Ha hinni lehet a korabeli híradásoknak, az angol futballisták sportemberként könyvelték el a katasztrofális, 7:1-es vereséget. A Mátyás Pincében megtartott banketten még nótáztak is Toki Horváth Gyula cigányprímás unszolására. Toki Horváthnak – mesélték – nem lehetett ellenállni, az pedig külön érdeme, hogy repertoárjában főszerep jutott a népdaloknak.
Az angol újságírók ugyanakkor meglehetősen vitriolosan kommentáltak, hogy stílszerűek (Mátyás Pince) legyünk, kezdjük Scottie Hall-lal: „A Wembley után egy újabb Magyar Rapszódia! Szinte hallani lehetett a hegedűvonók suhogását. Szépség, méltóság, önkívület, nagyvonalúság és kaland!” – írta a Daily Sketch hasábjain. A Daily Express nem finomkodott, címlapján egy urnával jelent meg, a kommentár pedig: „Az angol labdarúgás hamvai. Szeretetteljesen emlékezve az angol labdarúgásra, amely meghalt Budapesten 1954. május 23-án. Gyászoló barátai és ismerősei mérhetetlen őszinte fájdalmára. Hamvait a Dunába fogjuk szórni.”
Hasonló hangnemben, de a lényeghez jobban közelítve írt a Yorkshire Post: „Végre megbűnhődtünk labdarúgó bűneinkért. A magyarok súlyosan megalázó, keserves árat fizettettek velünk azért a húszévi mulasztásunkért, hogy nem helyeztük a nemzeti érdekeket a klubérdekek fölé. Az angol labdarúgó nagyság budapesti fejfájára: »Meghalt a túlzott klubönzéstől.«”
Az angol búsongásnál értékesebb volt az MTK legendás, stílusteremtő edzője (1914–1921), Jimmy Hogan véleménye. Elmondta, hogy amikor Magyarországon dolgozott, mindig olyan labdarúgásról álmodozott, amilyet a magyar válogatott képvisel. Igyekezett, de a tökély a mostani csapat. Ami pedig az angolokat illeti: „Le kell törölnünk a táblát és újból fel kell írnunk a leckét.”
A szép szavaknál sokkal fontosabb volt, hogy lévén utolsó fellépésünk a svájci világbajnokság előtt, a szakértők már előre kiosztották nekünk az aranyérmet. A FIFA elnöke, Jules Rimet úgy nyilatkozott, hogy Magyarországot csak Brazília és Uruguay szoríthatja meg, ám legyőzni nem tudja.
Két nappal a magyar–angol után az MLSZ elküldte 22-es keretét a FIFA-nak. Meglepetés csak annyi volt, hogy Sándor Károly nem fért be a csaknem két tucat játékos közé. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány vacillált, hogy Budai II László vagy Csikar legyen-e a kiválasztott, végül Budai mellett döntött, ő lett az akkor már legjobban favorizált Tóth II József tartaléka a jobb szélen.
Az előkészületek roppant alaposak voltak, kezdve a teljes orvosi kivizsgálással. Kiderült például, hogy Bozsik Józsefnek sürgősen ki kell venni a manduláját – megtörtént. Figyeltek az étkezésre is, napi 6000 kalória bevitele volt a norma, aki pedig hozzászokott, megihatott egy-két pohár fröccsöt. Ügyeltek a vitaminokra is, olyan gyümölcsöket is kaptak a fiúk (narancs, banán, grapefruit), amilyeneket korábban szinte alig láttak. Hogy éppen Solothurn lett a küldöttség svájci otthona, abban nagy szerepük volt a meteorológusoknak és a sportorvosoknak.
Sebes csak azon kesergett, hogy legerősebb csoportellenfelünkről, az NSZK-ról keveset tud. Nem véletlenül, hiszen háború után csak 1950-ben játszották (játszhatták) első meccsüket a nyugatnémetek, a világbajnokságig 19 mérkőzésük volt, s mindössze háromszor kaptak ki (Törökország, Írország, Franciaország).
A küldöttség zöme május 26-án indult útnak, és már csak a július 4-i döntőt követően jött haza. Az első állomás Luxemburg volt, ahol az Union Luxembourggal volt lekötött edzőmeccse a csapatnak. Rengetegen tolongtak a Keleti pályaudvaron, villantak a vakuk, autogramért ostromolták a játékosokat, a beszámolók szerint legalább annyian búcsúztatták a fiúkat, mint 1953 novemberében, az Évszázad mérkőzése előtt.
A Népsport munkatársa is felült az Arlberg expresszre, és a határig elkísérte a küldöttséget. Hidegkuti Nándort megkérdezte, hogy mit visz magával a hathetes útra. „Elsősorban jó néhány könyvet. Magam sem tudom pontosan, miket, mert a feleségem csomagolta be, de remélem, hogy az otthon lévő sok száz kötetből a legjavát készítette elő. Viszem a fényképezőgépemet, s ami ennél is fontosabb, a keskenyfilm-felvevőgépemet. Sokat akarok filmezni, amikor pedig mi játszunk, valamelyik tartalékjátékosunk dolgozik majd helyettem” – mondta Hidegkuti, aki egyébként nem volt jól, mert az indulás előtti közös vacsorán az egyik Rákóczi úti étteremben elrontotta a gyomrát. „Túl nehéz ételekből állt a menü. Erre figyelni kell!” – így Kreisz László dr. csapatorvos.
A fiúk a vonaton is roppant népszerűek voltak, megesett, hogy az egyik állomáson álmából keltették fel Puskás Öcsit, hogy átnyújtsanak neki egy virágcsokrot, másoktól pedig borotválkozás közben kértek aláírást.
Homokszem volt a gépezetben, hogy a luxembourgi szálloda későn kapta meg az MLSZ táviratát, így a hajnali érkezés után nem voltak készen a szobák. Így aztán reggeli edzés következett, ami még jól is jött, mert így később volt idő egy kicsit vásárolgatni.
Az Union nagyon készült ellenünk, a csapat edzője, Lengyel Nándor és a válogatott szövetségi kapitánya, Volentik Béla elmondta, hogy jobb eredményt szeretnének elérni, mint az angolok Budapesten. Hogy a pálya talaja nekik kedvezzen, a meccs előtti napon a város tűzoltói (!) gyakorlatoztak rajta, jócskán elárasztva vízzel a játékteret. Aztán este megeredt az eső is, így igencsak csúszós volt a gyepszőnyeg.
Mindez nem zavarta a mieinket, 10:0-ra nyertek, nagy közönségsikert aratva. Sebes nem volt teljesen elégedett: „Az első félidőben oldalt adogatásokkal széthúztuk a mezőnyt és pontos átadásokkal igyekeztünk futtatni, fárasztani az ellenfelet. Az viszont hiba volt, hogy túlságosan is sok volt az oldaladogatás és ritkán törtek előre a csatárok. Általában kevés volt a lyukrafutás és a lyukraadás. A hosszabb előreadásokat sokszor bizony a hazaiak szerezték meg. Helytelen volt az is, hogy a fedezetek némelykor szinte a csatárok nyakára vitték a labdát. Szünet után már lényegesen jobb volt csapatunk támadó összjátéka. Ekkor sok gördülékeny, korszerű helycserés támadást láthatott a közönség.”
Annak viszont örült a kapitány, hogy Puskás Öcsi újabb másfél kilót leadott a súlyából, már csak egy kilót kell fogynia, amivel nem lesz gond, mert roppant sportszerűen él.
A meccs szombaton volt, másnap kirándult a csapat, majd este moziba ment. Hétfő reggel indult útnak Solothurnba, a világbajnokság alatti szálláshelyére. A De Lëtzeburger Sportfëschertől – a vb-n történtek ismeretében – érdekes útravalót kapott: „Meg kell azonban jegyezni, hogy egy olyan csapat, amelynek játékosai kitűnő erőnléttel rendelkeznek, nagyon veszélyes lehet rájuk, különösen akkor, ha egy-két gól után nem jönnek annyira zavarba, mint a mieink.”
Union Luxembourg–Magyarország 0:10 (0:3) Luxembourg, 1954. május 29. Magyarország: Grosics – Buzánszky, Kárpáti, Lantos – Bozsik (Kovács I, 46.), Zakariás (Hidegkuti, 46.) – Budai II, Kocsis, Palotás, Puskás, Czibor (Tóth II, 46.) Gólok: Kocsis (43., 54., 80., 84.), Budai II (44.), Puskás (45., 63., 85.), Tóth II (67.), Reuter (öngól – 81.) |
Az MLSZ 1954. május 25-én küldte el keretét a svájci világbajnokságra. Kapusok: Grosics Gyula (Bp. Honvéd), Gellér Sándor (Bp. Vörös Lobogó), Gulyás Géza (Bp. Kinizsi) Hátvédek: Buzánszky Jenő (Dorogi Bányász), Lóránt Gyula (Bp. Honvéd), Lantos Mihály (Bp. Vörös Lobogó), Kárpáti Béla (Győri Vasas), Várhidi Pál (Bp. Dózsa) Fedezetek: Bozsik József (Bp. Honvéd), Kovács I Imre, Zakariás József (Bp. Vörös Lobogó), Szojka Ferenc (Salgótarjáni Bányász) Csatárok: Tóth II József (Csepeli Vasas), Budai II László, Kocsis Sándor, Machos Ferenc, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán (Bp. Honvéd), Csordás Lajos (Bp. Vasas), Hidegkuti Nándor, Palotás Péter (Bp. Vörös Lobogó), Tóth Mihály (Bp. Dózsa). A végleges nevezés határideje június 8. volt, de a névsor nem változott. |
(A következő részben: Bonaparte tábornok nyomdokain)
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. június elsejei lapszámában jelent meg.)