Werner Liebrich sorsdöntő hadjárata – az Aranycsapat legfontosabb időszaka, 4. rész

Természetesen vezércikkben köszöntötte a Népsport az 1954-es vb rajtját, és magától értetődően, a korszellemnek megfelelően a politikai felhang sem maradt el. „Újabb hatalmas megmozdulás ez a béke jegyében, vértelen baráti küzdelem, (…) kiváló és messzeható fegyver a rágalmak ellen” – írta a lap, ám nem kerülhette el, hogy ne szóljon az esélyekről.

Óvatosan is meg nem is. Mert Feleki László azzal kezdte, hogy nem jó favoritnak lenni, ám mit tehetünk, ha   „a magyar csapat nem húzódhat meg szerényen a háttérben, mert eddigi nagy sikereivel eljutott a világbajnokság első esélyesének megtisztelő, de ugyanakkor nyomasztó címéhez”. Hogy a legjobbak vagyunk, nem vitás – folytatta a tudósító –, de „most kell észnél lenni, a lelkesedés mellett józanság kell, hogy a csapat az elbizakodottságnak, az önhittségnek a legkisebb atomját is elkerülje”. 

Érdekes, hogy a játékosok között is szó esett a túlzott magabiztosságról, Bozsik József ezt üzente például:      „Úgy vettük észre, hogy odahaza is túlságosan bizakodó a hangulat. Mintha már a zsebünkben lenne a világbajnokság. Azt üzenem haza, hogy bízzanak bennünk otthon, de ne legyenek elbizakodottak!”

A Dél-Korea elleni meccs előtt a csapat vonaton ment Zürichbe, ahol egy Paprika csárda nevű étteremben ebédelt, majd pihent. Autóbusszal érkezett a pályára fülledt, meleg időben. Először a játékteret vették szemügyre a labdarúgók, örömmel látták, hogy a pálya talaja nagyszerű, a füve gyönyörű, ruganyos.

Mindenesetre az első mérkőzés sikere a gondos előkészületek nélkül is garantálva volt, lévén az ellenfél Dél-Korea. Még úgy is, hogy Zakariás József helyén újoncként Szojka Ferenc játszott, Palotás Péter pedig a pihentetett Hidegkuti Nándorén. Kilenc gólt lőttünk (9:0), ám csak a 11. perc után lett könnyed a játékunk, addig feltűnően idegesek voltunk. Aztán Puskás Ferenc az első góllal megadta az alaphangot, s már ment minden, mint a karikacsapás. Olyannyira, hogy a szünetben (4:0) Sebes Gusztáv szövetségi kapitány azt kérte a fiúktól, vigyázzanak magukra, nehogy megsérüljenek.

Csak azt rótta fel a kapitány, hogy sok volt a beszéd a pályán, gyakran vitatkoztak egymással a játékosok, úgymond indulatszavakkal kommentálták, ha nem ők kapták meg a labdát. Visszatérve Solothurnba, a mérkőzés elemzésekor a Krone Hotelben Czibor Zoltán „egyéb önbírálattal együtt azt hangoztatta, hogy mindenkinek vannak hibái, nézzék el egymásnak a játék alatt, s inkább biztassák egymást”.

Következett az NSZK, s a határozott vélemény, hogy nyernünk kell, ha világbajnokok akarunk lenni. Senki sem várt könnyű meccset, mert a nyugatnémetek jól futballoztak a törökök ellen (4:1), futballistáik „teszik a labdát, mozognak, egyszerre többen is futnak üres területre, hogy a labdát megkapják”.

A csapat a mérkőzés napján már délelőtt átbuszozott Bázelbe, ahol pontban délben volt ebéd, majd egy szállodában pihentek a mieink, s egy órával a kezdés előtt mentek ki a stadionba. Sebes – meglátva a nyugatnémetek összeállítását – azt mondta játékosainak, hogy védekezni fognak ellenünk, ezért figyelni kell a passzok pontosságára.

Nos, a fiúk odafigyeltek, a 2. percben már 1:0 volt ide, aztán csak 3:0 után kaptunk gólt Buzánszky Jenő könnyelműségéből, hazaadását Alfred Pfaff elcsípte. A szünetben Sebes mintha érezte volna, hogy baj lesz, „csillapítja a játékosokat, figyelmezteti őket, hogy nyugodtan játsszanak, tartózkodjanak a kemény összecsapásoktól és inkább a labdát futtassák”.

Nem véletlenül mondta, hiszen szünet után az egyre fáradtabb nyugatnémetek durvák lettek. Már 5:1-re vezettünk, amikor előbb Josef Posipal kaszálta el Tóth II Józsefet, majd elkezdődött Werner Liebrich hadjárata Puskás ellen. Előbb a tizenhatoson belül terítette le, tizenegyest érő eset volt, de nem William Lingnél. Aztán…

De idézzük a tudósítást! „Liebrich a mérkőzés folyamán helyet cserélt Posipallal, de a közepes képességű német játékosnak szemmel láthatóan nem az volt a célja, hogy a labda átvételében megakadályozza Puskást, hanem sokkal inkább az, hogy súlyos sérülést okozzon. Háromszor is szándékosan, alattomosan dancsolta a magyar csatárt és végül sikerült is Puskást harcképtelenné tennie. Ilyen sportszerűtlen felfogásban játszó játékosnak nem lenne szabad világbajnoki mérkőzésen szerepelnie.”

Puskás elhagyta a pályát, de nem ment be az öltözőbe, leült a pálya szélére, ahol vizes törülközőbe tekerték a lábát. A 63. percben jártunk ekkor, a vége 8:3 lett, de „az örömmámorban úszó magyar játékosok aggódva tekintgetnek ki Puskásra, a balösszekötő szomorúan mutatja, hogy kifordult a bokája”.  A győzelemmel hiába volt meg a továbbjutás, mindenki Puskás sérülésével foglalkozott. Felekinek igaza lehetett abban, hogy „Ling erélytelenségének nagy része volt Puskás sérülésében. Az erőszakos Liebrichet nem tudta megfékezni, elnézte alattomos durvaságait, ahelyett, hogy 11-essel és kiállítással torolta volna meg.”

Puskásnak nagyon fájt a lába. Mint mondta, nem egyszerűen rúgást kapott, nagyobb a baj. Az pedig aligha vigasztalta, hogy a lefújás után Liebrich és a csapatkapitány Fritz Walter bement a magyar csapat öltözőjébe, és sajnálatát fejezte ki a történtek miatt. Sepp Herberger, az NSZK szövetségi kapitánya pedig: „A magyar csapat ellen tehetetlenek voltunk. A magyar együttes óriási formában van. Ami Puskás sérülését illeti, nem tudok mást mondani, csak azt remélem, hogy meggyógyul és – a döntőn már játszhat.”

Mondhatni, a jövőbe látott.

Azóta ezer és egy változatban kerültek elő részletek az előzményekről. Mindenesetre tény, hogy Josef Posipal a Temesvár melletti Lugoson született, ott élt 16 éves koráig, és bánáti németként jól beszélt magyarul. A történet szempontjából az a fontos, hogy fordította a többieknek játékosaink meccs közbeni, a hatalmas fölény diktálta megjegyzéseit, amivel külön feltüzelte Liebrichet.

És hogy az idő enyhít a történteken, arra példa, hogy Puskás öregségére megbocsátott Werner Liebrichnek. A kilencvenes évek közepén, két évvel a német védő halála (1995. március 20.) után ezt mondta: „Vezettem a labdát, Liebrichet megelőzve. Fedeztem a testemmel, hogy ne tudjon hozzáférni. Szerintem nem érhette el a labdát, mégis belém rúgott. Rettenetesen fájt, azt hittem, eltört a lábam. De hogy szándékos volt-e vagy sem, azt nem tudom. Talán mindegy is. Szegény Liebrich meghalt. Hagyjuk békében nyugodni!”

(A következő részben: Ez az fiúk, először a lámpát!)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. június 15-i lapszámában jelent meg.)