Hetvenéves az Aranycsapat Brazília elleni győzelme az 1954-es világbajnokságon

Ott hagytuk abba, hogy Puskás Ferenc abbahagyta. Az NSZK elleni csoportmeccsen (8:3) Werner Liebrich hadjárata után, a 63. percben kénytelen volt elhagyni a pályát – vizes törülköző, bicegés, aggodalom. A győzelem vezéráldozattal járt.

A magyar küldöttségből mindenki igyekezett megnyugtatni magát, még dr. Kreisz László is. A csapat orvosa a solothurni kórházban megvizsgáltatta Puskást, s örömmel közölte, hogy nincs törés, nincs szakadás, a diagnózis: erős bokarándulás.  „Puskásnak már volt hasonló bokasérülése, s akkor aránylag hamar rendbe jött. Ez a sérülése súlyos, de remény van rá, hogy vasárnapig meggyógyul. Attól függ, hogyan zajlik le a vérömleny felszívódása” – így a doktor, akinek csalatkoznia kellett reményeiben, mert igaz, hogy vasárnap, de csak a következő héten játszhatott újra Puskás.
A döntőben – de még nem tartunk ott.

A soros hét utolsó napján Brazília volt az ellenfél.      „Puskással vagy nélküle, de a magyar csapatnak túl kell jutnia a következő akadályon, amit nem minden alap nélkül remélhetünk”      – közölte Feleki László a Népsportban, s nem a levegőbe beszélt, hiszen általános volt a vélemény, hogy a nyugatnémetek ellen,      „amikor Puskás kiállni kényszerült, a magyar csapat változatlanul tovább ragyogott”.      Így igaz, 5:2-nél fogyatkoztunk meg, s a vége 8:3 lett.

A játékosok a Puskás-sokk után lassan megnyugodtak, az elszántság csak fokozódott bennük – így a beszámoló a solothurni Krone Hotelből, amelynek része, hogy a brazilok ellen Bozsik József az 50. válogatottságát ünnepelhette, a vele készült interjúból pedig ismét kiderült, mennyire szerény: „Lassú vagyok egy kicsit. Ha gyorsabb lennék, nem hátul szaladgálnék, hanem csatár lennék. De azt hiszem, erről már lemondhatok.”

Brazília ellen Sebes Gusztáv szövetségi kapitány arra épített, hogy   „a magyar csapat közösségi munkája jobb”,  figyelni kell rá, hogy minél többet legyen nálunk a labda, mi kezdeményezzünk, mert „ez minden ellenfelet idegesít”. Gond volt, hogy a csatártartalékok közül Csordás Lajos, Machos Ferenc és Palotás Péter formáját mérsékeltnek ítélte Sebes, így Czibor Zoltán lett a balösszekötő, a balszélső pedig Tóth Mihály.

Az időjárás kedvező volt, 18-20 fokot mértek Bernben, ahová mezbe öltözve, autóbuszon érkezett meg a társaság a 30 kilométerre fekvő Solothurnból, a háromnegyed órás út most egy óra tizenöt percig tartott, akkora volt a forgalom, az érdeklődés a mérkőzés iránt.

Amelyet pazarul kezdett a magyar csapat, a 9. percben már 2:0 volt, ide. Hidegkuti Nándor előbb bevágott a kapuba egy lepattanó labdát, majd Bozsik passza után a kapu elé ívelt, jött Kocsis Sándor, fejelt, és gól.

A brazilok nem tűrték jól a viharos magyar rajtot, keménykedni kezdtek, s akkor sem hagyták abba, amikor a 18. percben Djalma Santos tizenegyesével szépítettek (2:1) – Lóránt Gyula és Buzánszky Jenő fogta közre határozottan Índiót. Tóth II József bánta a brazil indulatokat, Maurinho a 41. percben elkaszálta, maradtunk tízen.

A szünetben Sebes óvatosságra intette a játékosait, kérte, hogy ne engedjék közel magukhoz a brazilokat, gyorsan passzoljanak, vigyázzanak a lábukra. Megfogyatkozva (merthogy a visszaálló Tóth II legfeljebb sántikált) is remekül játszottak a fiúk, köszönhetően Bozsiknak, aki      „úr az egész mezőnyben, nemcsak a védekezésben van ott szinte mindenütt, hanem sorra indítja a támadásokat is”.      

Más kérdés, hogy elöl Puskás hiányában a megszokottnál lassabban járt a labda. Ezzel együtt jött a harmadik gólunk, a 61. percben Brandaozinho kezezése után Lantos is 11-est lőhetett – a jobb felsőbe (3:1).

Négy perccel később Nílton Santos belerúgott Bozsikba, Bozsik felkapta az öklét, de nem ütött, ezzel együtt Arthur Ellis mindkettőjüket kiállította. A baj nem járt egyedül, a 67. percben Tóth Mihály lemaradt Julinhóról, s máris 3:2. Ám tíz emberrel is betaláltunk még egyszer a kapuba, a 88. percben Czibor a jobb szélről beadott, Kocsis pedig érkezett, újabb fejes, újabb gól (4:2). Rögtön utána Humberto belerúgott Buzánszkyba, ő is lement.

Ám a dráma a lefújás után következett. A magyar fiúk – mint később elmondták – rögtön a brazilok után vonultak be az öltözőbe, pedig többen kiabáltak nekik, hogy ne tegyék. Alighogy beértek az öltözőfolyosóra – mesélte Kreisz dr. –      „egy szemüveges, egyenruhás, idős brazil vezető kezdte az egészet egy üveggel. Abban a pillanatban, amikor lesújtott vele, a másik brazil vezető – ahogyan az a piff-puff filmeken szokás – leütötte a lámpát és sötétség borult a tömegre.”

Óriási csihi-puhi kezdődött, hatalmas adok-kapok, a résztvevők azóta már ezer és egyféleképpen elmesélték a történetet, volt, aki látott valamit, volt, aki nem. De álljon itt Feleki László összefoglalója a másnapi egészségügyi helyzetről:      „Sebes: háromcentiméteres szakadás a jobb arccsont felett, két kapoccsal összekapcsolva. Tóth II: izomrostszakadás hátul a combon. Már nem játszhat. Mándi Gyula edző: a bal tenyéren egy szakadásos seb. Czibor: a bal kéz kisujján mély vágás egy üvegszilánktól, a jobb lábban görcsszerű fájdalmak. Bozsik: a jobb lábszáron és az állkapocs baloldalán fájdalmas zúzódás. Grosics Gyula: a bal sarkán rúgásból eredő zúzódás. Buzánszky: a jobb lábfejen rátaposásból eredő zúzódás, ezenkívül több apró zúzódás a testen, különböző rúgásoktól. Tóth Mihály: több zúzott seb a bal arccsonton, a bal szem véraláfutásos. Krajcsovics István OTSB-alkalmazott: zúzott seb a jobb halántékon.”

A Népsport másnapi vezércikkében pedig:      „Képzeljük el ezeknek az elkényeztetett labdarúgó félisteneknek érzéseit, akiknek el kellett most viselniük a vereséget, el kellett viselniük Kocsis, Hidegkuti és Lantos góljainak következményeit. Nem tudták elviselni. S ha talán ők el is tudták volna viselni, ott voltak a vezetőik, ott voltak a stadionigazgatók és a klubigazgatók, akik romba dőlve látták reménységeiket. Tehetetlen dühükben a felizgatott játékosok élére álltak, hogy kezdeményezői legyenek a magyar csapat elleni példátlanul durva támadásnak. Nagyon egyszerűen fejezték ki magukat azok, akik ezt mondták: »A brazilok nem tudtak veszíteni.«”

A lényeg azonban, hogy nyertünk, a csapat      „elsősorban rendíthetetlen akarásának, óriási lelkierejének, hősi elszántságának köszönheti, hogy ilyen körülmények között, a legjobb csatár nélkül, újabb sérüléssel, egy rendkívül sportszerűtlen eszközökkel küzdő ellenféllel szemben is ki tudta harcolni a továbbjutást”.      

Ugyanakkor bebizonyosodott, hogy Puskást nehezen tudja nélkülözni a társaság. Távollétében hiányzott a csapatból a karmester, hiányzott az irányító. Az viszont döntő volt, hogy      „védelmünk ezen a mérkőzésen nemcsak felnőtt a csatársorhoz, hanem ezúttal föléje is került. Mert a csatársor nem mutatta, illetve csak ritkán mutatta meg azt a játékát, amelyről olyan híres.”      Fenntartás nélkül csak a két fedezetet, Bozsikot és Zakariás Józsefet dicsérte Feleki, az pedig öröm volt, hogy Ellis bíró túlkapása nem járt Bozsik eltiltásával.

Ott voltunk tehát az elődöntőben, amelyben Uruguay várt ránk. A nyugatnémeteknek pedig Jugoszlávia legyőzése (2:0) után Ausztria következett.
Erre mondták pestiesen: „Mecsoda különbség!”

(A következő részben: Parádé a hosszabbításban – túl a címvédőn is)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. június 22-i lapszámában jelent meg.)