Ma is fordítva ül a lovon – 80 éves Tursics Sándor

– Újra munkában?
– Hétfőn kezdtünk – mondja Tursics Sándor kosárlabdaedző, az 1995 óta működő Csata DSE kitalálója és szakmai vezetője, aki augusztus 11-én, vasárnap tölti be 80. életévét. – Évtizedek óta június végén zárjuk az idényt, egy buli keretében elbúcsúztatjuk a végzőseinket, aztán egy hónapra szabadságra megyünk a feleségemmel      (Iván Kriszta, korábbi élvonalbeli kosárlabdázó, a Csata DSE elnöke és egyik edzője – a szerző).

– Hol vakációznak?
– Évekkel ezelőtt hozzájutottunk Balatonlellén egy üdülőlakáshoz, ott nyaralunk. Kerékpározunk, kajakozunk, jókat olvasunk.

– Az új idény indításában milyen szerepet vállal?
– Van egy bejáratott munkatervünk. Június végére a statisztikai lapok feldolgozásával elkészítem az összes csapatunk értékelését, ez nagyjából harmincoldalas anyag. Erre alapozva megbeszéljük, milyen szakmai koncepcióra épüljön a következő évad, beadjuk a taoigényünket, és szétosztjuk a munkát az edzői stáb tagjai között.

– Hány csapatot működtetnek?
– Van egy junior-, két-két kadét-, serdülő- és gyermek-, valamint sok kengurucsapatunk, összesen másfélszáz kislány.

– Leül a kispadra?
– Már nem, viszont majdnem minden nap tartok edzéseket.

– Korábbi szívproblémájával összefügg, hogy lemondott a meccselésről?
– Egyáltalán nem. Tizennegyedik éve élek pacemakerrel. Még a Vasas-Csatában dolgoztam, amikor jelentkezett a szívritmuszavar. Észre sem vettem, hogy százötvenöt a pulzusom. Egy rutin EKG során derült ki, rögtön beparancsoltak a városmajori klinikára. A beültetés után még jó ideig vittem csapatokat, de aztán eljutottam abba a korba, amikor már nem éreztem motivációt, hogy hétről hétre készüljek egy konkrét feladatra. Elkezdtem menedzselni a fiatalokat, szétosztottam közöttük a munkát – a padon legyenek ők a bohócok, ne én.

– Kiöregedett volna?
– Elnézek néhány énekest, és egyiknek-másiknak szívesen mondanám: művész úr, foglalkozz inkább az unokáiddal, már nem áll jól neked a színpad, hagyd a fiatalokat érvényesülni! A háttérben viszont minden versenyen ott vagyok, konzultálok, elemzek, megtervezem a következő idényt.

– Voltak elvonási tünetei? 
– Nem vagyok függő, képes voltam egyik napról a másikra szerepkört váltani. Legutóbb másfél éve meccseltem, kényszerből – két hónapra kellett visszaülnöm a padra, de már nem esett jól. 

– Májusban volt a Képes Sport vendége Dávid Kornél, aki a nevét viselő akadémiáról beszélve megemlítette: nehéz a gyerekek képzésében jártas edzőt találni.
– A labdajátékszakmának megvannak az alappillérei. Az egyik, hogy meg kell találni a tehetséget – a feleségem vesszőparipája: nem szabad arra várni, hogy a gyerek betévedjen a termünkbe, nekünk kell felkutatni őt –, és szükség van rátermett edzőkre is, minden korosztály mellé. Olyan trénerekre, akik értik a rájuk bízott korosztályt, tudják, mikor mit kell tanítani. Krisztián fiam a városligeti általános iskolában annak idején zseniális tanítónőhöz került. Kati néninek az volt a közege, aligha érezte volna magát komfortosan egy középiskolában. Manapság sértés, ha egy kollégának azt mondom: remek kenguruedző vagy, noha neki az a feladat áll kézre. A szakmánknak ez a kritikus pontja. Évtizedek óta papolok arról, hogy ha az egyes korosztályok mellé nem találunk megfelelő nevelőedzőt, minden hiába, felnő a gyerek, de kosárlabdázni nem tanul meg.

– Jó eséllyel az edzők is mindig magasabbra vágynak.
– Sztárcsapat kispadján ültem 1979-ben, a Vasas Izzóban olyan játékosaim voltak, mint például Kiss Lenke, Szuchy Katalin, Rajki Erzsébet. Csak az volt a kérdés: arany- vagy ezüstérmet nyerünk-e. Idény közben mégis bementem az akkori főnökömhöz, Bitó János műszaki igazgatóhoz, s elmondtam, mindennel elégedett vagyok, de az idény végén kiszállok, és a három minicsapatunkból felépítem a legjobb serdülőegyüttest. A következő bajnokság végén bekerültünk a korosztályos döntőbe, s öt évig nem vesztettem meccset.

– Önmagáért beszél a 2011-ben megjelent könyve címe: Fordítva ülök a lovon. Ha elkészülne a folytatás, ahhoz is passzolna a tizenhárom évvel ezelőtti cím?
– Hónapok óta lelkiismeret-furdalás gyötör, mert még nem ültem le megírni az új könyvet. Az első kötetből kiderül, hogy a kosárlabda nem csupán egy sportág: a polgári társadalomhoz hozzátartozik egy iskolarendszer is, a kosárlabda pedig a nevelés szerves része. Magyarországra Kuncze Géza tanár úr 1912-ben az amerikaiak modelljét hozta be, akik egyetemi szintig felépítették a sportág iskolai hátterét. Fél évszázadon át ebben a szellemben működött a magyar kosárlabda is. Ezen időszak a terméke az 1955-ös Eb-győzelem, az aranycsapat tagjait a középiskolák nevelték ki. A könyvemmel ugyan nem haladok, de a címe megvan.

– S mi lenne az?
– A taokosárlabda. A tao 2011 óta része
a sportnak, zseniális találmány. A bevezetése előtt voltak, akik éhbérért dolgoztak a szakmánkban. Nálunk, a Csatában is előfordult, hogy hónapokig nem kaptunk fizetést.
A tao indulásakor a sportág felvirágzását vizionáltuk, s ilyen lehetőségek közepette még fájdalmasabb, hogy leszálló ágban van a sportág. Én nem fordultam meg a lovon, és nem is áll szándékomban…

– Ha szembejönne önnel a gyerek Tursics Sanyi, és megkérdezné, feladja-e futballkarrierjét, mit tanácsolna?
– Éjszakánként olykor felriadok, s nagyon haragszom magamra. A történet összefügg a családi hátteremmel. A mamám egész életében robotolt, hogy megéljünk, arra nem jutott energiája, hogy engem „menedzseljen”. Tizenhárom évesen mentem el a Magyar Pamut toborzójára, az a klub az egyik legkiválóbb nevelőműhely volt. Olyan szerepet töltött be, mint manapság a Csata; csapattársam volt például a dózsásként tizenhétszeres válogatott Tóth András is. A toborzó akkoriban nem úgy működött, hogy jelentkezik húsz gyerek, és leigazolják mind a húszat. A negyvenötből csak engem választottak ki, s a hét végén már játszottam a kölyök egyben. Csakhogy jött
az augusztus, s mi ilyenkor indultunk anyukám cégének siófoki üdülőjébe. Mentem akkor is, noha az edző megmondta: ha a vakációra szavazok, többé ne tegyem be a lábam a Pamuthoz.

– Viszont bekerült a kosárlabdázás világába.
– A Könyves gimnáziumban – a grund gyerekeként – azt sem tudtam, hogy létezik ilyen sportág. Negyedikes koromban érkezett egy új testnevelő, Verbényi József, aki azt mondta, vegyem kézbe a labdát. „Az henc!” – vágtam rá. Még a Vasas Izzóban is rekreációs céllal kosaraztam. Élveztem, hogy felnőttek közé kerültem, szívtam magamba a tőlük kapott információkat, de eszembe sem jutott sem az NB I, sem az edzősködés. Csakhogy 1969-ben megnyertük az NB II-t a centerposzton Temesvári Ottóval, de
az élvonalat ő már nem vállalta. Kikönyörögtük, hozzanak egy edzőt, aki ért a sportághoz, és megtanít minket kosarazni: így nevezték ki a velem egykorú Ránky Mátyást. 1970. január másodikán bevonultam életem első edzőtáborába, estére a nyelvemtől a lábujjamig mindenem izomlázas lett, s még decemberben is izomlázam volt. Akkor azt mondtam: ha már beleálltam, mindenben az első leszek. Egy éven át egy percre sem kerültem pályára, a következő idényben már én voltam a Vasas Izzó kezdő irányítója. Három év után letettem a szerelésem az asztalra, s azt mondtam: én leszek a legjobb edző. Beiratkoztam a TF-re, aztán ment minden a maga útján.

– Éppen elcsípett egy sikerkorszakot, Európa-klasszisok sorával dolgozhatott együtt.
– Amikor 1979-ben elköszöntem az ezüstérmes Vasas Izzótól, a magyar női kosárlabdázás a kontinens elitjéhez tartozott, és az utánpótlás is tele volt tehetségekkel. Ha a nyolcvanas években profi vezetősége van a sportágnak és a mai taopénz töredéke befolyik, a férfiaknál is bekerülhettünk volna az európai vérkeringésbe, megvolt hozzá az emberanyag. Csak aztán jött az idegenlégiós-dömping, s bár az első időkben még minőségi külföldiek érkeztek, egy idő után végzetesen kisiklott a dolog. De hiszem, hogy akár a nulláról indulva is bármeddig el lehet jutni. Ott a finnek példája: évtizedeken át nem is foglalkoztak a sportággal, tavaly viszont ott voltak a vb-n, és már három játékost küldtek az NBA-be.

– Hogy van manapság? 
– Ahogyan egy nyolcvanéves embernek lennie kell. Nézegetem a személyi igazolványomat, és olyan érzésem van, hogy annak idején rosszul lett kitöltve… Megtaláltam a helyem a sportágban, többet nem tudok tenni mint eddig: próbálom a legjobban csinálni, amit csinálok. S amíg a Csata DSE vezeti a produktivitási és eredményességi rangsort, nincs lelkiismeret-furdalásom. Drukkolok, hogy az egészségem megmaradjon, s ha még eléldegélek néhány évet, azt mondhatom, minden rendben van. Még néhány unoka azért jó lenne.   

 (A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. augusztus 10-i lapszámában jelent meg.)