„Egész életemben szerencsés voltam” – interjú az 50 éves Czene Attilával

– Nagyon jól néz ki! Olyan, mintha visszaforgattuk volna az idő kerekét, és Atlantában járnánk.
– Tervben volt a fogyás, de a jelenlegi nem a tudatosságnak köszönhető, hanem egy betegségnek: két és fél hónap alatt huszonnégy kilót fogytam. Tizennégy éve meghíztam egy daganatos betegség miatt, ezúttal viszont az ellenkezője történt – éppen akkor egyébként, amikor elhatároztam, hogy nekiindulok. Hogy nemcsak beszélek a sportról, hanem sportolok is. A Magyar Szabadidősport-szövetség társadalmi elnökeként ezt is kell amúgy tennem, ráadásul a szlogenünk is az, hogy „Magadért sportolj”. Persze egyedül nehéz – és elindulni a legnehezebb. Az ötven jó mérföldkő ahhoz, hogy végre saját magamnak is kijelöljem a támpontokat, hogy igenis figyeljek magamra is.

– Arcul csapja a fél évszázad?
– Azt nem mondanám, ráadásul éppen az imént dicsért meg – bárcsak lenne tudatosság ebben a fogyásban… Azt viszont az ötven kapcsán elmondhatom, már többször előfordult velem, hogy időben kaptam jelet arra, hogy lépnem kell.

Született: 1974. június 20., Szeged Sportága: úszás Klubjai: Szegedi EOL, Bp. Honvéd, Újpesti Dózsa, Rendészeti SE, Sport+ SE Edzői: Banka Péter, Széchy Tamás, Michael A. Chasson Kiemelkedő eredményei: olimpiai bajnok (200 m vegyes, 1996), olimpiai 3. (200 m vegyes, 1992), 3x vb-3. (200 m vegyes, 4×100 m vegyes váltó, 1994; 4×100 vegyes váltó, 1998), 3x Eb-2. (200 m vegyes, 1993; 200 m vegyes, 4×100 m vegyes váltó, 1995)

A POFONBÓL AZNAP FEL KELL ÁLLNI

– Vagyis nem véletlenül derült ki, hogy beteg?
– Nem tudtam enni, de ez a második más típusú volt, mint az első betegségem, ezt ugyanis vírus okozta – nem, nem a Covid –, és ezúttal kaptam sugárterápiát is.

– Az ember ilyenkor felteszi a kérdést: miért éppen én. Ön is így volt vele?
– Másodszor már nem. Azért sem, mert addigra már olyan sok szakemberrel találkoztam, aki rákérdezett a felmenőimre, a genetikára. Persze van, aki úgy gondolja, lelki eredetű is lehet az ilyen vagy bármilyen betegség. Én mindkettőről tudok valamiféle visszaigazolással szolgálni. A versenysportban is kap pofonokat az ember, és utánuk már aznap fel kell állni – Széchy Tamás erre nevelt minket. Egyébként akadtak, akik a sporthoz kötötték a betegségemet, mert azért az úszás, a kemény, oxigénhiányos edzések, a klóros víz sem feltétlenül egészséges, ugyanakkor a családomban is fordult elő daganatos betegség, tehát ha úgy tetszik, mindkét felvetést vissza tudom igazolni. És éppen azért nem ijedtem meg annyira, mert nem tudtam a választ a kérdésre, miért is én. Sokan meg is jegyezték, milyen könnyen veszem az egészet.

– Mert valóban úgy tűnik, hogy könnyedén veszi.
– Szerintem másként nem lehet. Őszinte leszek: ha annyira súlyos lett volna a betegségem, nyilván nem így veszem. Viszont azáltal, hogy kétszer is beleláttam az egészségügyi rendszerbe a betegségeim miatt, éppen hogy szerencsésnek tarthatom magam, hiszen szembesültem vele, mások min mennek keresztül. Úgyhogy esetemben a „miért éppen én?” kérdés úgy módosulhat, hogy miért éppen én vagyok ilyen szerencsés. Viccelődve azt szoktam mondani, hogy én ilyen könnyen nem úszom meg – hogy stílszerű is legyek. Nekem még van dolgom itt. Sokszor nehéz, de itt a családom: a feleségem, Petra és a kislányunk, Laura. Nagyon jó kis egységet alkotunk mi, hárman. S bár Petra is testvérrel nőtt fel és én is, szerettük is volna, ha több gyerekünk van, szerencsés vagyok, hogy a két betegségem mellett-között egy is megadatott nekünk. Boldogok vagyunk így. 

– A második betegségéről hallva kissé elbizonytalanodtam, de talán mégsem lövök mellé: Czene Attiláról, elsősorban a sportpályafutásáról az jut az ember eszébe, meseszerű történet az övé.
– De jó, hogy így megfogalmazta, mert én is így élem meg! A kilencvenes évekről is elmondhatom és a jelenről is. Tény, hogy az előbbiek életem meghatározó évei voltak.

– Az a kilencvenhatos atlantai nap gyakorta eszébe jut? Esetleg lepörög álmában?
– Az eufória nálam nagyjából fél évig tartott, aztán jött szembe az élet – és a felelősség. 

– Megismerik még az utcán?
– Igen, de nem feltétlenül a versenysportolót. Meg aztán az is kérdés, melyik korosztályról beszélünk, hiszen a nálam jóval fiatalabbak, akik akár a gyerekeim is lehetnének, nyilván nem ismernek fel. De ezzel nincs semmi baj, ez a világ rendje.

– Mindent ilyen természetesen fog fel? Hasonló korúak vagyunk, és magamon érzem, hogy az ember ebben a életkorban talán többet nosztalgiázik már, mint korábban.
– De abban nincs semmi rossz, hogy ma már inkább azokat a sportolókat ismerik meg, akik most indulnak az olimpiákon, akik most érik el a sikereket. A közösségi médiának ebben hatalmas a szerepe, de én például ott nem vagyok megtalálható – sokan győzködtek, hogy szükségem lehet rá, ám én Széchy Tamástól és Hargitay Andrástól azt tanultam, mi már értünk el sikereket az életben, mi már lehetünk szerények, vagyis baj lenne, ha a közösségi média kellene az ismertségemhez. De mondom, én egyáltalán nem várom el a fiatalabb korosztály tagjaitól, hogy felismerjenek, hiszen még nem is éltek akkor, amikor mi olimpián szerepeltünk. A nosztalgiázás nem jellemző rám, mert nekem gyerekkoromtól azt tanították, hogy tervszerű gazdálkodás van, tehát mindig terveztem a huszonnégy órámat, a hetemet, a hónapomat, az évemet, és ezt folytattam később is a magánélet tervezésével, a családtervezéssel, egy-egy utazás megszervezésével. Ezt kell továbbadnunk a gyerekünknek is – a tervezés és az átadás lefoglal. Attól inkább félek, hogy maradjon meg a higgadtságom és a nyugalmam sokáig. Az idősödéstől nem tartok, mert amíg egészséges az ember, addig nem öreg, vagyis nem a kor számít. E tekintetben éppen olyan vagyok, mint bárki más. Ugyanakkor ott a felelősség, amely az évekkel, évtizedekkel ezelőtt megszerzett olimpiai bajnoki címmel jár, mert még mindig látnak bennünk valami olyat az emberek, amit magukban nem. Példaképként néznek ránk, nekünk pedig így is kell viselkednünk. A mindennapokban is. Szerintem ez egyáltalán nem nehéz feladat, sokkal inkább megtisztelő. Mondjuk, az már jóval nehezebb, hogy a saját gyerekem előtt is példakép legyek…

SZÉCHY TAMÁS TÚLNŐTT A KORÁN

– Ha már az olimpiát említi, egyre közelebb a párizsi, ilyenkor milyen érzések kerítik hatalmába a bajnokot?
– Visszatérek egy korábbi kérdésére, arra, meddig tart az olimpiai őrület – ilyenkor eszembe jut, hogy esetemben egy harminckét és egy huszonnyolc évvel ezelőtti eseményről, vagyis az elmúlt évezredben történtekről beszélgetünk. És amikor elmúlik az a bizonyos eufória, még évekig kitart a „hú, olimpiai bajnok vagyok” érzés, de azt azért nem gondoltam volna, hogy még ennyi idő után is tiszteletet, megbecsülést, szeretetet kapok az emberektől. Ezen én is meglepődöm sokszor, és ez nem álszerénység. Azért az, hogy a nevemet is tudják, már jóval ritkább, mostanában többször is megtörtént velem, hogy megjegyezte valaki, ismer valahonnan, csak nem tudja, honnan. Van, hogy azt felelem, ide szoktam járni vásárolni… Tényleg jólesik, ha megismernek, ugyanakkor ennek már nem akarok nagy jelentőséget tulajdonítani. Az például sokkal fontosabb nekem, hogy kitaláljuk, mit fog sportolni a kislányunk. 

– Ő egyébként tudja, ki az apukája?
– Azt látja, hogy apa úszik a felvételeken, meg nyilatkozik néha a tévében, látja az érmeket, szóval egyre inkább összerakja a képet. Az már más kérdés, hogy mindezt hogyan fogja kezelni, ha ő is elkezd sportolni, és tapasztalja, milyen sok fáradsággal és mennyi áldozattal jár egy aprócska részsiker is.

– Az atlantai olimpiai arany a legnagyobb sikere: hány százaléka az öné és mennyi Széchy Tamásé?
– Tamás bácsi mindig azt mondta, az övé kilencven, az enyém tíz. Ezzel nem teljesen értek egyet, szívesen módosítanám az arányt hatvan negyvenre.

– De hát ön úszott!
– Én elismerem Széchy Tamást. Ha valaki ötven százalékot mondhat a magáénak, az Darnyi Tamás. Ő és, mondjuk, Egerszegi Krisztina minden bizonnyal más edzővel is sikeres lett volna. Úgyhogy értem, miről beszélt Széchy Tamás, megint más kérdés, hogy ő azt mondta, én tehetségesebb voltam, mint Darnyi Tamás, csak éppen nem bírtam annyit dolgozni, nem bírtam annyira a fájdalmat.

– Nem bírta vagy nem szerette?
– Nálam a fájdalomtűrés küszöbe máshol volt, én nem volt képes olyan fokú önsanyargatásra, mint mások. Úgy véltem, ennyit nem ér az egész.

– Bántja, hogy mostanában nem szép történetek kerülnek napvilágra az uszodai életről? Zavarja, hogy évtizedek távlatából próbálunk ítélni, ítélkezni?
– Nem zavar, nincs ezzel gond. Azzal már sokkal inkább, hogy engem például csépeltek a nagyobbak az uszodában, ám amikorra én felnőttem, már nem tehettem – mi voltunk az a korosztály, amelyik még kapott, de már nem adott. Annak, amit Tamás bácsiról sokan mondanak, már nincs jelentősége, ő annyival túlnőtt a saját korán.

– Ki volt Széchy Tamásnak Czene Attila? 
– Ugyanolyan tehetség, mint Darnyi vagy Egerszegi. Nála a tehetségfaktor az volt, hogy minden sportolóról tudta, meddig terhelhető, mit lehet kihozni belőle. A „fizikai szigorúsága” kapcsán egyszer megkérdeztem tőle: a mellettem lévő miért nem kap annyit, mint én. Azt válaszolta: drága fiam, őt agyon is verhetném, akkor sem tudná megcsinálni azt, amit te. Úgyhogy ebben volt ösztökélés is – az meg, hogy az edzések fájtak, természetes volt, én ezt egyáltalán nem éltem meg rosszként, és utólag sem vélem annak. Én sokkal erősebb emberként jöttem ki a végén az uszodából. Van az a közhely, hogy ami nem öl meg, az megerősít – na, ez ránk nézve is igaz. Azt sem állítom, hogy nincs mindennek negatív oldala, hiszen nem mondom, hogy néha nem akarjuk túlságosan is ráerőltetni az akaratunkat a másikra, vagy nem gondoljuk úgy, hogy nekünk valamiben nagyobb a tapasztalatunk, ám egy idő után tényleg megtanulsz szerénynek lenni, és már nem állsz le mindenkivel meccselni vagy szócsatázni.

A GÖRÖNGYÖS ÚT AZ IGAZÁN ÉRTÉKES ÚT

– Vagyis büszke rá, hogy a Széchy-csapat tagja lehetett.
– Abba a csapatba bekerülni kiváltságot jelentett. Ráadásul Tamás bácsi csak miattam utazott el Szegedre, és vitt onnan a csoportjába. Van egyfajta összefonódás köztünk, a tanítványai között, még inkább az úszó olimpiai bajnokok között, hiszen jó ideje létezik az úszó olimpiai bajnokok testülete – szoktam is mondogatni a szövetség elnökének, Wladár Sándornak, hogy találkozzunk minél többször, hiszen ezeket az embereket nem a szél hordta össze. Ha úgy tetszik, ez mindannyiunk második családja, ennek a közösségnek olyan értéke van, amelyre igenis büszkék lehetünk.

– Arra nem kérem, hogy összegezze az elmúlt ötven évet, arra viszont igen, hogy találjon egy jelzőt, amely a leginkább jellemző erre a fél évszázadra.
– Egész életemben szerencsés voltam. Azért, hogy olimpiát nyerhettem. A betegségeim kapcsán már említettem a szerencsefaktort. Ám most már tudom, a legnagyobb szerencsém, hogy találtam egy olyan párt, akivel az egész életemet le tudnám élni – bízom benne, hogy így is lesz. Ez nem adatik meg mindenkinek. Tudom, az olimpiai arany sem – mondogatták nekem, majd ha gyereked születik, még az atlantai győzelmednél is boldogabb leszel, s ezt az ember hallja, felfogja, de megérteni csak akkor fogja, amikor tényleg megszületik a gyermeke. Nekünk jó nagy kihívás lesz, mennyire nehezíti meg Laura életét, hogy sikeres sportolók a szülei, és már most, hatévesen maximalista – de állunk elébe.

– A szeme csillog, ez is mutatja, hogy valóban boldog.
– Az vagyok. Pedig tényleg nagy kihívás vár ránk, sokkal nagyobb, mint amilyenekkel a múltban szembesültünk. Persze azok sem voltak könnyűek, ám amellett, hogy a múlt gyakorta megszépül, mindenki tudja, nem értünk volna fel a csúcsra, ha nincs Tamás bácsi.

– A szerencse fia mit kíván magának a következő évekre, évtizedekre?
– Már csak egészséget – az egész családomnak. Nemcsak azért, mert átmentem két súlyosabb betegségen, hanem azért is, mert ahogy mondtam, az öregség akkor kezdődik, ha már nem egészséges az ember. A folyamat a fontos, hogy minél tovább egészségesek tudjunk maradni. A többit lehet alakítani, a többivel könnyebb megküzdeni. Végül még egy Széchy-tanítás: én az uszodában a megúszós típus voltam, hiszen a vízben az volt a jó, ha a minél kisebb ellenállás felé mentem. De minket Tamás bácsi az életre nevelt, ő mondta, hogy az életben sohasem az az értékes út, amely a legsimább, a legegyenesebb – a göröngyös útnak van igazán értéke, hiszen ha azon keresztül megy az ember, közben sok mindent magára szed, megtanul. Ezzel az egyre bővülő tudással, a sok tapasztalattal nemcsak értékesebb, boldogabb is leszel. S ha így van, a szeretteidnek is több szeretetet, nagyobb boldogságot tudsz adni. Meg persze mindenki másnak is, ám a család a legfontosabb.

Húsvét vasárnapján egy másik korábbi klasszis is az ötvenes kilométerkőhöz érkezett: március 31-én Jani Sievinen is betöltötte az ötvenedik életévét. Ki ne emlékezne a finn sportolóra, arra az úszóra, aki úgy érkezett meg az atlantai olimpiára, hogy előtte 39 (!) versenyen nem kapott ki 200 vegyesen. Az 1993-as kontinensviadalon Darnyi Tamástól vette át a stafétát ezen a távon: mint ismert, négyszeres ötkarikás bajnokunk ezen az Eb-n 400 vegyesen nyert Sievinen előtt, ám a rövidebbik távon már nem állt rajthoz. Onnantól a finn uralkodott, s azt tervezte, Atlantában felteszi a koronát pályafutására kétszáz vegyesen. Szerencsére Czene Attila hamarabb ért a falhoz a végén… „Atlanta előtt harminckilenc versenyen nem győztek le, ezek után nyilván úgy érkeztem az olimpiára, hogy nyerek      – emlékezett vissza az 50. születésnapján Jani Sievinen. –      Attilát ismertem, sokszor úsztam ellene, mindig legyőztem. Öt centivel kikaptam tőle. Az olimpiákról mindig a győztesekre emlékeznek. Én nem lettem az…”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. június 22-i lapszámában jelenik meg.)