„Felállok, bármi is kell hozzá!” – interjú Tóth Nikolett balettművésszel

– Aligha létezik banálisabb interjúkezdés, most mégis minden másnál aktuálisabb a kérdés: hogy van?
– Köszönöm, jól – mondja Tóth Nikolett, az Operettszínház táncművésze, aki két éve, 2022. június 27-én Terézvárosban, az Aradi utca és a Jókai utca sarkán szenvedett életveszélyes sérüléseket, amikor egy házomlás során a homlokzati fal és a tetőszerkezet elemei rázuhantak és betemették. – Öt hete volt a legutóbbi műtétem, a kulcscsontomat operálták meg. Nagyjából egy hónapig tartott
a felépülésem, ez idő alatt nem tudtam a korábbi intenzitással részt venni a rehabilitációban, most kezdem felvenni a tempót.

– Hányadszor kellett kés alá feküdnie a balesete óta?
– Ez volt a kilencedik műtétem.

– Az immár öt éve működő STEPS robotikus rehabilitációs központba beszéltük meg az interjút. Hogyan került ide, a Soroksári útra?
– Még az Országos Rehabilitációs Intézetben kezeltek, amikor értesültem a centrum létezéséről. Egyből arra gondoltam, ide el kell jutnom, mert nincs az országban még egy olyan intézet, amelyben ilyen sokféle robotterápiás eszköz állna rendelkezésre a gyógyításhoz. Az itteni szakemberek a páciensek egyéni igényeihez igazítják a terápiás tervet. Én például a találkozásunk napján a kézgyakorlatokat követően egy robot segítségével lépkedtem. Utóbbival az a cél, hogy felidézzük és újra megtanítsuk az idegrendszernek az eredeti mozgást, azaz a járást.

– Milyen gyakran vesz részt a terápiás foglalkozásokon?
– A kulcscsontműtét előtt volt egy hathetes nagyon intenzív időszak, akkor hetente négy-öt alkalommal napi két-három órát gyakoroltam. Az operáció óta heti kétszer jövök, de a jövő heti költözés után szeretnék legalább hetente három foglalkozásra eljutni. Egyrészt érzem, hogy ezek a gyakorlatok jót tesznek az izmaimnak, sőt az egész testemnek – a baleset miatt például van egy görcsösség a lábamban, ezt a robottal végzett mozgás nagyon jól oldja –, másrészt az idegrendszernek is az a jó, ha minél többet van stimulálva.

– Hová költözik?
– Eredetileg a hatodik kerületben laktunk egy harmadik emeleti lakásban anyukámmal, de a balesetet követően oda nem tudtam feljutni, ezért Zuglóban kellett kivennünk egy kerekesszékkel is megközelíthető, csak sajnos drága albérletet. Terézváros – ahol világéletemben éltem, dolgoztam, és ahol a baleset ért – felajánlott egy önkormányzati lakást, amit mostanra sikerült teljesen akadálymentessé tenni, így visszatérhetünk a kerületbe; ezért nagyon hálás vagyok Soproni Tamás polgármester úrnak és csapatának. Az új otthon anyagilag is óriási segítség, hiszen a két lakás bérleti díja össze sem hasonlítható, engem pedig most százalékolnak majd le.

– Roppant diplomatikusan utalt az anyagiakra, de azért pontosan tudjuk, hogy a terápiás kezelések sincsenek ingyen. Mi a helyzet a rehabilitációját segítő alapítvánnyal?
– Összességében nem lehet okom panaszra, igaz, az új önkormányzati lakásunk, illetve
a meglévő autónk akadálymentesítése jelentős kiadással járt. De sok egyéb segítséget is kapok, az elektromos kerekesszékemet például az Operettszínháznak és a Honthy-díj bizottságnak köszönhetem, a díjalapító Eleni Koraninak és Molnár Zoltán főtitkárnak, ők szponzorok bevonásával segítettek hozzá ehhez a mozgásomhoz nélkülözhetetlen eszközhöz (a Honthy-díj az Operettszínház művészeinek és munkatársainak az évadban végzett kiemelkedő munkáját ismeri el – a szerző).

– A házomlás napján is éppen a munkahelyére tartott a Nagymező utcába. Táncművészként miképpen lett az Operettszínház tagja?
– Az én pályafutásom is az Operaház balettegyüttesében kezdődött. Egy év elteltével azonban más irányt vett a karrierem, az ExperiDance társulatának tagja lettem. Ennek az együttesnek az előadásai a néptánc logikáján alapultak, ugyanakkor nagyon sok mindent tanultam a társastánctól a szteppen, a show-táncon, az akrobatikus táncon át a balettig. Három évadot töltöttem el az ExperiDance-szel, majd a feloszlását követően szerződtem az Operettszínházba.

– Igaz, hogy sportolóként is jeles karriert futhatott volna be?
– Jártam babaúszásra, óvodásként pedig a Szőnyi útra vittek úszótanfolyamra anyukámék. A BVSC uszodájában gyakoroltunk, a szomszédos medencében a szinkronúszók edzettek. Amikor megszólalt a zene, kimásztam a partra és ott táncikáltam. Ezt látva az oktatónk azt javasolta, próbáljam ki a sportágat. Négyéves voltam ekkor, és tíz esztendőn át szinkron-úsztam. Nyertünk országos bajnokságot és nagyjából háromnegyed éven át a válogatott keretnek is tagja lehettem. Vendégeskedtünk többek között Belgiumban és Horvátországban is.

– Szinkronúszóként nem voltak merészebb álmai?
– Fontolgattam, hogy szerencsét próbálok Spanyolországban. Az ottani szinkronúszók és a mentalitásuk szimpatikus volt, de a sport mellett kiegészítésként ekkor már jártam balettfoglalkozásokra, és a tánc iránti egyre erősebb vonzódásom miatt lemondtam a spanyol kalandról. A Táncművészeti Egyetem klasszikus balett szakára kerültem, amelyen kilenc év tanulás után diplomáztam.

– Melyik a legkedvesebb szerepe?
– Nehéz egyet kiemelni, mindegyik más miatt áll hozzám közel. Volt, amelyikben a karakter vonzott, a másik technikailag jelentett nagy kihívást. Ha mégis egy előadást kell említenem, Aram Hacsaturjantól a Spartacus – pas de deux, amelyben a női szólista lehettem.

– A balesete óta egy alkalommal megint láthatta önt a közönség, mégpedig a Diótörő ötvenedik előadásában. Ha nem is eredeti szerepében, Klára hercegnőként, hanem díszvendégként visszatért. Hogy érezte magát újra a színpadon?
– Olyan volt, mintha nem telt volna el másfél esztendő az életemből színház nélkül. Nem volt bennem semmiféle rossz érzés, örültem, hogy újra a kollégáimmal lehetek.

– Ennyi megpróbáltatás közepette, rehabilitációról rehabilitációra járva marad-e ideje, energiája arra, hogy tartsa a kapcsolatot a művésztársaival?
– Amikor időnk engedi, találkozunk; sűrűbbek az online beszélgetések. Járok színházba, néztem már előadást az Operettben is. Terézvárosból könnyebben megközelíthetők lesznek a színházak is.
Két éve a Jókai utcai homlokzat egyik pillanatról a másikra zuhant az utcára, az ügy felelőseit viszont azóta is csak keresik… Igaz, egy minapi sajtóhír szerint két embert immár gyanúsítottként hallgatott ki a rendőrség. Erről semmit sem tudok, és az ügyvédünk sem értesített ilyen fejleményről.

– Korábban számtalan nyilatkozatában elmondta, hogy a balesetből semmire sem emlékszik, sőt az aznap reggeli történések is törlődtek az emlékezetéből. Visszajöttek-e esetleg képek, foszlányok időközben?
– Eddig nem.

– S vannak-e rossz álmai, amikor kísérti a baleset?
– Hála istennek, nincsenek.

– A súlyos gerinc- és koponyasérülései miatt sokáig élet és halál között lebegett. Ehhez képest az is csoda, hogy a legkritikusabb időszakon túljutva ma már a rehabilitációjáról beszélgethetünk. De vajon a gyógyulásnak milyen további állomásai lehetnek?
– Gerincvelő-sérülés esetében semmit sem lehet megjósolni, minden kiszámíthatatlan. A nagy álom persze az, hogy felállok a kerekesszékből, de egyelőre az egyik legnagyobb előrelépés az lenne, ha csak kicsit is, de megmozdulna a lábam. A másik áttörést az jelentené, ha az érzések visszatérnének. Mellkastól lefelé ugyanis nem érzem a testemet. E javulásokra várok, ezekben bízom, ezekért dolgozom nap mint nap. Ám semmi sincs kőbe vésve; ismerek kerekesszékest, aki érzi a lábát, de nem sikerül mozgatnia, és van, aki egy picit tudja mozgatni, mégsem képes járni.

– Akkor mi más lehetne a záró kérdés: hogy van?
– Mostanság jól, noha akadnak hullámvölgyeim. Az utóbbi fél évben több mélypont volt; minden kicsit nehezebbnek tűnt, mint máskor. Az optimizmusom azonban megmaradt, márpedig szerintem az a legfontosabb, hogy az ember miképpen tudja feldolgozni a vele történteket, a jelenlegi állapotát és a kilátásait. Én fejben szerencsére nagyon erősnek érzem magam, és eldöntöttem,
pozitív vagyok és maradok mindvégig, sohasem adom fel, és felállok, bármi is kell hozzá! Mert szerintem ez az, ami talán a legfontosabb egy rehabilitációs folyamatban, de az életben is.

Tóth Nikolett rehabilitációjának támogatása az OTP Bank 11714051-21460409 számlaszámán lehetséges.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. június 29-i lapszámában jelent meg.)