954-es idényben scudettóhoz segítette a klubot, amelynek mindenkori bajnoki góllövőlistáján ma is a 3. helyen áll 133 Serie A-góllal.
Vagy nézzük csak a milánói derbiket, amelyeken Andrij Sevcsenko (Milan, 14 gól) és Giuseppe Meazza (Inter, Milan, 13 gól) után Gunar Nordahllal (Milan, 11 gól) holtversenyben ő a harmadik a gólszerzők rangsorában! Első városi rangadóján góllal nyitott 1948 októberében (Milan–Inter 0:2), 1949 februárjában duplázott (Inter–Milan 4:4), a következő őszön 4:1-es Milan-vezetés után két góljával segített fordítani csapatának (Inter–Milan 6:5), 1950 novemberében győzelmet érő gólt szerzett (Milan–Inter 2:3), 1951 novemberében pontot ért a gólja (Inter–Milan 2:2), 1952 áprilisában csak sovány vigaszt (Milan–Inter 2:1), majd jött az 1953. november 1-i gólparádé.
A milánói stadion névadója, a mindkét városi csapatban nagyot alkotó, az Intertől éppen egy évvel a magyar játékos érkezése előtt visszavonuló csatárklasszis, Giuseppe Meazza így foglalta össze vele kapcsolatos első benyomásait: „Most nyílt alkalmam először alaposan megfigyelni Nyerset. Rettentően tetszik a játéka. Évek óta nem láttunk az Interben hozzá foghatóan kiemelkedő balszélsőt. Könnyedén szabadul el a védőjétől, és érti a játékot. Olyan gólt lőtt, amely kifejezetten lázba hozott, hiszen amúgy magyarosan rúgta meg a labdát, rendkívüli érzékkel. Nem értem, miért kell egy hozzá hasonló játékosnak ilyen messziről futni neki a tizenegyesnek, legalább öt métert szaladt a labdáig. A tegnap látottak alapján megkockáztatom, teljesítménye jobb, mint a csúcsformában lévő Colaussié. Az 1938-as világbajnokságon Colaussiból hiányzott a Nyerséhez fogható dinamikusság, robbanékonyság.”
A róla szóló dicséretekből oldalakon át idézhetnénk; ki a lövőerejét, ki a tizenegyesrúgó képességét, ki cselezőkészségét emelte ki. És a pályán aratott sikerek beragyogták a pályán kívüli mindennapjait is: ha Párizsban kiskirályként élt, Milánóban már szinte császárként. Sokat elárul életformájáról csapattársa, Sergio Brighenti visszaemlékezése: „Az edzésekre amerikai autókkal járt, úgy váltogatta őket, mint a szeretőit. A háború utáni újjáépítés éveit éltük, nem nyüzsögtek az utcán a dúsgazdagok, fényes életvitele, jó megjelenése hamar népszerűséget szerzett neki a nők körében. Emlékszem, amikor olyan lány került a közelébe, aki nem tetszett neki, engem küldött oda, hogy mentsem ki, mondván, nem beszél jól olaszul.”
A milánói korszakról szóló fejezetünket váratlan felfedezéssel zárjuk: futballtörténeti kuriózumnak számító, a sportszerűség sajátos gesztusáról árulkodó részletre bukkantunk kutatásaink során a La Gazzetta dello Sport 1988. április 23-i számában. A vonatkozó cikkben Giulio Cappelli elárulja, valójában nem más ajánlotta be Nyers Istvánt az Interhez, mint Egri-Erbstein Ernő, a Torino edzője. Az olasz futball egyik legintelligensebb alakjaként emlegetett olasz sportember akkoriban szakmai igazgatóként segítette a milánói klubot és David John Astley edző munkáját, ő bonyolította a gólerős magyar csatár átigazolását a Stade Francais-tól. Állítása szerint ez volt az olasz futballban az első alkalom, hogy közvetítő készítette elő az üzletet, amely nyomán egyébként a párizsi klubnak tízmillió lírát, a játékosnak nyolcmillió lírát fizettek ki. Az említett mediátor egyébként egy párizsi ismerős volt, aki a Stade Francais mérkőzését látva a következő jelentést adta Milánóban a kiszemeltről: „Őszintén szólva nem tudok véleményt mondani Nyersről, mert ahányszor hozzá került a labda, mindenki talpra ugrott, a nevét skandálta, én meg nem láttam tőlük semmit!”
Az ünnepelt futballcsillag allűrjeiről is szó esett az interjúban, amely szerint a milánói Linate repülőtéren „Én vagyok a nagy Nyers!” mondattal köszöntötte a tiszteletére kisereglett szurkolókat, a bemutatkozásnak szánt, Modena elleni barátságos mérkőzésen pedig nem akart pályára lépni, mondván, egy kis csapat elleni tét nélküli találkozó nem lenne hozzá méltó antré. Végül mégiscsak vállalt egy félidőt, rúgott egy gólt, majd besétált az öltözőbe. Néhány héttel később a Lucca elleni mérkőzésen harmadik számú kapusával volt kénytelen kiállni az Inter, miután Angelo Franzosi kezdő kapusnak és Giuseppe Albani második számú kapusnak is eltört az ujja az edzésen Nyers félelmetes lövésétől. Ami a nagy Torino tragikus sorsú trénerének, az 1949-ben a supergai légikatasztrófában életét veszítő magyar edzőnek a szerepét illeti honfitársa milánói kibontakozásában, érdemes a témáról szó szerint idézni Cappelli szavait.
„A nagyszerű Erbstein, a Torino szakvezetője hívta fel a figyelmemet a Párizsban játszó Nyersre. Kissé gyanakodni kezdtem, így megkérdeztem tőle: »Ha tényleg ennyire ügyes ez a Nyers, miért nem viszed el a Torinóhoz?« Mire ő ezt válaszolta: »Leginkább azért, mert nincs rá szükségem, ott van nekem Mazzola, Loik, Gabetto, Menti, Ossola. És azért sem, mert a Torino tíz ponttal megnyerte a bajnokságot, és az embereknek ez már unalmas. Nem mehet így tovább, erősebb ellenfelekre van szükségünk. Harmadrészt pedig azért, mert a játékosom voltál, a barátomnak tekintelek, és tudom, hogy Nyers átigazolásáért egy napon még hálás leszel nekem.«”
A következő részben: Az AS Romától a Barcelonáig
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. május 4-i lapszámában jelent meg.)