Kedvenc sportja a vívás, szíve csücske a Balaton – interjú Mészáros Nórával

– Milyen volt a nyara?
– Roppant mozgalmas, rengeteg munkával telt, de szerencsére hétvégenként elég sok időt tölthettem a Balatonnál, ami gyerekkorom óta a szívem csücske.

– Így már világos, miért vállalkozott a tó átúszására.
– Gyerekként úsztam, volt is hozzá tehetségem, ám nem bírtam a faltól falig tempózás monotonitását. A vívásra váltottam, a négyszeres olimpiai bajnok Kulcsár Győző volt az edzőm. Majdnem húsz év után tettem le a fegyvert, 2018 szeptemberében, amikor ő elhunyt. Ám igen hamar elkezdett hiányozni az edzés, hogy levezethessem az energiámat. A vívás befejezését követően, felnőtt fejjel, adta magát, hogy visszatérjek az uszodába. Azt pedig már hat-hét évesen tervezgettem, hogy egyszer átúszom a Balatont.

– Mikor vágott neki először?
– Hat éve. Fantasztikus élmény volt! Úgy jöttem ki a vízből, hogy ezentúl minden évben részt veszek az átúszáson. Ha ez nem is jött össze, az idei már az ötödik alkalom volt, hogy teljesítettem a Révfülöp és Balatonboglár közötti 5.2 kilométert. Abban az évben, amikor nem jutottam el a Balaton-átúszásra, az öbölátúszásra neveztem: Fűzfő és Almádi között rendezik meg, három kilométer a távja.

– Egy beszélgetés során azt mondta: nem versenyként tekint az átúszásra, az viszont fontos, hogy ne csak átérjen valahogy a túlpartra.
– Lényeges szempont, hogy ne fulladjak a tóba… (Nevet.)

– Ehhez képest a két óra negyven perces idejével elégedett?
– Ez volt a hivatalos idő, de a vízből kijövet a lépcsőnél még adtam egy interjút, s a mérőórát csak utána tudtam leállítani. Maga az úszás két óra huszonöt percig tarthatott. Én erre is büszke vagyok, noha az egyéni rekordom egy óra ötven körül van.

– Most mennyit tudott készülni?
– Kevesebbet, mint az elmúlt években. Heti kétszer tréningeztem, másfél-két órát úsztam, ami nem sok. Májusban indult a Hír TV-ben a Komment közéleti talkshow, amelynek a műsorvezetője vagyok, s az előkészületek mellett több sportolásra nem maradt időm.

– Voltak kritikus pillanatok a Balatonban?
– A hullámok már tavaly is megnehezítették az úszást. Akkor azt hittem, nem lehetnek rosszabbak a körülmények, ám az idén még nagyobb volt a hullámverés. Az a jó, hogy az úszófolyosót alkotó vitorlásokra bármikor fel lehet kapaszkodni. Útközben megálltam kétszer, egyszer ki is ültem az egyik fedélzetre lazítani. Ennyi egy hobbiúszónál bőven belefér.

– Eszerint még mindig nem a versengés élteti.
– Vívóként krónikus önbizalomhiányban szenvedtem. Hiába voltam tehetséges és szorgalmas, hiába dolgozhattam zseniális edzővel, a versenyeken nem tudtam teljesíteni – teremvívó voltam.

– Azaz edzésmenő…
– Pontosan! Már a tévében dolgoztam, mire ez átfordult. Ráéreztem, hogy képes vagyok megbirkózni a feladatokkal. Tapasztaltam a kollégák és nézők elismerését, jöttek a szakmai sikerek. Most az átúszásban is sokat segített, hogy elhittem magamról: a korábbinál kevesebb edzéssel is képes vagyok eljutni a tó egyik partjáról a másikra.

– Lehet, hogy most kellene elkezdenie vívni – talán a csillagos ég lenne a határ.
– Ezen eltöprengtem én is… (Nevet.) Sajnos, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, ennyi kihagyás után nincs visszaút az élsportba. Azon viszont gondolkodom, hogy amatőr világversenyeken induljak. Kérdés, ha tényleg nekivágnék, kivel edzenék – a közös munka szakmai és emberi összhangot feltételez.

– Miként lett vívó?
– Hatéves voltam, amikor az iskolában gyerekeket toboroztak. Addigra jó néhány sportágat kipróbáltam. Az úszáson kívül főleg olyanokat, amelyekhez egyáltalán nem volt affinitásom: a labdát nem tudtam elkapni, a tornához pedig nem voltam elég hajlékony, viszont minden kislánynál egy fejjel magasabbra nőttem. A vívásról mit sem tudtam, de azért jelentkeztem, és egészen gyorsan kiderült, hogy ez az én sportom – a mai napig a kedvencem. Nagyon szerettem a nevelőedzőmet, Babos Pétert, és az élet ajándéka, hogy később Kulcsár Győző tanítványa lehettem. Több mélypont volt a karrieremben, mégis mindennap lementem a terembe.

– Nyilván, mert voltak sikerei is.
– Tőrözőként kezdtem, majd váltottam párbajtőrre. Az utánpótlás-korosztályokban többszörös magyar bajnok vagyok, nyertem Európa- és világkupákat, de felnőttként már nem jöttek az eredmények, noha országos bajnoki címem azért van.

– Kivel csatázott sokat?
– Mindennap edzettem az olimpiai bajnok Szász Emesével.

– Hogy élte meg a riói aranyát?
– Élőben néztem az összes asszóját, és repestem a boldogságtól! Emesét emberileg is nagyon kedvelem. Nemcsak az edzőteremben és az edzőtáborokban töltöttünk el sok időt együtt, mivel sokáig egy irányban laktunk, gyakran ő fuvarozott haza edzés után.

– Odaadná a fele királyságát egy olimpiai győzelemért?
– Aktív koromban többet is áldoztam volna, de Isten tudja, merre visz az utam, ha felállhatok a dobogó tetejére. Nekem ez adatott, erre vagyok büszke, s azért dolgozom, hogy a szakmámban elismert legyek.

– Meséljen Kulcsár Győzőről!
– Egyszerre volt a második apám és a legjobb barátom, meg persze a mesterem. Megismételhetetlen egyéniség. Nagyon hiányzik. Néha hallom a hangját, rengetegszer eszembe jutnak az életintelmei. Boldogan hallgatnám meg ma is véleményét, az okos gondolatait, örülnék a tanácsainak. Ha élne, egészen biztosan a mai napig nem tettem volna le a fegyvert – miatta.

– A sportági kötődése megmaradt, bizonyság rá, hogy a vívóbajnoksághoz igazítva megrendezett show-nak elvállalta a műsorvezetését.
– Örömmel fogadtam a felkérést, óriási élmény volt a „Vívás mindenkié – Sztárok a páston!”. A bajnokságokon és a hazai rendezésű nemzetközi versenyeken rendre felbukkanok, drukkolok a fiúknak és a lányoknak. Érdekel a sportdiplomácia is, egy nap szívesen dolgoznék a magyar vívásért.

– Mit szólt a párizsi eredményekhez?
– Egyéniben volt hiányérzetem. A párbajtőrözők aranyáért és a kardcsapat ezüstjéért a tévé előtt ordibálva szurkoltam. De nálam azok is tiszteletet érdemelnek, akiknek nem jutott reflektorfény, noha ők is arra készültek kisgyerek koruk óta, hogy egyszer majd az olimpián kimagasló eredményt érnek el, s az álmukért nagy elszántsággal dolgozva rengeteg áldozatot hoztak az évek során.

– Elszántságból önnél sem lehetett hiány, amikor egy hátizsákkal egymagában nekivágott Kolumbiának.
– A vívásnak köszönhetően sok időt töltöttem külföldön, és gyerekkoromban a munkájuk miatt a szüleim is sokat utaztak, ilyenkor vittek magukkal. Tizennégy-tizenhat éves korom között sűrűn edzőtáboroztunk az Egyesült Államokban, akkor kaptam kedvet a nagy, hosszú utazásokhoz. Első lépésben stewardessnek álltam, másfél évet dolgoztam az Emiratesnél, közben Dubaiban laktam, majd Erasmusszal Tallinnba költöztem, s ott sem tettem le a párbajtőrt. De az itthon az otthon. Ha végigpörgetem, mi mindent köszönhetek a vívásnak: kis túlzással mindent. Az emberismeretet, a talpraesettséget és az elszántságot! Ha valamit elkezdek, azt be is fejezem.

– Kolumbia afféle speciális El Camino volt?
– Igen, lehet mondani.

– S mi volt a hozadéka?
– Sokkal nyugodtabb lettem, mint mielőtt útra keltem. Felvérteződtem, s plusz biztatást kaptam, hogy képes voltam – ezt is – végigcsinálni.

– A kalandozásokba illik bele a jogi doktorátusa is?
– Középiskolásként nem volt ötletem, merre induljak el, azt viszont éreztem, hogy a vívásban hiába küzdök az áttörésért. Már akkor is szerettem az embereket, a nyelveket és a kommunikációt. A testvérem akkor végzett a jogon – azóta már ügyvédként dolgozik –, s az ő példáját követve jelentkeztem a Pázmányra.

– Nem akart betársulni a fivéréhez?
– Túl jó lenne a hangulat abban az ügyvédi irodában… Ráadásul már az egyetem első félévében tudtam, hogy nem ez lesz az utam, nekem nem való a talár, de úgy voltam vele: ha belekezdtem, megszerzem a diplomát. Viszont menet közben kikalandoztam a paragrafusok világából. Ahogy említettem, Erasmusszal Tallinnba költöztem, és egyetemistaként csaptam fel stewardessnek is. Passziváltattam ugyan, de időben, sikeresen fejeztem be az egyetemet. Rögtön utána kezdődött egy új fejezet, hivatalosan újságíró lettem.

– A Hír TV-ben rendszeresen képernyőn van. A Komment mellett híradózik, sőt egy ideig a sporthíreket is öntől hallhatták a nézők. Melyek a szakmai bakancslistás tervei?
– A kommunikáció-szakon a köztévé műsorvezetője, Gulyás István volt az osztályfőnököm, Győző bácsi után a második mesterem. Egyszer megkérdezte a hallgatóktól, kinek milyen célja van. Nekem nem volt konkrét tervem, ezért azt feleltem: legyek olyan sikeres, hogy a parkolóban lehessen névre szóló kis táblácskám. Idáig még nem jutottam el, de a Kommentben adásról adásra megjelenik a képernyőn a nevem. Boldogan élem ki magam a szakmámban, örömmel dolgozom nap mint nap. Azt pedig majd meglátjuk, merre visz tovább az élet – akár médiában, akár a médián túl, esetleg visszakanyarodva a vívósporthoz. Én magam is nagyon kíváncsi vagyok rá.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. szeptember 7-i lapszámában jelent meg.)