Ma már szépen csillog a kupaezüst is – interjú Dénes Dorottyával

– Amikor az interjút megbeszéltük, Svájcban értem el. Hivatalos úton járt?
– Lausanne-ban töltöttem öt napot az UEFA képzésén, amelyet a futballban dolgozó női vezetőknek szervezett az Európai Labdarúgó-szövetség. Ugyanakkor nemcsak a mi földrészünkről, hanem például Észak- és Közép-Amerikából is voltak hallgatók.

– Automatikus volt a részvétel?
– Kilencven fölött volt a jelentkezők száma, harmincan utazhattunk Svájcba. Tavasz elején lehetett pályázni, fontos szempont volt a nyelvtudás, hiszen az előadások angolul hangzottak el. Már azt hittem, lecsúsztam a képzésről, mert csak július elején jeleztek vissza, hogy augusztus ötödikén beülhetek a padba.

– Egyszeri alkalomról vagy képzéssorozatról van szó?
– Erre az öt napra szólt a meghívás, de ez idő alatt egy percet sem unatkoztunk: reggel fél kilenckor kezdtünk, és este hétig tartott a program.

– Milyen tapasztalatokat szerzett?
– Részt vettem már néhány UEFA által szervezett programon, s most újra szembesültem azzal, mennyire nyitottak és pozitív szemléletűek a külföldi kollégák. Az egyik fő üzenet az volt, hogy női vezetőként ne féljünk segítséget kérni, és ha kell, merjünk nemet mondani – ez utóbbi nekem különösen szem előtt tartandó tanács.

– A feszített tempó mellett jutott idő futballra?
– Voltam korábban olyan UEFA-eszmecserén, amelynek része volt egy kis foci is, ami ideális csapatépítés. A svájci vezetői képzésre viszont nem csak korábbi játékosok jöttek el, talán ez is oka lehetett, hogy a labda nem került elő.

– Mikor futballozott legutóbb?
Amióta abbahagytam, ritkán rúgok labdába, inkább csak a barátaimmal játszunk teremben három a három ellen.

– Hiányzik a foci? 
– A napi edzés és a hétvégi meccs már nem, arra az érzésre és élményre, amit a futball ad, inkább vágynék.

– Az életkora miatt – talán nem indiszkréció elárulni – javában játszhatna, hiszen csak 32 éves, de korábban egy interjúban elárulta, a visszavonulásában egy betegség is szerepet játszott. Mennyire viselte meg az átállás?
– Öt éve hagytam abba, de még játékosként edzői képesítést szereztem. Ennek köszönhető, hogy miután be kellett fejeznem a labdarúgást, az ETO kötelékében tudtam maradni.

– Milyen tervei voltak az aktív pályafutása utáni időszakra?
– Abban biztos voltam, hogy szeretnék a sportágban maradni, csak a szerepkör volt kérdéses. Az edzősködésről gyorsan kiderült, hogy nem az én utam. Mivel elvégeztem a technikai vezetői képzést is, dolgoztam csapatmenedzserként, az már sokkal közelebb állt hozzám. 2021 januárjába kerültem a szövetség kötelékébe, az MLSZ budapesti igazgatósága átigazolási osztályára, emellett a fővárosi női futball is hozzám tartozott. Már akkoriban is terveztem, hogy egyszer az MLSZ központjában folytatom; azt persze nem gondoltam, hogy erre már másfél év után sor kerül.

– Honnan jött a hívás?
– Barczi Róbert sportigazgató keresett meg 2022 nyár elején. Abban maradtunk – ezt mindenképpen szerettem volna –, hogy a nyári átigazolási időszakot végigcsinálom a BLSZ-ben, így szeptemberben kerültem át a sportigazgatóságra az akkori szakágvezető, Kiss László mellé koordinátornak. 2023 januárjában neveztek ki az utódjául, a női szakág első számú vezetőjének.

– Nyílt titok, hogy az ön édesapja a női futball egyik hazai apostola, lapunk volt főszerkesztő-helyettese, a tavaly novemberben elhunyt Dénes András, nagybátyja pedig a neves futballtörténész, a Nemzeti Sport korábbi főszerkesztője, Dénes Tamás. Ők ketten nemcsak ikertestvérek, mindketten két-két leány büszke apukái. Ilyen családi háttérrel egyenes út vezetett a futballpályára?
– A fiatalabb unokatestvérem kivételével valamennyien kipróbáltuk magunkat a futballban, de csak én ragadtam meg a sportágban. Pontosabban Kata húgom hét-nyolc évet focizott, s a Hegyvidék SE NB II-es felnőttegyüttesében csapattársak lehettünk. Apának köszönhetem, hogy a futball meghatározó szerepet játszik az életemben, de nem volt ebben semmiféle kényszer. Rengeteget focizott velem, sok meccset néztünk meg együtt, és az Olimpia NFK-t is azért alapította, hogy legyen hol játszanom, hiszen abban az időben tízévesen még nem lett volna lehetőségem lánycsapatban futballozni.
Az MTK volt a közelünkben, de ott is 15 év körüliek lehettek a legfiatalabbak.

– Egy szakágvezetőtől illendő-e megkérdezni, kinek drukkolt gyerekként?
– Férfifutballt kevésbé néztünk, engem apa már 10-11 évesen női meccsekre vitt. Mivel szombathelyi kötődése volt, gyakran látogattuk a Viktória FC pesti mérkőzéseit, és persze szurkoltunk a női válogatottnak.

– Mozgalmasan alakult a karrierje, az ország több klubjában megfordult.
– 2003 őszén, 11 évesen lettem igazolt játékos, 15 évesen mutatkoztam be a női NB I-ben az Olimpia NFK-ban. 2009-ban igazoltam a Hegyvidék SE-be, majd 2011 telén fél évre a Győri Dózsába szerződtem. Az azt követő két évben ismét a Hegyvidék élvonalbeli csapatában játszottam, majd 2014 nyarán mentem Szombathelyre, a Viktória FC-hez. A 2015–2016-os idényben a román Superligában, Marosvásárhelyen légióskodtam, majd 2016-tól pályafutásom végéig az ETO játékosa voltam. Összesen 185 magyar NB I-es meccsen léptem pályára, ötször szerepeltem a válogatottban.

– Hogyan sikerül a légióskodás?
– Egy szombathelyi csapattársammal kerültünk Marosvásárhelyre. Szakmailag teljesen más kihívást jelentett, mint a magyar bajnokság, az én játékstílusomnak nemigen feküdt.

– Mert?
– Itthon technikásabbak a játékosok, odaát a fizikai erő dominált. Nekem nem ez volt az erősségem, emiatt küszködtem is rendesen, de sokat tanultam egy év alatt is.

– Melyik volt pályafutása topklubja?
– Egyértelműen az ETO, amellyel 2017-ben Magyar Kupa-döntőbe jutottunk, ám a mezőnyből kiemelkedő Fradi ellen nem lehetett esélyünk. Akkor nem esett jól, hogy másodikak lettünk, ma már szépen csillog az ezüst. Sajnos a bajnoki bronzról a helyosztókon rendre lecsúsztunk. S el ne felejtsem az első hegyvidékes NB I-es idényemet, amikor újoncként negyedikek lettünk. Emellett Román Kupa-győztes lettem 2016-ban a Marosvásárhellyel.

– A zöld gyepről nézve mennyire más a női futballunk, mint a szakágvezető székéből?
– Nem a kötelező optimizmus mondatja velem: óriási a fejlődés, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne teendőnk bőségesen. Sokkal masszívabb a pénzügyi háttér,
az NB I-es mezőny java profi, az infrastruktúra rengeteget fejlődött, és már a lánycsapatok mellett is komplett stábok dolgoznak. Ez korábban elképzelhetetlen volt, az én időmben a vezetőedző egy személyben volt a csapat mindenese. Ezzel együtt a női futball megítélésén még mindig van mit javítani.

– S mi a recept?
– Kell egy kiugró eredmény a válogatottól vagy a klubcsapatainktól. Eddig csak U19-ben játszhattunk rendezőként Eb-n, a felnőttek nem jártak világversenyen. A legutóbbi Európa-bajnoki selejtező sorsolását látva bizakodtunk, sajnálom, hogy csak harmadikok lettünk a csoportunkban, ebből többet ki lehetett volna hozni. Fizikai téren és mentálisan van lemaradásunk a riválisokkal szemben, ám javunkra válhat, hogy a keret java most már légiós. Fontos lenne, hogy stabilan hozzuk a tudásunknak megfelelő szintet, ne legyen ennyire hullámzó a teljesítményünk.

– Adva van az áttöréshez a kirakat mögötti háttér?
– Nagy sikernek könyvelem el, hogy az előző idényben sikerült életre hívni az U10-es és az U12-es bajnokságot. Nyolcvan körüli csapat indult, s nemcsak városokból, hanem falvakból is. Július végén zárult le a nevezés a 2024–2025-ös bajnokságra, már száz felett lesz a résztvevők száma. 2026 nyarától a férfi NB I-es és NB II-es klubokban kötelező lesz ezt a korosztályt is foglalkoztatni.

– A szabályzat egy dolog, de van-e ennyi futballozni akaró kislány, mondjuk, Kozármislenyben vagy Kazincbarcikán?
– Jelenleg is kötelező az U16 és az U19, de szakmailag észszerűbb lenne korábban elkezdeni a képzést. Júniusban az U10-es és U12-es bajnokság csapatainak játékosaiból régióválogatottakat alakítottunk ki, s e csapatokat meghívtuk Telkibe egy tornára. Sok szülő és edző is elkísérte a gyerekeket, és az volt a visszajelzés: ugye, lesz még ilyen alkalom? Talán az efféle kezdeményezések is segítenek, hogy ne csak bevonzzuk a kislányokat a futballpályára, hanem meg is tartsuk őket a sportágban.

– Az MLSZ 77 pontos fejlesztési tervének ismeretében szakágvezetőként melyek a fő céljai?
– A versenyrendszer átalakítása, azaz a felnőtt NB III életre hívása, a válogatottak nemzetközi előrelépése, a már említett U10-es és U12-es bázis megszilárdítása, valamint a női labdarúgás megítélésének javítása, amiben sokat segítenek az M4 Sport közvetítései és a Nemzeti Sport női labdarúgásról szóló beszámolói is.

– És a személyes karrierjében?
– Jelenleg minden erőmmel a szakágvezetői feladataimra összpontosítok. Jó helyen vagyok, igyekszem minél többet tanulni.
Ha a jövőbe tekintek, egy nap majd szeretnék az UEFA-nál dolgozni. Olyan álom ez, mint volt játékosként a válogatottság, s az meg is adatott.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. augusztus 17-i lapszámában jelent meg.)