Mert szeretett élni – Keleti Ágnes-sorozat, 1. rész

Keleti Ágnes 1921. január 9-én született, édesapja Klein Ferenc, édesanyja Gyárfás Rózsi. Nővére, Vera még az első világháború előtt született (1913. május 6.), ő utána jött világra. Csupán hét év volt közöttük, mégis ég és föld. Ágnes már a Trianon utáni csonka Magyarországra érkezett. A békediktátum gyógyíthatatlan sebet ejtett a magyar nemzet testén, egyik következménye később kihatott az ország területén élő zsidó emberek hétköznapjaira is. De erről majd később.

Klein Ferenc még Szegeden, a Pick szalámigyárban tanulta ki a húsfeldolgozó mesterséget, amit a fővárosba költözve folytatott. Noha a „sportsman” egy ideig „morgott”, hogy lánya született – Vera mellé fiút szeretett volna –, később megkedveltette a sportot Ágival, fiúsan nevelte. Megtanította úszni, evezni a Dunán, sőt, Ágnes a parton örökmozgóként állandóan egyszerűbb tornagyakorlatokat végzett. Nyaranta a család Nagymarosra járt, később a Lupa- vagy a Szúnyog-szigetre. Ági megszerette ezt az életformát, nem véletlen, hogy a róla szóló életrajzi könyvben (Dávid Sándor–Dobor Dezső: Keleti 100) ezt mondta: „Apám nagyon klassz sportember volt. Amit ő csinált, abban én is igyekeztem követni (…) ahova ő ment, oda mentem én is. Tőle elsősorban a szívósságomat örököltem, leginkább ennek a tulajdonságomnak köszönhetem a sportbeli sikereimet. Csodálatos ember volt.”

De nemcsak az édesapjára, a sportra is szép szavakkal emlékezett: „Nekem a sport az első perctől sohasem volt kín vagy gond. A sport bátorrá, erőssé és kitartóvá nevelt.” Érdemes a Lupa-szigethez kapcsolódó időkből a tíz évvel fiatalabb Keleti Éva fotóművészt idézni, aki az ötszörös olimpiai bajnok életét feldolgozó portré-dokumentumfilmben (Aki legyőzte az időt, rendezte: Oláh Kata) elmondta: „Gyerekkoromban a példaképem volt, nem értettem, hogy valakibe hogy szorul ennyi akaraterő. Ha csónaktúrán voltunk, kikötöttünk, kiszálltunk a csónakból és ő azonnal vagy fejen állt, vagy kézen állt, cigánykerekezett. Első dolga volt, hogy nézze, hol sima a föld vagy hol füves, és ő máris csinálta a tornamutatványait.”

Keletiék élték egy zsidó család tisztes polgári életét. A gyerekekkel német nevelőnő foglalkozott, Ágnes később az Evangélikus Gimnáziumban is ezt a nyelvet tanulta. Édesanyja szerette a zenét, a gyerekeket is vitték koncertekre, például Pablo Casals csellóművész előadására. Ennek is köszönhetően Ágnes hatéves korától ezen a hangszeren játszott, mi több, 16. születésnapjára egy olasz csellót kapott. Előtte a Mária Terézia (ma Horváth Mihály) téri elemibe járt, még idős korában is szívesen emlékezett az ottani tornaszerekre, különösen a bőrrel bevont ugrószekrényre. Életét két dolog határozta meg: a torna és a zene, a csellózás. Ő maga táncosnő szeretett volna lenni – hajlékonysága, ügyessége miatt nem volt ördögtől való elképzelés –, a papa viszont arra voksolt, legyen vegyészmérnök, még az egyetemet is elképzelte (Grenoble), ahol a lánya diplomázik… Magyarországi felsőoktatási intézményre nem gondolhatott, mert itthon 1920 szeptemberétől érvénybe lépett a numerus clausus, amely bizonyos keretszámban határozta meg a zsidó származásúak felvételét. Ugyanakkor apja tisztában volt Ágnes komolyzenei tehetségével is, ezért megkérte rokonát, Friss Antalt, adjon órákat a gyereknek, aki annyit fejlődött, hogy bekerült az Evangélikus Gimnázium – ahová 1931 óta járt – zenekarába, s rendszeresen részt vett az év végi ünnepségeken. Ágnes így emlékezett vissza az 1938-as előadásra: „Saint-Saëns A hattyú című csellódarabját adtam elő, de váratlanul megálltam, és nem tudtam folytatni, belesültem.”

Nem sokkal később tanára, Friss Antal azt mondta neki: „Te inkább tornásszál, mert jobban jársz, mintha csak állandóan ott ülsz a sarokban a hangszered mellett.”

Ágnest ez egyáltalán nem viselte meg, megbizonyosodott, neki a torna az útja. Már csupán azért is, mert 1936. március 2-án a házi tornaversenyben (buzogánygyakorlat, kötélmászás, talajtorna) egyéniben már megszerezte a győzelmet. Tizenöt évesen figyelemmel kísérte az 1936-os berlini olimpia csapatversenyét (a hölgyeknek csak csapatviadalt rendeztek), a magyarok (Csillik Margit, Gamaufné Tóth Judit, Nagy Margit, Mészáros Gabriella, Voit Eszter, Tőrös Olga, Madary Ilona, Kalocsai Margit összeállításban) Herpich Rezsőné Frantz Valéria irányításával bronzérmet szereztek. A szakvezető már ott volt a női tornászok bemutatkozásán az ötkarikás játékokon 1928-ban Amszterdamban, ahol együttesünket még a dobogóról is lepontozták. A honi szövetség 1932-ben – mintegy elégtételként – zománcozott bronzérmet adományozott a versenyzőknek: „Emlékül és elégtételül–1928.” Nem sokkal a berlini olimpiát követően az Evangélikus Gimnázium egyik tanára biztatta, keressen magának egyesületet, mert heti két edzéssel nem teljesedik ki a tehetsége. Ezt követően ment a VAC (Vívó és Atlétikai Club) tornatermébe a Pesti Izraelita Gimnáziumba, amelyben Dückstein Zoltán edző rögtön kiszúrta, hogy különös érzéke van a sportághoz. A szakember kiváló pedagógus is volt, a Sporthírlap még 1932-ben így idézett tőle: „Azt az elvet vezettem be, hogy aki két tárgyból intőt kap, azt mindaddig kizárom az iskolai sportkörből, amíg ki nem javítja! Ez olyan büntetés a számukra, hogy fáznak tőle.”  Dückstein és Keleti kapcsolata egészen a szakember haláláig példaértékű volt, „Düki” abban is segítette, hogy 1938-ban az NTE-be (Nemzeti Torna Egylet) igazoljon, amelyben a válogatottak zöme készült Herpich Vali néni vezetésével. Itt ismerkedett meg többek között Köteles Erzsébettel is, akivel az 1952-es helsinki játékokon összetett csapatban második, 1954-ben a római világbajnokságon, rá két évre a melbourne-i olimpián aranyérmes lett a műszabadgyakorlattal. Ugyanakkor felvetődött, hogy az érettségit követően – mivel egyetemre a törvények értelmében nem mehetett – pénzkereseti lehetőség után kell néznie. Szűcsinasnak állt, már Keletire magyarosított névvel. 

Noha főnöke csak ritkán engedett a munkaidőből egy-két órát, az NTE-ben rengeteget fejlődött, 1940-ben Herpich Rezsőné meghívta az olaszok ellen készülő válogatott keretébe. Ám a korszak legjobb tornásza, Csillik Margit szóvá tette, mi több, kifogásolta Keleti származását, mondván, nem lenne szerencsés, ha Benito Mussolini Olaszországának válogatottja ellen pódiumra lépne. Így a Zeneművészeti Főiskola nagytermében csak a nézőtérről figyelhette a gyakorlatokat. Tény, az 1939. május 5-én hatályba lépett második zsidótörvény a zsidókat eltiltotta mindennemű sporttevékenységtől, Péter Dénes sportvezető 1941-ben elbocsátotta az NTE-től, és apja vállalkozása is tönkrement.

Mindeközben a Fehérhajó utcában inaskodott, majd segédként szolgált. Ám az egész életét végigkísérő erős életösztön megkongatta benne a vészharangot, nem volt hajlandó kitűzni a sárga csillagot, sem védett házba vonulni, ám ehhez keresztény származást igazoló papírokra volt szüksége. A vajdasági gyökerű ismerős, Juhász Piroska papírjaival élt – erre persze ráment minden megtakarítása. A német megszállás utáni időszakot ezen az álnéven, hamis papírokkal vészelte át Szalkszentmártonban. Vera nővérét és édesanyját a svéd diplomata, Raoul Wallenberg mentette ki Budapestről, de édesapja és több rokona meghalt Auschwitzban, férje, a VAC-ban megismert olimpikon tornász, Sárkány István a csodával határos módon tért haza. Sárkány érzelmileg kötődött Ágneshez, de inkább azért keltek egybe 1944 áprilisában, mert elterjedt, hogy a férjezett asszonyokat nem viszik el munkatáborba. Az Aki legyőzte az időt című filmben így emlékezett az időszakra, amikor az élet és halál mezsgyéjén sem viselte a sárga csillagot: „Soha semmitől sem féltem, akkor sem, amikor a legnagyobb veszélyben volt az életem.” Jusztin Ádám, a Maccabi VAC elnöke hozzátette: „Ha szóba kerül a holokauszt, elkomorul az arca, ezt a korszakot mélyen eltette magában.”

(A következő részben: Az első sportsikerek) 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. február 8-i lapszámában jelent meg.)