Eljött a pillanat – Keleti Ágnes-sorozat, 2. rész

Keleti Ágnesnek 1945. április 4. valóban a felszabadulást jelentette. Korábbi kifejezéssel a háború magyarországi befejeződését így határozták meg – más kérdés, miután a szovjet katonák a civil lakossággal szembeni viselt dolgai kiderültek, a háború vége nem minden családnak a szó szerinti felszabadulást jelentette… Keletinek viszont igen: véget ért a zsidóüldözés, nem kellett tovább Juhász Piroska álnéven élnie, csodával határos módon férje, Sárkány István túlélte Mauthausent és hazatért, mi több, lakásuk is lett, ahová odavették Ágnes édesanyját. Közben Vera nővére és férje Ausztráliába távozott. A sportolással kapcsolatban bizakodásra adott okot, hogy Rákosi Mátyás kijelentette: „A Magyar Kommunista Párt nagy jelentőséget tulajdonít a testnevelésnek a nemzet életében!” Nem sokkal később Csillik Margit – igen, ő az, aki csapattársként az olaszok elleni 1940-es viadal előtt kifogásolta Keleti származását… – kihirdette a válogatott bő keretét: Sárkányné Keleti Ágnes, Kövi Mária, Fehér Anna, Romák Éva, Balázs Erzsébet, Vörös Adrienne, Novák Matild a Postásból érkezett, Horváth Gizella, Tóth Magda, Köteles Erzsébet, Karcsics Irén más klubból.

A Balkán Játékokon 1947 augusztusában, Ljubljanában teljes magyar siker született, a csapatverseny mellett korláton, lengőgyűrűn és talajon Keleti nyert, lóugrásban második, gerendán harmadik lett. A helyszínen tízezer néző látta a nagy magyar diadalt, no meg Josip Broz Tito, Jugoszlávia miniszterelnöke. Noha egy hölgynek nem illik firtatni a korát, Ágnes már elmúlt 26 éves – manapság egy tornász ekkorra már befejezi pályafutását –, s még csak most kezdődött a karrierje. Az olimpiai csapat zöme Tatán készült, az 1948-as londoni olimpia előtti búcsún Kerezsi Endre, a TF professzora a hangulatot oldandó háncsszoknyában táncolt – mégiscsak új útra lépett ország sportolói utaztak a brit fővárosba.

Presztízskérdés volt a sikeres szereplés, a tornászokat nem mellékesen az Országos Sporthivataltól (OSH) Sárkány István is elkísérte, aki amúgy felesége gyakorlataiba a nőiesség mellett az erőt és a lendületet is beleplántálta. Ám Keletinek nem kellett „protekció”: ő volt a legjobb a mieink közül. A sors – a lengőgyűrű képében – közbeszólt, hogy Ágnes 27 évesen olimpián ne léphessen a szerekhez. Idézzük őt: „Nagyon jó formában voltam, nagy erővel repültem fel az égbe és le a földre, azonnal hallottam a hangot, reccs! Rögtön arra gondoltam, hogy valami elszakadt a lábamban – a külső bokaszalag volt. Abban a pillanatban tudtam, fújtak is az én első olimpiámnak.” Meg az is lehet, hogy egy aranyéremnek: a Weckinger Edit, Kövi Mária, Karcsics Irén, Köteles Erzsébet, Tass Olga, Fehér Anna, Nagy Margit összeállítású együttes összetettben – egyéniben nem rendeztek versenyt – második lett Csehszlovákia mögött, de a lányokat még az sem vigasztalta, hogy az ezüstéremért itthon ezüsttálcát kaptak, amire a Magyar Dolgozók Pártja gratulációját vésték fel. Igaz, fejenként négyezer forint jutalmat is kiérdemeltek, ami akkoriban szép összeg volt, a havi átlagbér hétszerese. Emellett maradt a tény: lányaink minden idők addigi legjobb eredményét érték el!

Egy évvel később a budapesti főiskolai világbajnokságon már Keleti is pódiumra léphetett, s nemcsak lépett, az ugrás kivételével valamennyi szeren a legjobbnak bizonyult. Zömében a szovjet versenyzők voltak a nagy vetélytársak, s innentől kezdve szinte mindig. Keleti úgy fogalmazott, a szovjetek érdemtelenül magas pontszámot kaptak „özönvíz előtti” gyakorlataikra, még a közönség is tiltakozott. A tornász ezt felhozta Kutas Istvánnak, a sporthivatal vezetőjének, aki azt mondta: „A csapatot nekik kell adni, de te nyered az egyénit.”

A magyar torna nemzetközi mezőnyben elfoglalt helyére egyébként Köteles Erzsébet világított rá: „Túlzás és nagyképűség nélkül mondhatom, a magyar tornászválogatott diktálta, merre fejlődjön a világelit több mint tíz éven keresztül.” Hogy miért? A mieink beépítették gyakorlataikba a balett és a művészi torna elemeit, kondíciójukat pedig margitszigeti futással alapozták meg. S még valami: „Egymás ellenfelei is voltunk, de nem ellenségek. A csapattal szembeni alázat mindenkiben benne volt.”

Hölgyeink ezzel a munícióval készültek az 1952-es helsinki játékokra. Az igazsághoz hozzátartozik, Keleti 1950-ben elvált Sárkány Istvántól, életrajzi könyvében (Keleti 100) ez áll: „Ágnes döntésébe ekkor már belejátszott egy új, viharos (de titkolt) szerelem. Beleszeretett ugyanis a hivatali főnökébe, Kutas Istvánba.” Más kérdés, hogy Kutas később nem őt vette el feleségül…

S ha már a rettegett sportvezetőnél tartunk: Kutas megjelent a tatai edzőtáborban, s közölte az 1950-es bázeli vb-re készülő lányokkal, hogy Magyarország a Szovjetunióval szolidaritást vállalva nem vesz részt az eseményen, és stílszerűen adott nekik egy-egy tábla csokit… Tehát Keleti világbajnok sem lehetett, a szovjetek megtiltották, hogy elutazzunk a kapitalista országba.

Érdemes foglalkozni azzal, milyen volt Keleti Ágnes hozzáállása sportágához. Noha félig-meddig viccesen azt mondta, azért tornázik, mert „ez volt az egyetlen módja, hogy az ember világot lásson”, azt is hozzátette: „A torna a test költészete.” Tehetsége mellett páratlan szorgalma, akaratereje vitte előre, lelkiismeretessége nem ismert határt: „(…) a versenyek után csak akkor tudtam elaludni, ha végiggondoltam, leírtam mindazokat a hibákat, amelyeket a gyakorlataimban elkövettem. Azt is meg kellett fogalmaznom, miért nem tudtam nyugodtan versenyezni, valamint, hogy miként lehetne máskor jobban dolgozni.”

Szinte megszállottan készült a TF tornatermében, már 31 esztendős volt, amikor az 1952-es helsinki olimpián talajon aranyérmet nyert. Vele egy napon felemás korláton Korondi Margit is győzött, ő szerezte Helsinki első magyar aranyát. Sikere után Ágnes édesanyja megjegyezte, milyen kár, hogy apja ezt már nem érhette meg. A finn fővárosban összetett csapatban második, felemás korláton és a kéziszercsapattal bronzérmes. „Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy Korondinak és nekem sikerült megnyernem az első két magyar olimpiai bajnokságot. Nagyszerűen ment a talajgyakorlat és úgy éreztem, hogy gerendán is tudásom legjavát adtam.” A korszellemhez igazodva a versenyzők táviratban köszönték meg sikereiket a párt első emberének, s ez az újságokban is megjelent: „Drága Rákosi elvtárs! Boldogan jelentjük, hogy a mai napon olimpiai bajnokságot nyertünk. Nagy öröm számunkra, hogy nem hiába bíztak bennünk odahaza, nem hiába bízott bennünk Rákosi elvtárs. Hálásan köszönjük a pártnak, Rákosi elvtársnak, egész dolgozó népünknek azt a támogatást, amellyel lehetővé tették számunkra a megfelelő előkészületeket. Reméljük, hogy a mi két bajnokságunk csak kezdete olimpiai csapatunk további sikereinek. Keleti Ágnes és Korondi Margit.” Azt írtam, a távirat szövege a korszellemnek megfelelő, s ez Ágnes esetében szó szerint igaz: nem titkolta baloldali gondolkodását. Nem véletlenül nyilatkozta: „A legkevesebb, amivel meghálálhattam azt a támogatást, amiben népi demokratikus államunk részesített.”

De amikor Helsinkiben lejött a pódiumról a talajgyakorlata után, sokkal őszintébben nyilvánult meg: „Végre! Mióta várok erre a pillanatra! Ezért érdemes volt.”

(A következő részben:  Végre világbajnok!)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. február 15-i lapszámában jelent meg.)